Tegnap egy barátnénk belinkelte a számomra igen kedves The Dead című James Joyce-novella megfilmesített változatát a Facebook-on. Nagyon kedves emlékek fűznek a filmhez, amelynek története Joyce: Dubliniak című novelláskötetétben szerepel. Január hatodikán, Vízkereszt estéjén játszódó karácsonyi vacsora története a múlt század elejéről. Melyben különös jelentőséget kap a hóesés. Így aztán örültem, hogy fagyot és havazást jósoltak éjjelre. Reggel reménykedve néztem a hálószobai derengést, fehérebb-e a megszokottnál, de sajnos, nálunk csak egy vékonyka réteg volt, az is jobbára a betonon maradt meg. Gyorsan lefényképeztem, aztán már verte is el az eső, s irigykedve hallgattam a rádióban a beszámolókat a magasabban fekvő megyerészekről, ahol 5 centis hóban élvezkedhettek a gyerekek.
Persze, szokásos módon jöttek a képek a Sally Gap-nél elakadt, árokba csúszott autókról, sőt, egy kamionról (mi a fenét keresett ott? Le akarta vágni az utat a hegyen át?), amelyet - s ezen eléggé fennakadtam - valakik kipakoltak, szétszórva a dobozokat, szállító műanyag tálcákat a kamion körül. Ételszállító kamion volt, de ne mondja nekem senki, hogy éhezők rohanták meg a szállítmányt. Alighanem ugyanazok a "kedves" emberek lehettek, akik feltörik a kirándulók kocsijait az erdők melletti parkolókban... nem ártana a körmükre koppintani.
Este megdöbbenve néztük a tévét a Capitolium csatájáról. Hihetetlen dolog, aggasztó volt, még elalvás előtt is megnéztem a híreket, hogyan áll a helyzet. Egyre inkább meggyőződésem, hogy Trumppal valami komoly baj van, mentálisan sérült, nem szabadna nyilvánosság elé engedni. Ép ésszel ennyire nem lehet senki ilyen rózsaszín álomvilágban mászkáló. Elnökség, ahogy azt Móricka elképzeli. Ezt az embert tényleg nem szabadott volna Twitter- és Facebook közelbe engedni. Toxikus. Miért csak most állítják le a hozzáférését, rejtély.
De legalább minden ismerősünktől messze van ez a kavar, jegyzem meg önzőn. Remélem, nem lesz hatása a nemzetközi politikára nézve. Mindenesetre a Covid- és Brexit-híreket azonnal leverte az első helyről. Nekünk csak egy ijesztő képsor a tévén, az esti számok és intézkedések hírei között, de van, akinek húsba vágó. Pl. V. egyik kollégája úgy döntött, elköltöznek Seattle-ből vissza a vidéki városba, ahol született, mert betették nekik a kaput az ottani zavargások.
***
A tegnapi gyalogos kenyérszállításnak köszönhetően befejeztem a Fuji "megmászását". Virtuálisan persze, a Conqueror Challenges részeként. Van sokféle kihívás, mindegyik virtuális, s lehet választani, hogy az adott távolságot futva, gyalogolva, úszva, kerékpározva teszi meg a t. jelentező. Lehet szobabiciklin biciklizni, vagy futópadon is futni, gyalogolni, medencében úszni, a lényeg, hogy mozogjunk. A végén a teljesítésért "cserébe" kap az ember egy egy medált (némi pénzért persze), amely emlékezteti a lerótt kilométerekre. A gyaloglás stb. közben időnként a helyszínről képeslapokat kapunk emailben, ismertető szöveggel a látottakról, s teljesítményünk egyes fontos részénél a nevünkben egy-egy fát ültet a cég, amely ezt az egészet végzi. A haladásunkat pedig StreetView-n is követhetjük a kihíváshoz letöltendő applikáción. Nagyon klassz, s sokakat komoly eredményekre sarkall. A közösségi Facebook oldalon inspiráló történeteket lehet olvasni, lefogyott vagy fittként újra életkedvet kapott emberekről, akik mentális vagy testi egészégük érdekében csatlakoztak, de van olyan is - pl én. - akiket a medálok szépsége, igényes kidolgozása fogott meg, s csak amolyan kocaballagók.
A közösségben aztán időről-időre valaki bedob egy témát, ma pl. mindenki a saját környékéről, országából küldött szép, kimozdulásra késztető fotókat. Egy ausztrál nő azonban egy állatparkból posztolt videót, amin egy számomra eddig ismeretlen emlős, egy quokka harapdálja a nyakát. Ez a nő saját magának talált ki egy kihívást, s azt az öblöt úszta át, ahol lakik. Így megírtam neki, hogy én is saját magam kitalálta kihíváson gondolkozom, de elég nagy falat lenne, így másodikra: virtuálisan körbejárnám a szigetet, a partjai mentén, ami 3171 km. Erre kiderült róla, hogy ő már járt itt gyalogtúrán, főleg északon, s hozzátette, ha valaha feléje járok, pingessem meg, elvisz egy bozótsétára, s megmutatja a quokkákat... Tekintve, hogy Brisbane-ben él, ez nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen háziurunk is ott lakik, s már többször hívott látogatóba. Ha egyszer V. le tudja küzdeni a légy- és pókiszonyát, szerintem elmegyünk arra a sétára :-)
***
A postaláda előtt összefutottam a szomszéd nénivel, azzal, aki itt fent, Zajosék mellett lakik. Mindig szeret hosszan beszélgetni, most is megálltam csevegni kicsit. Elejtett szavaiból kiderült, hogy meghalt a testvére, akivel eddig együtt lakott, s most egyedül él a kétszintes, három hálós lakásban. Nagyon megdöbbentem, mert teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy nem látom az öregurat, amint kitopog a kocsijukhoz... Korábban párszor összefutottam vele, s egyszer neki adta oda a csomagomat a csomagkihordó, egy fekete pasi, vagy ahogy az öregúr fogalmazott, "a coloured gentleman"... Októberben halt meg, ahogy mondta a néni, nagyon beteg volt már. A közeli templom kórusában énekelt, egyszer hallottam is fellépni, amikor az Armed Man-t adták elő, Remembrance Sunday alkalmából. Szerencsére a néni nincs magára hagyva, lánya, unokái a közelben laknak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése