A problémás pandoro

Azt hiszem, eleget áradoztam korábban már a pandoróról, az északolaszok híres karácsonyi "arany kenyeréről", jöjjenek a rideg tények. Ha valami extrára van szükségem, az angol családi válalkozásként működő Bakery Bits nevű céghez fordulok, ahonnan cserébe rendszeresen küldenek recepteket, nem is annyira rejtve a célt, hogy még több, náluk kapható érdekességet vegyek. Így amikor megérkezett a pandoro receptje, bentlakó péküktől, Vanessa Kimbell-től, akkor ott fel volt sorolva, hogy szükségem lenne kettő (!) pandoro sütőedényre, ami magas, csillag alakú alumínium forma, kanadai vagy ahhoz hasonlóan sikérben gazdag, kenyérhez való olasz lisztre, cukros-tojásos tésztát szépen emelő spéci porított élesztőre, és vaníliaporra, s szórócukorra, ami nem olvad el a sütin, s nem rántja le magával a csomagolás. 

Sóhaj...

Ezek híján nekiálltam helyettesítőkkel elkészíteni a pandorót. Kanadai lisztet tudtam itt is venni, az északi útnak köszönhetően. Sima porított élesztőt használtam, vaníliakivonatot por helyett, szilikon tortaformát és egy fémformát a hagyományos sütőedény helyett, amitől főleg a súlyos ára tántorított el, s tudat, hogy évente alig párszor hasznlnám csak. Így visszanézvést ez jó döntés volt, a piacon két pandorót adtam csak el, tetszett nekik, megcsodálták, elfogytak a mintafalatkák, de mivel ismeretlen számukra, nem vettek többet, mi ettük meg mind, vagy elajándékoztam őket.

A recept hosszú, nagyon hosszú, de akit érdekel, annak leírom, most inkább a sütés közben tapasztaltakat közlöm.

Az első próbálkozásom felét egy szilikonedényben sütöttem ki, a maradék tésztát egy magas peremű ún. panettone formában. Az első adagot frissen sütöttem ki, a másodikat hagytam érni a hűtőben, s alighanem nem lett egészen szobahőmérsékletű a sütés előtt, mert alig emelkedett meg, s elég tömör maradt. Az első adag csodásan feljött és hiba nélkül fordult ki a cifra mintából. Öröm volt enni, laza, de nem túl levegős tésztája lett, ellenben kalácsként szakadt-foszlott, és illatozott. Egy hétig friss maradt nylonba csavarva, igaz, a végén már melegíteni kellett kicsit.

(Kedvenc olasz vendéglőnk egyik szakácsa, Rebecca elmesélte, hogy hagyományosan a pandorót kikapcsolt tűzhelyen, vagy radiátoron langyosítják meg, ott ül, amíg vacsorázik a család, aztán a vacsora után langyosan vágják fel, s különféle öntetekkel tálalják a pandorót. A mini pandorókat keresztben több szeletre vágják, s a szeletek közé töltik az öntetet, minden szeletet elfordítanak egy kicsit, így kissé karácsonyfaszerű lesz a csillag alakú sütemény.) 

A második adag a fémedényben nem lett jó, mármint ehető volt az is, de nem volt levegős, s kudarcként könyvelem el, hogy alig emelkedett meg. Tovább kellett volna hagynom melegedni az edényben kisütés előtt...

Idővel megérkeztek a Bakery Bits-ből a javasolt belevalók, így más úgynevezett ozmotoleráns élesztővel dolgoztam, amely bírja a sok cukor, tojás, vaj jelenlétét, s valóban, kettő helyett három pandoro jött ki az adagból, de ezek annyira levegősek lettek, hogy rendkívül hamar kiszáradtak, míg az előző változat a sima élesztővel hosszan eltartható volt. A bio vanília por íze csodás, a szicíliai narancsolaj magáért beszél, bár V. furcsállta az ízét: azt mondta, van egy furcsa, nem kellemetlen, de szokatlan utóíze, amikor belélegzi. Meg akartam bolondítani egy kis panettone aromával, amiben citrusolajok és bergamot van, de nem jó ötlet, nem passzol hozzá. 

Végkövetkeztetés: az élesztő lehet sima mezei, jobb "bélzetet" ad, hogy Limara kifejezésével éljek. A narancsolaj kell bele, s érdemes szilikonformában sütni. A kenyérliszt muszáj, hogy az legyen, minél dúsabb sikérben, annál jobb. Nekem nem jött be az egy éjszakás érlelés, saját hibámból. Lehet, hogy a hagyományos az a csillagforma, utalva az Alpok havas csúcsaira, de szerintem süssük úgy - ha nem akarunk hagyományoskodni - mint egy kalácsot, akármilyen cifra szilikonforma jó hozzá, amibe belefér fél kg tészta, s bőven van benne hely a dagadáshoz, mert dagadni, azt nagyon fog.