2018. október 3.

Japán III. (is)

Eddig félig-meddig viccből mondogattam, hogy októbertől kezdődik a sűrű szezon, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem vicc. Szombaton befutott az első mézesház megrendelésem, tegnap a fodrász jelezte, hogy idén is szüksége van karácsonyi ajándéksütikre, és még volt főnököm is jelentkezett Halloween-sütikért. Nahát. Közben a héten színházhegyek, mert megkezdődött a fesztivál. Két darabot néztem ki, a harmadikra muszáj elmenni, Shakespeare, hehe.

Ennek kapcsán belegondoltam, hogy amikor ennek a Shakespeare-darabnak a főszereplőjét először mint főiskoláról kikerült kezdőt láttam, aztán az évek során egyre többször tűnt fel főszerepben, s most már az egyik legismertebb férfi színházi szereplők egyike. Húsz év az húsz év más életében is.

***

Reggel megint kiabálásra ébredtem, a felettünk lakó Zajosanyuka próbálta fegyelmezni a gyerekeket, ahogy hallottam, sikertelenül. A középső kis ebadta okozta megint a gondot, nyomtam a fülemre a párnát, amíg elült a zajongás, némi ajtócsapkodás és sírás után. Nem lehet könnyű három gyerekkel úgy, hogy Zajosapuka sokat van távol, a kicsi még karonülő, a középsővel valami tutira nem stimmel. De legalább a nagy azért már bír magára ügyelni, s rendesen viselkedni. Még mindig nem engedik el egyedül iskolába, pedig az sokat enyhítene a reggeli rutin nehézségén.

Nemrég megtudtam, hogy a japánok már igen kis kortól kezdve önállóságra nevelik a gyerekeket. Már a 7 évesek is egyedül mennek iskolába, ha kell busszal, vonattal. Tudják kezelni a bérleteket, intézni az átszállást. Igaz, ehhez az is kell, hogy az ország biztonságos legyen, ne kelljen aggódni egy mutogatósbácsi, vagy cukrosbácsi miatt. A piroson pedig biztosan nem szalad át a gyerek, mert ott nem szalad át SENKI. Mint egy videóból megtudtam, egyik régóta futó kedvenc műsoruk az "Első feladatom" című, amiben rejtett kamerákkal lefilmezik, ahogy a kicsike gyereket elküldi az anyja valamiért, bevásárolni, vagy valamit intézni, gyakran még kisebb testvére oldalán. Mennyire szokatlan ez itt, ahol elvileg 12 éves korig nem mehet a gyerek egyedül iskolába (bár ebben nem vagyok biztos, mert csak hallottam, ugyanakkor láttam egy kissrácot többször is biciklivel, szállítás közben, egyértelműen egyedül volt, s iskolába biciklizett.)

Tetszett még nagyon Japánban, vagy legalábbis Tokyoban és Kyotoban, hogy a járdákon, metró aluljáróban, peronon ott egy durvább, domborulatokkal jelzett folyamatosa sárga csík, a vakoknak. Így mindenhová segítség nélkül el tudnak menni. S Braille-írás is mindenhol ott van, a WC-kben, a feliratok alatt. S ha nem is egyből a peron közepén, de lift is van és mozgólépcső a tolókocsival közlekedőknek.

Aztán megtudtam azt is, hogy a sok csomagolás, a nagy zacskón belül kis zacskóba való burkolás, még egy apró nedvszívó párnácskával a süti/csoki/szendvics alatt nem túlzás, hanem a  magas páratartalom miatt szükséges. Ha nem így lenne, hamar bepenészednének, összeragadnának a dolgok. S valóban: múlt héten dekoráltam egy tortát, kinyitottam hozzá az egyik új dekorcukros zacskót, s éppen csak visszahajtottam a tetejét. Reggelre majdnem egy tömbbé ragadt össze, mire észrevettem, s sikerült szétválasztanom a darabokat! Úgyhogy ez nem túlzás, egyszerűen muszáj.

Nem írtam még a legfontosabb beszerzésemről... A késekről. Az útikönyv által javasolt helyet megguglizva kiderült, eléggé elturistásodtak, s már nem is maguk gyártják a késeket. Egy séfes fórumon más helyet javasoltak a nálam tapasztaltabbak, s így kerültünk egy kicsi kyoto-i boltba az ottani piacon, ami ugye, megint tele volt látogatókkal.  Ez már sokkal jobban elturistásodott (a választékot nézve különösen), mint a Tsukiji piac, de érdekes módon nem európaiakkal volt tele, hanem kínaiakkal, és japánokkal.

Korábban ilyen hirdetések előtt csorgattam a nyálam Tokyoban.

 Nishiki piac fedett árkádja
Édességbolt pultja, fa macskával és bónusz nénivel. Itt vettem az összeragadós cukrot.

A bolt redőny mögé rejtőzik délután háromig, s csak akkor nyit ki. Hosszan álldogáltunk előtte, míg odabent egy alacsony bácsika (akkora mint én) magyarázott egy nőnek, aki fafaragó eszközöket próbálgatott egy darab fán. Nézegettük a tárló fényes késeit, egyik szebb volt, mint a másik, némelyiken a damaszkuszi pengékre jellemző hullámos, csíkos minta. Volt ott minden, a japán kézzel készült késektől a német körömvágó csipeszig minden. Kanadai kisbalta, fura alakú vadásztőr, széles, fenyegető kinézetű pendével, tömzsi nyéllel. Nem maguk gyártják a késeket, de az biztos, hogy minden darabról tudott volna információt adni a bácsi.

 Névbevésés pillanata - itt éppen barátunk neve kerül egy késre

 
 
Két kést néztem ki, s végül, amikor - annak ellenére, hogy a nő még farigcsált -, sorra kerültünk, mert már mások is toporogtak a bolt előtt, azokra mutattam rá a tárlóban. A bácsi alaposan kifaggatott, mire van szükségem. Profi séf vagyok-e, vagy hobbiszakács? Mit fogok vele vágni, húst vagy zöldséget inkább? Dísz lesz-e a késből, vagy tényleg mindennapi használatra kell? Kézbe vehettem egyiket-másikat, próbálhattam a súlyukat, különféle nyelekkel, méregethettem a nyelet, mert a kezem kicsi, ami eltűnt V. markában, az nekem éppen jó volt. S közben beszélgettünk. Kérdezte, honnan jöttünk. Amikor kiderült, hogy eredetileg Magyarországról, egyből mondta, hogy Budapest. Aztán jött a már említett, számunkra meglepő szava: Liszt. Elakadtunk, hihetetlen, végre egy ember, aki nem Puskást emlegeti (bármennyire is nagy név és ismert a világban). Kiderült, hogy a bácsi komolyzene rajongó, innen ismeri Liszt Ferenc nevét. A focit nem követi, haha.

  V. az anyagiakat intézi, a bácsi felesége csomagol.

Hámozó/szeletelő - főleg zöldséghez használatos kés

Amikor eldőlt, hogy melyik két kés lesz az enyém, belevéste a nevemet (vagyis azt a két kanji-t, amiből kiáll a Mo-ni), aztán jött a becsomagolás. Ennek is megadták a módját, hiába álldogált mögöttünk két német vásárló. Pengevédő és nylonhüvely került a késekre, aztán összegyűrt újságpapír köréjük, hogy ne rázódjanak a dobozukban. Aztán csíkos papírba lettek csomagolva. Mit mondjak, enyhén párás szemmel váltunk el tőlük, mert régen volt részem ilyen alapos kiszolgálásban, és Liszt nevét sem hallottam még sosem eladótól sehol.

Két nappal később visszamentünk még egy késért, egy jóbarátnak, akiről tudni kell, hogy nem csak nézegeti a késeket, legyen az szeletelő kés, tőr, vadászkés, svájci bicska, de sűrűn használja is őket. V. magas termetét, bajszos képét felismerte a bácsi, s most is ki lettünk kérdezve, hogy mire kell a kés. 

 Kyoto-ban találtam ezt a boltocskát, szintén sütiket dekorál, de sajnos, nem volt aznap nyitva.
A hőségben sisak és legyező is kell a mopedezéshez

Jó volt ott járni, mászkálni a kirakatok, boltok tömegében, bát volt egyetlen hely, amire határozottan nemet mondtunk: egy korábban meglátogatásra érdemesnek gondolt Baglyos kávézó volt, amiről kiderült, hogy a baglyokat szűk ketrecekben, rövid láncon tartják, semmi szabadságuk nincs. Helyette beültünk az ottani Bewley's-ba, vagyis az egyikbe, mert ezen a piacon némelyik bolt századok óta szolgálja ki a vevőket. Európai jellegű kávézóban, kisasztalkánál, virágos váza tövében igazi japán ételt ehettem, pálcikával. Kis teáskanna-szerű edénykében jött a miso leves, amit rá kellett öntenem egy kis edényke rizsre, és különböző feltétekkel gazdagíthattam. Hozzá zöld tea járt, s kis sütike. Nagyon finom volt, és igazán érdekes élmény volt egy ilyet egy kávézóban enni, ahol európai csészéket és gőzőlgő fekete teát, kávét várt volna az ember a berendezés alapján!

Nincsenek megjegyzések: