Van nekem fám máshol is. Gizi macskám sírja fölött lassan kétméteres kell hogy legyen, az arasznyi magonc korában odaültetett tiszafa. (Ha még megvan.) De V.-vel a közös fánk itt van, Írországban. (Ha még megvan, haha!)
1999-ben az ír kormány kitalálta, hogy az ezredforduló alkalmából minden ír család nevében ültetnek egy fát. Kiválasztottak 16, már meglévő erdőt-ligeterdőt az országban, s elültettek oda Írország őshonos fáiból összeválogatott 1.2 millió facsemetét.
Voltak más kezdeményezések is, pl. minden háztartás (mi valahogy nem) kapott egy logóval díszített gyertyát, amely a 2000. évet ünnepelte.
Hogy nekünk is lett fánk, az a véletlen műve. Akkortájt még Sandyford-ban laktunk, s néha érkeztek levelek az előttünk kettővel ott lakó család nevére, csupa szemétlevél. Ezek a kukában végezték, mert már a háziúr sem emlékezett rá, hogy az előttük ott lakók hová költöztek tovább, s nem hiszem, hogy őket érdekelte volna a sokadik hitelkártya-ajánlat.
Talán kissé elítélendő volt a kíváncsiságom, de amikor megjött a szép, The People's Millenium Forests logójával díszített nagyobb alakú levél X. család nevére, azt kibontottam. Így is, úgy is a szemétben végezte volna, akkor már olyan mindegy, gondoltam. A levélben X. családot értesítették, hogy a nevükben az egyik Millennium Forest területén egy facsemetét fognak elültetni. Azonnal gép elé ültem, s megnéztem a levélben ajánlott weboldalt, amelynek apróbetűs megjegyzései között ott volt, hogy "ha netán adminisztrációs okokból az Ön családja kimaradt volna a fák elosztásából, kérjük, értesítsen bennünket, s kijelölünk a családjának egy fát". (Ehhez tudni kell, hogy Írországban nincs lakcímnyilvántartás.)
Naná, hogy írtam nekik. Először is, jeleztem, hogy X. család már nem lakik itt, nem tudjuk, hová költöztek. S volna-e lehetőség, hogy nekünk, férjemnek és nekem juttassanak egy fát, mint külön "háztartásnak". S láss csodát! Hamarosan megjött a nevünkre a boríték, benne egy tanúsítvány, miszerint a miénk a Coill an Fhaltaigh nevű erdőben, Kilkenny megyében lévő CFDR002441 számú fa. Amely egyébként ugyanazt a számot viselte, mint X. család fája, de ez nem zavart különösebben.
A tanúsítványra pedig annak a Seamus Brennan-nak a szignóját nyomták, aki abban az időben és később is "our local TD", azaz a helyi parlamenti képviselőnk volt, s aki sajnos, tavaly elhunyt. A projektért, mint a National Millennium Committee elnöke felelt.
Boldogan raktam ki a zöld lapot, költözés után is jött velünk, jelenleg az egyik konyhaszekrény-ajtónkat díszíti. Később havi rendszerességgel kaptam a maileket arról, hogyan halad a projekt, milyen bemutatókat terveznek iskolákban ezekről a frissen ültetett erdőcskékről. Ezeknek a maileknek az egyikében olvastam, hogy esedezve kérik a népeket, NE menjenek el meglátogatni a fácskákat, mert még igen kicsi csemeték, s ne tessék már végigtaposni rajtuk nagy buzgalmukban, saját fájukat keresve. Volt is bosszankodó szemforgatás a részünkről, hogy lehetnek az emberek ilyen meggondolatlanok, s már csak ezért úgy is döntöttünk, mi nem megyünk fát látogatni, amíg nagyobbacska nem lesz. A mailek eleg hamar megszűntek, sajnálkozva jött az utolsó levél, hogy pénz híján beszüntetik ezt a szolgáltatást, tartsuk szemmel a megújított weboldalt, onnan tudjuk meg a híreket a 16 ültetési helyszínről, erdőkkel kapcsolatos rendezvényekről.
Nemrég eszembe jutott, mekkora lehet a fánk, menjünk el, nézzük meg. Most, hogy visszakaptuk Böhömöt, s az idő is jónak ígérkezett, nekiindultunk. Előtte megnéztem pár weboldalt, hol is található a fa, de nem találtam megbízható térképet, mert pl. a projekt weboldalán lévő térkép csak egy skicc.
Mondhatni, saccra indultunk neki. Kilkenny-ig még eljutottunk, majd túlhajtva a városon, le a főútról, a szűkszavú irányadást követve autóztuk, négyszámjegyű utakon. Találtunk is egy táblát, amely az erdő felé mutatott, de mivel az országban nem ritka a szél/kamion/pajkos tinédzser által eltekert tábla, s a főútról való távolság sem stimmelt még, egyenesen továbbhajtottunk. Hamar rájöttünk, hogy mégis jó felé mutatott az a tábla, így visszafordulás az első kereszteződésben, s irány az erdő.
Coill an Fhaltaigh a legnagyobb a 16 helyszín közül, ahol a fák elültetésre kerültek. A bejáratnál, a parkoló után tábla fogadja a látogatót, megerősítve abban a hitében, hogy jó helyen jár. Ebben segít még a parkolóhoz vezető Millennium Forest feliratú kapu is :-)
Meggyötört, elkoszosodott tábla adott további információt:
Elindultunk az első, kézre eső ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, mindenesetre járt a szemem, kerestem a számozott fákat. Azt már gondoltam, hogy nem sorba ültetett csemetéket találok majd, hiszen mondták, keverni fogják egymással a csemetéket, de hogy ekkora gaz lesz, az meglepett. Időnként sülzanót, vadul tekergő szedres jelezte, hogy nem gondozzák az erdőt. Elgazosodott aljnövényzet, nevendék fák, s számos, öregebb, a többiek fölé magasodó fa látványa fogadott minket ezen a patakocskákkal sűrűn átszőtt területen. A levegő nehéz volt, párás, sütött a nap.Hamarosan egy kis keresztúthoz értünk, ahol hámló borítású tábla állt, amely végre elárulta, hogyan is vannak elhelyezve a fák. A területet kis kockákra osztották fel, a mi fánk a 124-es számú ültetési területen lesz található. Az egyik legtávolabbi sarok a kijelölt ösvényektől.
Elindultunk, s mindjárt az első meglepetés az volt, hogy az ültetési területeket parányi, karóra felszögezett, alig észrevehető táblácskák jelezték. Egyetlen fácska sem volt megszámozva. Mindenfelé rengeteg szeder, sűrű aljnövényzet. Hm....
Végül megtaláltuk a 123-as és a 115-ös négyszöget, mely mögött lett volna elvileg a 124-es ültetési terület. A miénk! A széles ösvény két szélén sekély árok, és térdmagasságig felnőtt fiatal szedres állta utunkat. Kis vita után végül csak bemásztunk valamennyire a susnyába, még mindig remélve, hogy találunk számozott fákat. Már jóval kinőttek a csemetekorukból, s fajtától függően másfél, vagy kétméteresek is megvoltak már. V. úgy saccolta, hogy fánk valahol ott van a kép közepén - mintha fiatal nyírfák álldogáltak volna öregebb fák tövében, de ilyen távolból nem tudtam megmondani. Saccoltunk.
Néhány méternyit másztunk csak be a susnyába, és csak annyit értünk el, hogy meg lett szaggatva a nadrágom, s majdnem összevesztünk azon, hogy erőlködjünk-e még a kereséssel, vagy sem. Találtunk még fiatal fenyőket, alig tudtak kiemelkedni a rendkívül elhanyagolt aljnövényzet alól. Úgy tűnt, hogy e remek kezdeményezés szépen elhalt, gondozó kezek híján.
Voltak romantikus elképzeléseim, egy zsenge ágra kötözött magyar szalagról - amit nem csak azért nem tudtunk megvalósítani, mert nem fértünk oda a fákhoz, amelyek ráadásul nem is viselnek semmiféle azonosítót, hanem mert a szalagot is otthon felejtettem.
Nem tudom, a többi erdőcske milyen állapotban van, de el tudom képzelni, hogy hasonlóak ehhez. Vagy... vagy szándékosan vannak így "elhanyagolva", hogy a népek ne tapossanak utat a saját fájukhoz. Amelyek talán már eleve nem voltak megszámozva... Ki tudja...
Azzal nyugtatom magam, hogy biztos ott van. A többiek között. A tudat elég.
***
E, kudarcnak talán nem egészen nevezhető út után a "kertek alatt", Tullow-Tinahely-Aughrim-Laragh-Roundwood útvonalon jöttünk haza, az unalmas N9-es helyett. De jól tettük! Folyóvölgyekben, hegyek oldalában autóztunk, a harsogó színű mezők, legelők, kiskertek között, amit sűrűn besárgázott a már teljes erőbedobással virágzó sülzanót. (E szép képekkel díszített weboldalon tudhatunk meg többet erről a növényről. A képek között egy Bray-ről készült!)
Sóhajtozásra késztető szépségű házak, kertek, barátságos falvak között vezetett az út, néha beszorulva a kis falvak főterére. Egy alkalommal "allotment"-ek sorát pillantottam meg, nem messze az útról, szépen kimért veteményesek, sorokba ültetett zöldek között hajladozott pár ember. Aztán hamarosan feltűnt a nagy Sugarloaf szürkésfehér tömbje (oda is fel kellene menni már) s már haza is értünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése