Kedves Emese és Laci!

Megint egy laza vasárnap. Felkelés délben, utána V. elment újságért, vízért (még mindig forraljuk), és tejért, majd vezetési leckét adott Trish-nek. Én addig neteztem. (Nem bírok elszakadni blogoktól, fórumoktól, tiszta időpocsékolás, de ez már szenvedély nálam. Betegség. Tán még latin neve is van.) Mivel tegnap, a piacon megint felbukkant a vén szilvaárus bácsi, akitől vettem egy nagy doboz szilvát 4 euróért, ezért csináltam egy szilvás sütit. Igen egyszerű recept, bármilyen gyümölccsel elkészíthető, ha az ember azokat olyan fél-negyedszilványi darabokra vágja, szépen belesüllyednek a tésztába félig, nyamm.

Szilvás süti:

150 gr kristálycukor (barna cukor is jó)
150 gr puha vaj
3 tojás
110 gr liszt
75 gr finomra őrölt mandula
1.5 kávéskanál sütőpor
400 gr kimagozott, félbevágott szilva, vagy más gyümölcs, kockázva, felezve, ízlés szerint

A sütőt előremelegítjük 180 fokra. A vajat fehérre keverjük a cukorral. Hozzáadjuk a tojásokat, simára keverjük. A lisztet összekeverjük az őrölt mandulával és a sütőporral, és beleforgatjuk a tojásos keverékbe. Simára keverjük, gyengéd mozdulatokkal, mert ha erősen verjük a lisztet a vajas keverékbe, nehéz, lapos lesz a tészta. Egy 21x21 centis négyszögletes tortaformát kibélelünk sütőpapírral, belesimítjuk a tésztát, tetejére költőien elrendezzük (vagy hanyagul rászórjuk) a megfelezett szilvákat, ki mennyire rendszerető. Majd vékonyan megszórjuk cukorral és 40 percre sütőbe vele. Kockákra vágva, megporcukrozva tálaljuk.

Ez az adag két emberre elég. Délután sütöttem, most már csak 4 kockácska árválkodik a tányéron. Aztán még csodálkozom, miért hízom, mint a disznó.

***

Az újság tele a rendkívül sok esőről, és az okozott károkról szóló cikkekkel, képekkel. Még könyvelőnk háza környéki negyedből is van egy fotó, néni kajakozik az út közepén, elöntött házaik előtt vízben álló lakók nézik. Tegnap este az angol adó a műsorok közti szünetben homokzsákok beszerzéséhez szükséges telefonszámot közölt, útlezárások, fennakadás mindenfelé északon. Most is esik, talán csak arra a másfél órára volt jó idő, míg V. a parkolást gyakorolta Trish-sel. Éjjelre további esőket mondanak.

***

Csuri, Erika lánya szombaton elindult az USA-ba, az iskola felé, ahol 10 hónapot fog tölteni. Szerencsére blogot ír az élményeiről, amit nagy figyelemmel fogok követni, mert igen kiváncsi vagyok, milyennek találja az iskolát, az amerikai gyerekeket, az életstílust. Az amerikai iskolákról annyit tudok, amennyit mondjuk a Zabhegyező vagy a Holt Költők Társasága című film adott. Vagyis minimálisat. No, majd most!

Olvassátok Ti is: http://s-amb-ea.blogspot.com/
Erika pedig itt mondja el, hogyan folynak lánya nélkül a hónapok: http://csaszi66.blogspot.com/

Főleg azért irigylem Csurit, mert nemzetközileg elismert és híres emberek fognak neki vendégelőadóként előadásokat tartani. Olyanok, akiket én legfeljebb könyveikből, vagy tévéadásokból ismerhetek: az angol történész Simon Schama, aki annak idején angol történelmi sorozatával a képernyő elé szögezett bennünket, vagy az ír költö, Seamus Heaney, akitől bizony illenék több verset ismernem, ha már itt élek.

Némileg büszkeséggel töltött el, hogy Csuri évközbeni kötelező olvasmányai közül a legtöbbet vagy olvastam, vagy hallomásból ismerem - igaz, én bőven kétszer annyi idős vagyok, mint a gyermek, volt időm ezeket elolvasni. Szóval mire is vagyok büszke?

V. mostanában mindig engem kér meg, hogy adjak neki olvasnivalót. Óvatosan, nehezen választok. Az uram jobbára sci-fit olvasott eddig, főleg a Galaktika Könyvklub hazulról halomban elhozott könyveit. (Kedvence S. Lem, és K. Vonnegut.) Volt olyan "kicsiállatos" könyv, amit vonakodva adtam a kezébe (R. Leslie: A medvék és én), aztán kiderült, hogy tetszett neki. Azon, hogy hajlandó volt ír írótól olvasni, meglepődtem. John McGahern novelláit nagyon szerette, az életrajzát már kevésbé, túlságosan nehéznek, szétágazónak, túldíszítettnek tartotta a fogalmazást. John O'Connor kiválasztását azzal indokoltam, hogy az illető Sinead O'Connor testvére, több könyvét olvastam már, szimpatikusabb is, mint a nővér, próbálja ki - ezzel sem jártam meg. "Tud írni" - volt a megjegyzése arra az első néhány oldalra, amit az illető Sweet Liberty - Travels in Irish America c. könyvéből tegnap este elolvasott. (Nemrég fejeztem be az író Redemption Falls c. könyvét, ami megint egy olyan mű volt, hogy csak felsőfokokban lehet róla beszélni.) Az angol Ian McEwan első novelláskötetét már azután adtam oda neki, hogy túlesett az író szerintem fantasztikus On Chesil Beach c. kisregényén. A novelláskötetben egy kicsit túl sok magából kifordult, elferdült nemiségű ember szerepelt, utálta is őket rendesen.

A szintén ír Edna O'Brien-t még nem mertem a kezébe adni. Nem hinném, hogy a Vidéki lányok lekötné az uramat!

Én mostanság vegyesfelvágottat olvasok, hol szakácskönyvet, véres krimit, dokumentumregényt, regényt, mikor mihez van éppen hangulatom. (Vagy blogokat.) Nem vagyok egy irodalomkritikus, vagy tetszik, vagy nem. Közel áll hozzám a téma, vagy nem. Megfog a stílus, vagy nem fog meg, részletes elemzést nem fogok tudni nyújtani. (Abból elég volt középiskolában. "Akkor az író azt gondolta, hogy...") Hosszas hezitálás után még Bray városa büszkeségének, Anne Enright-nak sokat szídott-magasztalt, majd tavaly Booker-díjjal jutalmazott könyvébe (The Gathering) is belekezdtem, mert mielőtt, és miután megkapta a díjat, sokat szídták, ugyanakkor sokat dicsérték. Középút nem volt. (Itt lakik fent a dombtetőn amúgy, az út végén.) Főleg azért szídták, hogy na, megint egy búval bélelt ír nagycsaládról szóló regény, borzalmas hallgatások, évtizedekre visszanyúló lelki sérülések, öngyilkosság, lerágott csont, next! Ian McEwan fenti kisregényét is neveztéka díjra, kicsit sajnáltam is, hogy nem nyerte meg. Megjegyzem, amit eddig olvastam a The Gathering-ből, még nem nyűgözött le. Ellenszenves főhősnő meséli el a történetet, várom még, mikor lesz szimpatikus számomra, hogy oda tudjak figyelni rá.

Az On Chesil Beach-et alig bírtam lerakni. Ezt lerakom könnyedén, akár a bekezdés közepén. De talán majd később jobban leköt.

Legutoljára Martel: Pi élete c. könyvét olvastam - magyarul. Találtam benne kis magyartalanságokat, rém büszke voltam rá, ha megéreztem, hogy valami nem kóser. Vagy észrevettem, hogy lusta volt a fordító utánanézni egy fűszernövény nevének, kicsit magyarosított az angol elnevezésen, oszt' nesztek - holott van neki rendes magyar neve. Talán ezért legjobb eredetiben olvasni, ha lehet, és az embernek a nyelvtudása ezt lehetővé teszi. Milyen jó is volna más nyelveket is ismerni, nemcsak az angolt!

Ilyenkor érzem azt, hogy nem volt hiába a nyelvtanulás, a rengeteg olvasás - angolul olvasva most is mindent jobban megértek, mint ha hallom.

Olvasok-olvasunk magyarul is, Polcz Alaine-t például, vagy a kiköltöztetett, régi könyveimből ezt-azt. V. most az Egy szerelem Németországban c. könyvet (is) olvassa. Múltkor egy kissé megviselt, antikvári beszerzésbe, egy, az alaszkai aranylázról szóló könyve kezdtem bele, aztán kiderült, hogy hiányzik belőle 40 valahány oldal... El is vette a kedvem az olvasástól.

De most megyek, egy kis szilvás süti+tea társaságában befejezem a vasárnapi újság híreit. Nem valami szívderítőek...