Tavaszi derpegés

Nemrég mentek el a futárok, viszik a mézeskalács házikót öcsém gyerekeinek. Fél 6-kor felkeltem, úgy hatra vártam őket, de hamarabb ideértek, a kávé még éppen csak folyt ki. Még egy kis csokit is kaptam tőlük Karácsony alkalmából. 23-án érnek Mao-ra. Úgy tűnik, hogy megy az üzlet, nagyobb furgonnal voltak, tele volt minden apróbb csomagokkal, mindenki küldi haza az ajándékokat az ünnepre.

***

Tegnap a piacon sikerült elkövetnem az utóbbi idők legpoénosabb meglepetését. Hónapok óta jár a piacra egy magyar pár, illetve hol a férfi, hol a nő siet át a helyiségen - mindig ugyanazt veszik. A rozskenyeremet! Amikor először jöttek, azonnal láttam, hogy nem írek, sőt, nem tudom, miért, talán az öltözködésük, vagy a gyerekeik feltűnően jólnevelt viselkedése miatt, tényleg nem tudom megmondani, de azonnal gondoltam, hogy magyarok, vagy legalábbis kelet-európaiak. A nőnek mondta valaki, hogy én is magyar vagyok, odajött, bemutatkozott, röviden beszélgettünk. Kiderült, ugyanazon a telepen laknak, mint ahol mi laktunk azelőtt, a férfi a UCD-n ösztöndíjas, vagy dolgozik, nem emlékszem. Sőt, a telepen lakó ír-magyar párról is hallottak. Mint kiderült, nem én voltam az ideális személy számukra, mert az asszony inkább kisgyermekes anyával való találkozásban reménykedett: a gyermekeinek keresett volna játszótársakat.

A hetek során nem sok mondatot váltottunk, vagy én voltam vevővel elfoglalva, vagy ők siettek. Integettünk egymásnak, ennyiben merült ki udvarias kontaktusunk. De a kenyér mindig ott volt a kezükben. Ez adta az ötletet, hogy az utolsó piacra sütök nekik egy nagy veknit, s ajándékként odaadom. Előző héten le is csaptam a férjre, hogy ugye, biztosan jönnek a piacra huszadikán, mert sütnék egy ajándékkenyeret, ha nem bánja...?

Tegnap aztán a kávés pult mögül igen figyeltem, s amint láttam bejönni az asszonyt a kicsivel a karján, nyomában a kislányával, egyből mentem utánuk, a nylonzacskóba rejtett kenyérrel. A nylonzacskó nem volt valami szép, de a kenyeret magyar szalaggal kötöttem át (van szerintem annak valami ünnepi, varázsos hatása, ha egy kenyér magyar szalaggal van átkötve, egészen felemelő látvány), és beletekertem puha celofánba. Szép volt, ha szabad a kezem munkáját dícsérni. Lerohantam őket, s a kezébe nyomtam a zacskót, mondván, boldog karácsonyt kívánok. Mint kiderült, ő is készült, kis dobozt adott át, amiben házi almáspite volt (no, azt sem ettünk már egy ideje). S már ügetnem is kellett vissza a pulthoz, nagyon nagy volt a tömeg, a roham. Utolsó piacon mindig ingyen kávét osztunk, és ingyen mince pie-okat, így érzésem szerint még az is leül kávézni, aki máskor nem szokott. A pult mögött ott volt velem V., Mikulás-sapkába és hóemberes köténybe öltözve, önfeláldozóan segített, mosogatott végig, s morgott, mert a másik segítő, egy Emily nevű idősebb nő elég trehány volt a higiéniát illetően.

Pár perc múlva jöttek oda, az asszony és a kislánya a pulthoz, hogy köszönik szépen, és milyen szép a csomagolás. S hogy tulajdonképpen csak kenyérért ugrottak be, de már nem volt, pedig nagyon szeretik, csak hát már elfogyott - a rozskenyér. Mire én rámutattam a zacskóra, jelezve, hogy hát abban az van. Az asszonynak elnyílt a szeme-szája, öröm volt nézni az ámulását. Mondtam neki, én sütöm azt a kenyeret, s láttam, hogy mindig azt veszik, gondoltam... Jó volt látni, hogy örül.

Ha eddig kétségem is volt róla, most már biztos vagyok benne, hogy adni jobb, mint kapni. Örültem az örömének.

***

A péntekem egy csöppet húzós volt, ugyanis a piacon - tetszett-nem tetszett - rám testáltak egy megrendelést, 60 darab jókora habkarika elkészítését. Végül is jól jött, ne panaszkodjak, a 22 lefagyasztott tojásfehérje a mélyhűtőből mind felhasználásra került. Kissé átgondolatlanul beleöntöttem mind Őrnagy úr táljába, aztán hajrá, a legnagyobb sebességen dolgoztattam, verje csak a habot. Utána kezdtem kanalanként adagolni a több, mint egy kiló cukrot, mit mondjak, mindketten beleizzadtunk. Őrnagy úrnak egyre forróbb lett a motorja, én pedig nem győztem fakanállal visszaterelgetni a habot a tál szélén, mert igencsak kifelé türemkedett. De kitartó munkával - főleg Őrnagy úr részéről - elkészült a hab. Ragacsos meló volt újra és újra megtölteni a habzsákot, és nyomni a karikákat a sütőlapra, de elkészültek. 4 órát ment a sütő, mire mindet kiszárítottam. S csak egy tepsi lett enyhén barnás, nem tudom, mit rontotam el, az összes többi habkarika szép fehér lett, magasak és nagyok.

Mindjárt hét óra. Megkelt a kenyér, kezdődhet a nap. Nagyon enyhe időt mondanak egész hétvégére, esővel. Az az érzésem, idén nem lesz fehér Karácsony.