Kedves Emese és Laci!

Hajaj - tegnap megérkezett az idei színházi fesztivál brosúrája. Szép sötét, nyomdafesték szagú, zömök kis füzet. Átlapoztam, bejelöltem az érdekesebbeket, aztán összeadtam a jegyek árát, sóhaj, és úgy döntöttem, max. 3 előadás fér bele a keretbe. De V. azt mondta, nyugodtan menjek el az összes bejelöltre. Mondjuk, szeptember végén lesz 3 jókora megrendelésem esküvői aprósütikre, Myles most rendelt tőlem két tortát, a Gyárból is várok egy megrendelést... talán belefér. Ma elküldtem Trish-nek, nézze meg ő is, mihez volna kedve, menjünk együtt. V. is el akar jönni az egyikre, mégpedig arra, amire valószínűleg leghamarabb fognak elfogyni a jegyek: Vanessa Redgrave fog előadni egy másfél órás monológot, egy gyászoló írónő monológját. Angol színésznagyságok elég ritkán fordulnak meg errefelé, így általában aztán tolongás van a jegyekért - a pénztár holnap nyit, ha ma visszakapom a füzetet Trish-től, akkor én is rávetem magam a telefonra.

Vagyis, dehogyis vetem. Reggel bevásárlás, sütéshez, mert egyrészt mindent elhasználtam, másrészt délben Susan-hoz készülök, meghívott magukhoz. Csak egy kis csevegésre, annak alkalmából, hogy fia, Colm visszatért Ausztráliából, ahol az elmúlt 10 hónapban élt - ilyen-olyan munkákból. Arra gondoltam, hogy csinálok néhány kenguru alakú fűszeres süteményt ajándékba. Pénteken, a piaci kávézóba csináltam egy újfélét, ott többek mondták, hogy ízletes. A recept cseh eredetű, az egyik kenyérsütős könyvemben találtam. V.-nek is ízlett. Ma küldtem a kávézóba is, próbálják ki, kiváncsi vagyok mit mondanak. Nem olyan erős ízesítésű, mint a gingerbread, és puhább is. Valamint jó közép-kelet-európai szokás szerint - ahogy illik -, méz kerül bele, nem az a borzasztó "golden syrup" névvel illetett tömény cukorszirup, amit a melasz mellett nagy mennyiségben adnak az itteni gingerbread-hez. A sütibe jóféle magyar akácmézet raktam, utólag, az ár kiszámolásánál jöttem rá, a bolti számlát ellenőrizve, hogy alaposan megemelték a méz árát - 4.49 euro a 350 gr-os üveg. Az egész sütiben a legköltségesebb hozzávaló a méz.

***

Azt hiszem, a madarak etetését abba fogom hagyni egy időre. Tegnap töltöttem újra az etetőt, ma már csak félig van tele (vagy hurrá, még félig tele van?!). A zöldike ott ül néha félórákig, és tömi magát. A cinkék is egyre kerekebbek, közben pedig kukacokat találtam a japán juhar levelei között, irgumburgum. Inkább ott szorgoskodnának.

***
Művészmoziban voltam tegnap Trish-sel. Bizony, ilyen is van itt kicsiny városunkban. Amiről a városháza weboldala állítja, hogy a 3. legnagyobb város az országban. Hm. Ezt a tényt megosztottam V.-vel, aki elmagyarázta, hogy alighanem a city és a town közötti különbségben rejlik a dolog nyitja. A nagy városok (Dublin után Galway, Limerick, Cork) azok city-nek számítanak, Bray város. Így már lehet 3. legnagyobb. A film végén erőt vettem nyúlságomon, és megkérdeztem a recepciós nénit, hogy a kávézó hozzájuk tartozik-e, vagy külön biznisz. Most birtokomban a tulaj neve és telefonszáma, alkalmasint, ha kész a weboldal, néhány mintasütivel meglátogatom. Hátha.

A film elég gyomorforgató volt, egy kislányról szólt, aki már 4 évesen absztrakt képeket festett, és fest azóta is (vagy ő, vagy valaki más, de inkább valaki más), és ebből hogyan lesz - mert csinálnak -, szenzáció (My kid could paint that a film címe.) Tanulmány a média hatalmáról. Amíg elkezdődött, Trish-sel arról beszélgettünk, hogyan fogynak egyre jobban a régi ideáljaink, a hőseink, akikre felnéztünk, kedvenceink, akiket olvastunk, akiket tévében-színházban láttunk, és ez milyen ijesztő. Ma délelőtt temették Ronnie Drew-t, a Dubliners énekesét, szombaton halt meg. Míg moziban voltam, a masina buzgón vette fel nekem azt a dokfilmet a tévéből, amit Szolzsenyicin hazatéréséről készített annak idején a BBC. Ő is nemrég hunyt el. (Az első 10 percet tudtam csak megnézni belőle anélkül, hogy bőgjek, ezért úgy döntöttem, majd V.-vel együtt nézem meg, inkább. Kell egy szorongatható kéz.)

Ez most csak két név hamarjában, ami hallatán az ember felsóhajtott, hogy hm, hát ő is...?! Persze, kerülnek helyettük új ideálok, új hősök, új kedvencek, de az nehéz, hogy az ember lassan már nem bírja fejben tartani, ki mindenki ment el, a nagyok közül. Hm, a nagyok! Barátném, Ica írta pár hónapja, hogy a boldog emlékezetű EFE Botanikus kertjében van egy emléktábla, már nem tudom, melyik évfolyam állította, "Mi még ismertük a nagyokat" felirattal. S hogy e mondatnak vajon milyen hatása lehet azokra, akik manapság tanítanak arrafelé.

Aztán mondtam még Trishnek, néha nagyritkán eszembe jut, hogy hány éves vagyok és akkor megrémülök. A minap is, megjegyzést írtam be egy nagyon huszonéves, nagyon nyikhaj blogjába, és csak aztán gondoltam bele, hogy mit csinálok, nehogymá' egy "gyerek" blogján poénkodjak? Vén fejjel? El kellene hagyni a kamaszos dolgokat.

(Zöldike gyerek szárnyverdesve próbál megmaradni az etetőtartó rúdjának ferdén megcsavart részén, egyre csak csúszik lefelé. Szülője pedig gyermekéről tudomást sem véve tömi a fejét a magokkal. Elhessentem őket, egyenek valami frisset is máshol, kell a gyereknek a vitamin.)

Amúgy időjárásilag nem sok változás van, most éppen nem esik, és az okosok az árvízvédelem megjobbításának szükségességéről értekeznek a rádióban. (Ideje.) Természetesen az egy nap alatt lezúduló egyhavi esőadagért a globális felmelegedés felelős. Mi történt még? Tegnap igen szemrevaló arany-fehér lepke és szív alakú sütiket csináltam egy magazinnak, fotózáshoz (persze, a kávézón keresztül), az ehető arany "szpré" nagyon feldobta a süteményt. Karácsonykor be fogom dobni, gingerbread mini karácsonyfákat is szeretnék készíteni - dús aranyozással.