Hi, I am just calling you...

Már majdnem este tíz óra volt, a tönkölybúzából készült kísérleti kenyér elkészültét vártam (trial run, holnap V. ezzel eszi a főnökétől ajándékba kapott spanyol sonkát - Mavis-nek ígértem ilyet, piaci kollégámnak, akinek problémát okoz a fehér lisztből készült kenyér), amikor csörgött a mobil. Azt már megszoktam itt, hogy a telefonhívások "9 előtt nem, este 9 után nem" íratlan szabálya nem él, egye fene, felveszem. Privát szám. Mondom, ki vagyok, ő is mondja, de hadar, alig értem. Biztos téves.

De aztán érthetővé válik a lelkes hadarás, egy nő az, a mézeskalács házamról lelkendezik, amit ma kapott kézhez. Aha, a kávézóból, mert oda szállítottam ma egy házat. Sűrűn köszönöm a rajongó megjegyzéseket, de majd még öt percig nem jutok szóhoz, s azon kívül, hogy I am glad, és thank you, nem tudok semmit kinyögni. Végül kiderül, a Scalp Nursery tulajdonosa Kilternan-ban. Egy másik házat is szeretne venni, amit elárverezne, mert minden évben elárverez valamit, a Csernobili Alapítvány javára. Nagyszerű, szívesen, mikorra kell. De már hadar is tovább. S miket gyártok még? Hol tanultam ezt? Magamtól, nahát! Ő is süt, de nem tud ilyeneket. Ez a hobbim? Magyarázom az üzletem félig-meddigségét. Bármit elad, ha leszállítom, bármit. (Öööö. Majd meglátjuk.) A bátyja Londonban él, nemrég voltak ott, de ilyen házikót nem látott a boltokban. Érzem, pirul a fejem, jézusmária. Milyen karácsonyi termékeim vannak, mikor találkozhatnánk, hallotta, hogy Bray-ben élek, ő most itt van a városban... izé, mert letört a házikó kéménye, meg tudnám javítani? Persze, mondom, ugyan igen el vagyok havazva (most bosszulja meg magát a mai ellustálkodott nap), de csütörtökön elmennék hozzá, megreparálom a házikót, és viszek mintát, sütikből, amit lehetne adni a forró csoki mellé, vagy árverezésre, jótékonysági célra...

Megegyezünk, mikor, hol, lerakom. Csöng a sütő, kész a kenyér. A félig kész házikókat nézem az asztalon. Nagy izgalom fog el. Nahát, elkérte a számom a kávézóban. Nahát, megkapta. Még tegnap este, valami ostoba dacból ráragasztottam a logómat a házikóját tartó karton aljára. Nem látja senki, aki a házra néz, de a lelkemnek kellett. Hehehe.

No, tessék drukkolni.