Május

Két esős nap után minden frissen és színesen ragyog megint, a szép napos vasárnapon, amikor elvileg hosszú hétvége van, Bank Holiday, csak éppen most nem rohanhat le vidékre a nép, mint szokott. A klemátiszok nagyja már virágzik, a medvehagyma levelei kezdenek fonnyadni, s a bluebell-ek már illatosak, pedig még alig nyíltak ki a kis virágaik. A treefern első új levele már félig kipöndörödött, s tövében jön még kettő. Igazán remek időszak ez, annyira szép a kert, színes, friss, illatos! Sajnos a méheknek se híre, se hamva... amit buzgón zizegő méhecskéknek hittem, az valami légyféle*, ami méhnek néz ki elsőre, de az egyik szomszéd mondta, nézzem csak meg alaposabban, s valóban, más a feje, s ha felrepül, másféleképpen mozog, mint a méh. Zümmögésük most éppen olyan ritka hang, mint a telep felett vezető légifolyosón a repülőgépzaj - ma fel is néztem, hogy mi a fura, s jé, egy repgép szállt át Bray felett.

*hoverfly

A nagy frissességet, napsütést kihasználva át is ültettem néhány virágot, saját cserepükbe kerültek a pozsgások, s egy nagy cserépbe került a szétterülő, élénkzöld vénuszhaj, ami gyakorlatilag kiszorította a cserepéből egy másik növényemet, aminek a nevét sajnos nem tudom. Kicsi, kerekded, nagyon szép levelei vannak, mintha enyhén szőrös lenne, bőrszerűen középvastagok a levelei. Majd megpróbálom beazonosítani, a piacon vettem, s sajnos, már nem emlékszem kitől.

Nagyon örültem az esőnek, mert már félig megüresedett a vizeshordó. Az esőnek köszönhetően Manci felfedezte, hogy nem is olyan rossz az a maskamenedék, amit egy szomszéd rakott össze, egy műanyag dobozból, némi szőnyegmaradékból, s most már párna is van benne. Eredetileg az előkertben volt, de vadidegen macskák használták, ezért hátrahoztam, amikor Manciék ki lettek ebrudalva. Tegnapelőtt egész nap ott aludt, egészen hátulra behúzódva, karikában, orrát a farka tövébe fúrva. Új szokása, hogy ha az előszobában eszik, akkor csak akkor eszik, ha simogatom a hátát. Macu pedig, a kis Macu, esténként az ajtó előtt ül, s várja a maradékot, s hangosan vernyákolva üdvözöl, ha kilépek az ajtón, dörgölődzik. A többiek továbbra is utálják, s hiába barátkozna, pofont kap csak, pedig egyből siet a másikakhoz dörgölőzni, amikor megjelennek.

Tegnap elkapott valami süthetnék (már a kenyérsütésen túl), s megint csináltam egy adagot a Limara-féle kovászos tésztából, amiből a kakaós csigája készül. Most diós tölteléket kapott. Nagyon klassz lett, körbe is rohantam a szomszédságon, s adtam nekik kóstolót, mert ne mi együk meg mind a 16 darabot, amikor még van hozzá sajttorta is, ugye. Mert az is készült. Esténként mindig van valami finomság. S igen, kövéredem, nna! 

Az első rozskenyér-kísérletem, egy élesztős recepttel, sajnos, nem lett jó. Alighanem nem sült át, vagy a kelesztésnél szúrtam el valamit, de a tesztszemély, a félig német Fionn alaposan megkritizálta, sőt, ma még bolti szeletet is kaptam, hogy milyen állagra számítana. Hm, nem tudom, hogy tudok-e versenyezni a Lidl minőségével... Most egy kis rozsveknit készítek kovásszal, s majd sütőformában fog szögletesre sülni, s majd meglátjuk, hogy sül el (haha) a kísérlet. Egyelőre elég tömör a tészta.

***

A minap filozófiai beszélgetést folytattunk V.-vel, mert valahol, valamelyik éjjel, a sötétben, a napi hírek, a világ minden tájáról a lakásba betaláló nyomorúság miatt eszembe jutott, hogy szerintem a gyűlölet konstans, hogy mondják ezt magyarul, szóval tartósabb, erősebb, tartósabban fennáll, mint a szeretet. Nézem az itteni hírportál alatt (is) megjelenő megjegyzéseket, hamar összekap a nép, s egymásnak esnek. De így van ez máshol is. Pusztán a kekeckedés kedvéért beleugatnak más oldalán az írásába, aztán nézik vigyorogva, ha kitört a háború. A rossz hírek dominálnak, arra ugrik a nép. Háborúzni könnyebb, mint leülni és megpróbálni megegyezni, álláspontot egyeztetni, netán találni egy arany középutat. Mindig közbelép a büszkeség, vagy a még-többet-akarás, f*szlengetés. Aztán olvastam egy könyvrészletet, s ott jött elém az eddig nem ismert kifejezés, a negativity bias. Miszerint a rossz jobban hat ránk, jobban megmarad bennünk, mint a jó, s ez kultúrától, nemtől független. Érdekes.

Amúgy folyamatosan fura álmaim vannak, soha nem pozitívak. Pl. behívnak kórházba dolgozni, s kapkodok, hogy lezuhanyozzak, de minden cuccom elszórom, már felöltözve újra beállok a víz alá, s hasonlók. Elveszek a nagyvárosban, s a telefonom használhatatlan, nem tudom V.-t elérni, hogy jöjjön értem. Nyilván a fenyegetettség ott van az agyam mélyén, másra nem tudom fogni ezeket az álmokat. Amúgy jól és sokat alszom, alszunk. S ma felöltöttem covidfrizurámat is, V. hathatós segítségével: jó rövidre levágta a hajamat, kitart a lenövés, amíg újra kinyitnak a fodrászatok, s mehetek Andrew-hoz, hogy a semmiből valami elfogadhatót varázsoljon. 

Nem segített amúgy, hogy megnéztünk egy dokfilmet, ahol családok, emberek filmezték magukat a betegségük idején. Nem volt valami megnyugtató, hogy mennyire megviselt életerős, fiatal embereket a vírus, s még akkor sem mehettek kórházba, mert nem voltak annyira rosszul, hogy az igazolható lett volna. Huszonéves fiatalember zihálva kapkodott levegőért, s szavanként nyögte ki a mondanivalóját... Nagyon rossz volt hallgatni, de kiváncsi voltam, mik azok a tünetek, amire figyelni kell, hogyan kezdődik, mit lehet csinálni. Hogy a vírus a szó szoros értelmében földhöz vág egy túlsúlyos mentőst, azt valahol el tudtam képzelni, a kövérsége miatt, de egy karcsú, sportos fiatal dokit?! 

***

Meglett az első, telepen kívüli vevőm. A hölgy, akinél a lisztem landolt. Köszönetképpen vittem neki egy veknit, s a nem szándékos "beetetés" sikerült: szerdánként várja a veknit. Azt hiszem, jót fog tenni, ha odasétálok autózás helyett. Maszkban. Ugyan ebben a fekete kínai maszkban úgy nézek ki, mint aki bankot rabolni megy... Május 18-ától már az eddig bezárkózott idősek is mehetnek sétálni, autózni, 5 km-re a lakhelyüktől, csak nem találkozhatnak közben senkivel. A Taoiseach megint szólott az ő népéhez, s bejelentette, hogy onnantól fogják apránként megszüntetni a korlátozásokat, szakaszosan. Talán augusztusban már újra dolgozhatom a kávézóknak...

***

Megnéztük a 8 évadon át tartó Homeland sorozat utolsó részét. Már nem emlékszem, melyek voltak a legizgalmasabb évadok, de az biztos, hogy a Berlinben játszódó részeket körmöt rágva néztem végig. Lehetett búcsút inteni a néha nehezen elviselhető Carrie Mathison-nak, s a szakálla mélyéről bölcsen néző Saul Berenson-nak (hú, mekkora volt az izgalom, amikor alakítója, Mandy Patinkin jött a feleségével az Üzembe reggelizni, meregettük is a szemünket Paco-val a kávégép mögül). Nagyon kiváncsi voltam, hogyan zárják le a sorozatot, s azt kell mondjam, szép kerekdedre sikerült a történet. De most már ne nyúljanak hozzá. A közös tévézést az tette érdekessé (vigyázat, spoiler!!), hogy amikor az utolsó percek egyikében feltűnt a Szabadság híd képe, majd lassan maga a kivilágított Vár is, s alatta a MOSCOW felirat, másodpercre egyszerre kiáltottunk fel V.-vel, hogy "mega k**** a*******t!" Rögvest követte egy valóban moszkvai kép, aztán megint egy másik helyszín, de mindegyik Moszkva lett volna. Aztán egyik rokonom felháborodott posztomat egyből kommentelte is, hogy nem tévedtek ám olyan nagyot a filmesek... de nem akartam ebbe belemenni, elég nekem az a napi híradag, ami elémjön hazulról. Torkig gyűlik az ember gyomorsava.