Bordelaise II.

Jönnek a képek Fernelnek és az érdeklődőknek:

 Fent az első kísérlet eredménye látható. Amint írtam, az egyik cukorkaformájú lett, elemelkedett a gránitról. Az egyik formára igen szépen sikerült, ő látható a képen, DE sajnos, mindketten megégtek. (Nem is értem, miért ragaszkodtam olyan szolgaian a könyv által előírt hőmérséklethez, ellenőrizhettem volna őket gyakrabban...)

A második-harmadik képen a mai sütés végterméke: jól elszúrtam, szégyellem is magam, teljesen amatőr módon nem vágtam be elég mélyen a kenyér tetejét, szépen ki is durrant és eltorzította az egész formáját. Ellenben most csak a 45 perces sütési idő első tíz percében fokon sütöttem 240 fokon, utána 220 fokon, és ilyen szép, egészséges barna lett. Annyira jól nézett ki, még melegen felvágtam, s el is fogyott a jobb oldalon láétható kis darab. A képen nem vehető ki, de még füstölt.... S az íze! Harapásra, rágásra ingerlő héj, a belseje is elég rágós, de nem kemény, egyszerűen csak... csodás!

Fernel, köszönöm a héj lereszelésére vonatkozó tanácsodat, úgy fogok tenni, ahogy mondtad. A könyvben van pár rozskenyér recept, de egyik sem teljesen száz százalékos rozsliszt, keverik ezzel-azzal. Keresgélek még...

Bordelaise I.

A kenyér végül jól megsült, mondhatni, megégett, hiába csökkentettem a hőmérsékletet az utolsó tíz percre. A belseje szép lyukacsos lett, de nincs olyan jellegzetesen savanyú íze, mint a nagy mennyiségű kovászt tartalmazó kenyereknek - ilyenre vágyik az uram. Magyaráztam neki, hogy arra még várnia kell, mert a könyv receptjeit követem, sorrendben, idővel egyszer majd egy ilyen kenyérhez is eljutok.

A megégett héj lefarigcsálása után az uram jót vacsorázott belőle.

Az új változat, amit majd nem fogok olyan magas hőmérsékleten olyan sokáig sütni, már kel az edényében.

Tévelygések

Tegnap, a piactól hazafelé jövet eltévedtem. Arra emlékeztem, hogy az Enniskerry felé vezető főúttal párhuzamosan van egy szép, keskeny kis utcácska, ami előbb-utóbb kivisz arra a szélesebb útra, ami a főútról balra kanyarodva, lakóházakat és golfpályát, majd szántóföldeket elhagyva egy dombon át Bray-be visz. Az volt a tervem,hogy lassú autózás során e kis mellékút mellett megcsodálom az ott lévő szép házakat (dream on), s megnézem, van-e bodzabokor valahol, javítani az egyre halványuló esélyét annak, hogy az idén még bodzaszörpöt készítek. E szűk úton jártunk már egyszer V.-vel, amikor a főút egy alkalommal víz alá került, erre felé kerültünk, de akkor térképpel... Most a jobban kijárt aszfaltot követtem, mint egy kissé megzavarodott postagalamb, a tájékozódási pontokat hol rosszul, hol jól követve, mindig balra tartva, mondván, Bray arra van.

Csak éppen nem annyira balra...

Egy idő után feltűnt, hogy folyamatosan felfelé kapaszkodom, szigorúan kettesben, jobbra-balra a bodzátlan sövény mögött rejtett villák és farmépületek, ápolt földek, számos autó a a behajtókon... Halkan gurultam a csendes, madárcsicsergős facsoportok, ápolt kertes házak között. Amikor a dombtetőn tőlem jobbra hirtelen megszűnt a sövény, lélegzetelállító látvány tárult elém: tenger, golfpálya, a Sugarloaf hegyek fehéren virító gránitcsúcsai, a mezők zöldje, mindez ragyogó napsütésben! Hogy nem volt nálam fényképezőgép... Lassan autóztam tovább, most már sejtve, hová jutottam, most már jobbra kellene menni, lefelé erről a hegyről? Méretes dombról? Hamarosan megjelent egy tábla, majd még egy, tudomásomra hozva, hogy egy védett erdőrészben járok - hm, ide érdemes lenne visszajönni, sétálni egy kicsit, nem lehet rosszabb, mint a dúslevelű fák ágai alatti autózás... Végre megjelent egy kereszteződés, ekkor már előttem a Killiney-öböl, távolban Howth és a Dublini-öböl, teli szájjal röhögni kezdtem, mert rájöttem, hogy én szépen körbeutóztam a dombot, s ha nem figyelek, végül a piacnál, illetve az oda vezető úton kötök ki hazamenetel helyett... A telefonon megkerestem magamat a térképen, s tovább bosszankodva bénaságomon, kezdtem leereszkedni a dombról. Postagalamb, me arse. Még a napot sem figyeltem.

Újabb szépen ápolt kertű házak, egyre szélesedő út kísért, ismerős névvel, lassan leesett, hol járok. Sokszor elolvastam errefelé jártamban az út végét jelző kereszteződésbe kirakott ingatlanügynöki táblákat, tudtam, errefelé vannak a Rathmicheal nevű környék "palotái". Továbbra is lassan csurogtam lefelé, be-benézve a biztonsági kamerás, nyomógombós kapuk mögé... Itt aligha van eladó 2-3 hálószobás cottage, falatnyi kerttel, de azért nézelődni jól esett.

Aztán leértem a már ismerős "hátsó" útra, a Ferndale nevű környékre. S amint hazaértem, mgnéztem a térképen, merre is jártam pontosan, azzal az erős fogadalommal, hogy egyszer ide visszaautózunk V.-vel, és sétálunk egyet a domb tetején. Ösvény akad elég szép számmal, pontosan ilyen terep kell nekem az ebéd lesétálásához. Itt autóztam, a Murphy's Lane mentén, majd le, délnek, a Ferndale Road-on Bray felé.

A Google Street View-n érdekes képet fedeztem fel az egyik ösvény elejéről: három turista álldogál, illetve néz utána a fotós autónak, s előttük egy, a gyalogösvényt lezáró kapu jókora kövének nekicsapódott, összetört autó, alighanem egy joyride áldozata. Most, amikor arra jártam, persze, már nem volt a helyszínen.

***

Néhány nappal ezelőtt kezelésbe vettem állatkát a tíznapos etetés után, s az utolsó etetéskor hosszas törpölés és lázas lapozgatás után eldöntöttem, hogy olyan solid levain-t (viszonylag kemény, vízben szegény, sómentes kovászt) csinálok belőle, amilyet Bertinet mutatott nekünk a sütőiskolában. Nem áll szándékomban naponta-kétnaponta sütni a kovásszal, ezért úgy kevertem ki (1 rész víz, 1 rész kovász, 2 rész kenyérliszliszt) arányban, hogy meglehetősen kemény kovászt kapjak. Ez 4 napig is elüldögél a hűtőszekrény felső polcán a dobozában anélkül, hogy etetni kellene.

Tegnap este pedig nekiálltam az első kenyérnek a tankönyvből: a kenyér neve bourdelaise. Nem kispályáznak: az egész procedúra egy teljes napot vesz igénybe. Szigorú időbeosztással... Így esett, hogy ma reggel fél nyolckor a konyhában voltam, hogy kikeverjem a tésztát, hozzáadva a tegnap este kikevert kovászos trutyit. Vagy használjak szakmai kifejezéseket angolul? Kérem: a levain-ból (állatka) 7 grammot kellett hozzáadni a folyékony levain-hoz, amit liszt és víz keverékével készítettem el. Ez aztán 14 órát töltött egy edényben, csendesen erjedve, a hideg sütőben. Ma reggel hozzáadtam a kenyértészta többi alkotórészéhez: van benne kenyérliszt, durvára őrölt rozsliszt és teljes kiőrlésű liszt is. Ezeket kikevertem, pardon, Őrnagy úr kikeverte úgy tíz perc alatt. Utána rászórtam a sót, s Őrnagy úr szép rugalmas tésztát csinált belőle. (Új motorjával ez nem gond.) Utána, tisztelettel adózva Bertinet okításának, megcsapkodtam a tésztát, hogy szép fényes, sima legyen, és beleraktam egy olajozott edénybe. Fóliával lefedve egy órát pihent  sütőben. (Ott biztos nem éri huzat.) Majd az előírások - és a Bertinet-től ismert fogások szerint - , hajtogattam, ovális fomára, s most megint kelt 2 órát. Közben olvastam a gőz jelentőségéről a sütési folyamat során, illetve a formázás felett borongtam egy kicsit. Ugyanis a rendkívül alapos könyvben nem kaptam magyarázatot egy franciás hangású szóra. Azt írta ugyanis, hogy amikor a tészta formázásra kész, kivesszük az edényből és gyengéden... mire is lapogatjuk? "Gently form the dough to degas..." Mijaza "degas"?? Ott álldogáltam reggeli egyszálpólóban a könyv előtt, körülöttem  kenyérsütés kellékeivel, s azon gondolkodtam, bekapcsoljam-e a telefonon a wifit, hogy megnézzem a francia szótárban a degas jelentését, amikor mögém lépett az uram, s együtt nézte velem a könyvet. "Nem tudok rájönni, milyen forma az a degas.." - panaszkodtam. "Ovális?" "Hát... de-gas." - Mondta az uram magyarázatul, nem értve, mit nem értek ezen. "Degas - dö-gaz. DÖ-GÁZ... kinyomogatod belőle s buborékokat!"

Jaaa...! Degas = Deflate = nyomkodjuk ki gyengéden a levegőt a tésztából! TO degas, nem INTO degas... Az angol nyelv rejtélyei.. S a figyelmetlenségem...

Csendesen pirult a fejem, de most már mindent tudok. A formázás menete már ismerős volt, emlékeztem rá a sütőiskolából. A kenyér elvileg most fog kisülni, s ha sikerül, este kenyeret eszünk.

 Kelnek

***

A három órás kelés idejét Trish-sel töltöttük, ebédelve, panini, borozás, csevegés, főleg én csevegtem, elmesélve eltévelyedésem történetét... A parton folyt az élet, még egy különösen mélyrózsaszín színben tündöklő fürdőzőt is megnézhettünk magunknak, amint úszott egyet, majd kigázolva a vízből, frissítő tornagyakorlatokat végzett, falatnyi fürdőnadrágban. Upsz. Aztán itthon felforrósítottam a sütőt a kellő hőfokra, és egy óráig melegedett a benne lévő gránitlappal. A felforrósodás utolsó perceiben a kenyeret megmetszettem a tetején (a könyvben sokféle minta van, csak tudni kell választani), aztán - ahogy tanultam - gőzzel telenyomtam a sütőt, majd lisztezett sütőlapra (peel) fordítottam a kenyeret, aztán belódítottam a gránitlapra (nincs péklapátom, egy fémlapot használok erre a célra.). S éppen úgy jártam, mint a kezdő halászsas Skye-szigetén. (A sasos központban mesélte a faszi a történetet, azóta is emlegetjük: a halászsas papa első fiókáit nevelgette sas anyuval a fészekben, s még nem ment neki elég jól a kaja röptében való odadobása a fiókáknak: a kicsik döbbenten nézték, ahogy a kaja széles ívben túlszállt a fészken. Mindezt megörökítette a kamera, a megfigyelők dőltek a röhögéstől.) Én kevésbé kacarásztam, amikor a kenyér túlcsúszott a kövön, és félig lelógva megakadt a gránitlapot tartó sütőrácsban. Riadtan kiáltozva kommentáltam V.-nek a problémát - a kanapén feküdt a nappaliban, és úgy drukkolt -, próbáltam a forró kőről visszakanalazni a tésztát úgy, hogy a formáját is megtartsa, és teljes egészében a kövön kössön ki. Sikerült égési sebek elszenvedése nélkül ezt elérnem. A második kenyér kőre "dobása" már jól sikerült. Spricc-spricc vízzel megint, felszálló gőzfelhőben ülő veknik, részemről kissé hisztérikus röhögés a konyhából - legközelebb kenyérsütés előtt csak egy pohár jóféle vörösbort engedek meg magamnak, így a laza csuklómozdulatból nem lesz széles lendítés :-)

Most sülnek ki a kenyerek, a lakást enyhén savanykás illat tölti be, és drukkolok... A baloldali, túlcsúszott, gyorsan a helyére visszahúzott kenyér elég formátlan, s érdekes módon látszik rajta az a cukorka forma, amit az összes eddigi, kövön sütött kenyerem felmutatott, míg a másik, profin helyére lódított kenyér formája olyan, ahogy a könyvben meg van írva... Az ízükről majd legközelebb!

Amúgy pedig boldog Apák Napját minden apának!

Nick, az aranykezű

Szombaton reggel, úgy hét előtt, amikor a scone-készítésre mértem ki a dolgokat, és Őrnagy úr éppen a fánktésztán dolgozott, hallom ám egyszer, hogy kezd nyögni. Korábban is előfordult pár hete, hogy kissé rekedtes kerregő hahg kísérte a munkáját, de ez most gyanús volt. A megszokottnál lassabbra állítottam, mondván, még csak most keveri a tojásos-tejes kulimászt, majd ha simább lesz a tészta, kap egy kis sebességet, de ezt sajnos, már nem érte meg. Gyanakvó tekintetem kíséretében - mielőtt még bármit tehettem volna -, nyögött kettőt, majd leállt.

A szívverésem is kihagyott, leizzadtam. Kikapcsoltam, kihúztam. Tapogattam a fejét, jesszusom, meleg! Szagolgattam a levegőt, nem volt égett szag. Kivettem alóla az edényt, megsimogattam, ne most halj meg, jó? - kértem önzőn, mert még össze kellett kevernem a scone-tésztát, ráadásul új recepttel dolgoztam, mert nem volt itthon megfelelő liszt, elfelejtettem megtölteni hétvégére a lisztes edényt. Mielőtt erőt vett volna rajtam a pánik, vettem pár lélegzetet, s inkább kézzel kevertem ki a scone-tésztát, mint hogy Őrnagy urat tapogatva jajistenemezzek. Negyed óráig bírtam türelemmel, aztán újra bedugtam, s bekapcsoltam. Hörögve fordult párat a keverője, majd újra leállt. OK, ennyi volt, valamit elbarmoltam vele, szerencsére tudtam, hová kell vinni szereldébe, még amikor vettük, kaptam címet, hogy itt szerelnek az országban egyedül Kenwood-ot, ha baj van, Őrnagy urat oda kell vinni. 

V.-t megkértem, hogy vigye el a gépet a műhelybe, míg én piacozom. Mit fogsz csinálni? - kérdezte ő, mert arra készen voltunk, hogy Őrnagy Urat majd unottan beveszik, mondjuk, valamikor a hét közepére igérve a javítást, s addig gép nélkül leszek. Vagy kénytelen leszek egy sebtiben beszerzett kézi keverővel dolgozni, hiszen az élet nem áll meg, s két nagy tortamegrendelésem is van a hétre. Nem beszélve a sütikről. Szívtam nagyon a fogam, fenébe, megint kiadás, mit fogok csinálni, pánikérzet a gyomorban.

V. lerakott a piacon, s elment a Kenilworth nevű bolt/szerviz felé, jókora szatyorban cipelve a tisztára törölt, és még halálában is méltóságteljes Őrnagy urat. Nagy meglepetésemre  50 perc múlva újra megjelent a piacon, s örömmel tájékoztatott, hogy Őrnagy Úr szakavatott kezekbe került, mert már a piac zárására tudni fogjuk, mi a baj vele, s mit lehet tenni. Folyamatosan az járt az eszemben, hogy Őrnagy Úr nélkül kézzel, vagy kis géppel kikeverni egy 30 x 30 centis torta tésztáját nem egy leányálom, csak ne legyen nagy, javíthatatlan baja. Örömködtem, hogy nem ülnek el a gond felett. V. pár perccel ezek után telefonhívást kapott, hogy Őrnagy Úr kész, lehet menni érte!

Ó, és nahát. Alig vártam a piac végét. A környék menő, amolyan "leafy suburb", Terenune és Rathfarnham határán, de azért is itt is látszotta a recesszió jelei, sok a kiadó/eladó bolthelyiség, és ház. A bolt/szerviz zsúfolt kirakatú kis helyisége padlótól plafonig tele volt alkatrészekkel, tartozékokkal, Őrnagy Úrhoz és kisebb társaihoz való szerelékekkel, keverőgépekkel... Az uram mondta a nevét, mire a műhelyből már jött is elő egy alacsony, beszédes, magabiztos fickó, dús hajjal és dús dumával, igazi dublini figura, Nick, vagyis inkább így írom megmentőm nevét, NICK. Elém rakta Őrnagy Úr motorját, hogy hát igen, megadta magát, kissé túlhajtottam, s nézzük csak, kopp-kopp - s kocogtatta a motort az asztalhoz -, van benne liszt is bőven. Pirult a fejem, de hamar kiderült, nem lehet ez ellen semmit tenni, ez a használattal jár, megtelik finoman szálló liszttel, így is szép, hogy bírta eddig, hány éves is, hét, szép kor. Makogok valamit arról, hogy én azt hittem, egy Kenwood életre szól, csak éppen azt nem vettem bele, hogy én olyan ember lennék, aki nem hetente egyszer süt, és ez azért meglátszik a motoron. Mindegy, került bele új motor. Sőt, veszünk hozzá új habverőt, vastag fémszálból, mellé kapok még tartozékot engedménnyel, és... ÉS fél év garanciát. Azt hiszem, megtaláltam azt a helyet Dublinban, ahol valóban profi módon kiszolgálják az embert. Mobilszámot is kapok, hogy hamar elérjem, haa bármikor úgy hozza a sors, hogy Őrnagy Úr ismét váratlanul elhalálozik, és ha alkatrész kell, csak telefonáljak, kiküldik postán, hivatkozzak rá, akkor a személyzet tudni fogja, hogy már voltam itt. Nahát...

Lelkesedésem elkap, eszembe jut, hogy ilyenfajta költségek leírhatók az adómból, így veszünk egy darálógépet, négy üvegedénykével, a gép Őrnagy úr fejére illeszthető, az ő motorja hajtja a darálót. Az üvegcsék pedig tárolásra is jók. Így lett kávé/fűszer/magdarálónk Őrnagy Úr váratlan betegségének hála.

***

A nyár még mindig tart, hét közben többször is kiültem a kertbe, napozgatva kötni a csipkesálat, madárdal és légydöngés mellett. Ma lemondtunk egy vidéki Alfa-találkozóról, és csak lustálkodtunk. A jövő hét sűrű lesz, nem akartam semmit sem csinálni. Amikor már nagyon szégyelltük az ágyban hempergést, szundikálást, elmentünk kései ebédelni, megvenni az újságot, amiben V. új munkahelye bejelenti, hogy jegyzik magukat a londoni tőzsdén. Ki tudja, a végén még megint részvénytulajdonos lesz az uram. A levegő meleg volt, először ebben az évben flip-flopban csattogtam, szellő alig mozdult, s ha mozdult is, inkább csak a tengerparton.

Azért tettem-vettem, apróságokat csak, csupa olyasmit, ami nem igényelt sok mozgást :-) Elültettem a cserepükre váró virágokat, ajándékba kapott paradicsompalántákat, futókat, napoztattam azt a Diphladenia névre hallgató növényt, aminek nagyobb és dúsabb testvéreit megcsodálhattam Baszkföldön. Tavaly csodásan virágzott, idén inkább csak nyurgul, gondoltam, a szabad levegő, az esővíz, és nem utolsósorban a napfény jót fog tenni neki.

Aztán - mert tegnap este a fish and chips-vacsora és a mellé kísérőnek ivott pint Guinness hatására elfelejtettem -, ma késve, de megetettem új állatkámat. Bónjaimból vettem egy jókora, szükség esetén akár a feldőlő ruhásszekrény kitámasztására is alkalmas méretű (tan)könyvet a francia kenyerek sütéséről, és a benne lévő receptek elkészítéséhez nélkülözhetetlen egy saját kovász (állatka) nevelése. Még nagyon az elején tartok, de szándékomban áll végigsütni az összes receptet. A könyv képekkel illusztrált, köznépi használatra szelidített tankönyv, Ámerikában ebből okítják a pékjelölteket. Ha tényleg lesz valami a sütésből, mindenről alaposan be fogok számolni. Egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy az új állatka lelkesen bugyog, savanykás ízű, és minden reményemet beleölöm. Nem eléggé, mert mint írtam, tegnap este elfelejtettem megetetni, ejnye-bejnye...

Múlt hét óta ismét vezettem Julie-t, és azt kell mondjam, roppant kényelmes. Jóban leszünk. Ha előzni kell, és odalépek, megy, mint a golyó, s bár néhány gomb használatával még nem vagyok tisztában, de apránként mindent megtanulok. Az ajtót még nem lábbal nyitom ki, ahhoz kell előbb némi színt szereznem a csülkeimre, hogy kellően elegáns legyek a mozdulathoz!

A cukormentes sütésről pedig így hirtelen annyit, hogy a) a feleség továbbra is roppant idegesítő, b) kókuszpálma cukor a megoldás!

Képeket ígértem

a Sheridans' Food Festival-ról. Jöjjenek:

 Igazi bagettek!

 A képen ott egy kutya... (Avagy "Spot the dog")

 Ebből lehet jó szódakenyeret sütni!

 A házi joghurt az ebnek is ízlik.

 Még nem tudják, mit hoz a jövő...

 A kék inges fiatalember celebrity chef, Donal Skehan. 23 éves a lelkem...

Férjek

Nyár!

Igazán remek hétvégénk volt, ezzel a szünetelős hétfővel, amiből majd legközelebb augusztusban lesz megint egy, amikor is szállóvendégeink lesznek, akik félmaratonozni jönnek... S addig még mennyi izgalmas dolog vár ránk... Megyünk Párizsba, két napra csak, Amanda és Louis esküvőjére, ott lesz a fél Üzem, remek lesz. Két izgalmas torta vár rám jövő héten. Csináltam egy Superheroes tortát egy háromévesnek (lásd Facebook-képek), egészen jól sikerült az is. Jövő hétre cukormentes tortát és mintasütiket kell (KELL) sütnöm V. főnöke főnökének. Vagyis az olasz feleségének inkább, aki a divatból diétázókra jellemző arroganciával, és félbeszakíthatatlan mondatokban, tört angolsággal előadott hegyi beszédben szinte kényszerített arra, hogy ilyesmibe belevágjak... Nem örömmel teszem, de ugye, mégsem mondhattam neki, hogy nem, azok után, hogy a férjem bemutatkozó kör-emailjébe belevette a weboldalamat is, és ez a mail az asszony kezébe került, s még aznap felhívott... Nagyon meg fog lepődni, mert ugyan a sütijeim remek ízzel fognak rendelkezni, de nem leszek olcsóbbak, mint a szupermarketbeliek, de nem ám!

 

Ránk tört a nyár, így ma, némi takarítás, és egy, a Focisunk után érdeklődő házaspár látogatása végeztével lazítani mentünk Dun Laoghaire-be. A terv kellemes ebéd és könyvvásárlás után andalgás volt, mégpedig a mólón, ahol rajtunk kívül rengeteg ember és kutya élvezte a napsugarakat, s a kivételesen szélmentes időt.

 

Az ebédet egy Hen House nevű helyen ettük (Botond, ide majd el kell mennünk, ha jössz), csupa csivogó seregély között, akik még az asztalra is odapofátlankodtak, s azt is láttam, hogy a terítésről összeszedett fatálakon megmaradt morzsákat is leszedegették, amíg félrefordult a pincérfiú... Ott mászkáltak a lábunknál, a félelem legkisebb jele nélkül. Szivárványos hátuk csak úgy ragyogott a fényben, szépek voltak, hangosak, pofátlanok, V. szerint mintha Barcelonában lettünk volna, ahol a pálmafák tetején ott zajongott a sok kis papagáj...

 

Aztán séta a mólón, ahol a végén nagy meglepetésünkre a világítótoronyszerűség kapuja nyitva állt, be lehetett menni, megnézni a régen erődítményként szolgáló tornyot. Innen akár meg is érinthetném az érkező kompot, gondoltam, de sajnos, csak vitorlások és motorcsónakok jöttek-mentek a kikötőből. Bementünk azért, vettünk fagyit, s a kispolgári jólét derűjével arcunkon sétáltunk vissza a mólóhoz, élvezve arcunkon a na melegét, a sok szép kutyát, a látványt... A tiltó tábla ellenére a sétálók között cikázó görkorisokról nagyon hamar kiderült, hogy magyarok... No comment. (Erről jut eszembe, hogy nemrég sikeresen leszoktattam magam az Irányírország olvasásáról. Nem érdekelnek többé idevetődött egykori honfitársaim dolgai. Igen, a kiváncsiság vezérelt eddig, mostantól nem fog. Találtam két olyan bunkó, kiskapuzó magyart hozzászólásostól, hogy gyakorlatilag elszégyelltem magam, hogy én azon az oldalon, akárcsak olvasóként is jelen vagyok, s visszavonultam. Az eddig is feleslegesen rájuk fordított időmet most egy csipkesálba ölöm :-))

 

Apropó, szabadidő. Egy hete tobzódhatok a könyvekben. Ugyanis hosszú évek óta nem váltottam be a pontjaimat, amit kitartó szkenneléssel szereztem ettől a csoporttól. Aztán - mivel mostanság több esküvői ajándékra is költenünk kell, s a kívánságlistám is meglehetősen hosszúra bővült -, gondoltam, felhívom őket, s kérek sok helyen beváltható ajándékbónt cserébe a pontjaimért. Amikor a néni megmondta a végösszeget, le kellett ülnöm, s a csevegés végeztével körbeugráltam a szobát, hogy hurrá, mindenre futja, sőt.

 

Valószínűleg a bónoknak hála megvalósíthatom álmom egy részét, és vehetek végre egy rendes evőeszközkészletet magunknak, s nem a másoktól össze-örökölt, szedett-vedettnek mondható készlettel kell ennünk. (Nem mintha sűrűn terítenék ünnepi asztalt, de mégis.) S megnézem, kapok-e szép ír lenvászonterítőt, s akkor a már meglévő Waterford-kristálypoharakkal teljes lesz a hú-de-ír teríték, kispolgári lelkem örvendezhet majd. Végre méltón tudok teríteni azoknak a vendégeknek, akiket nem mertünk meghívni eddig. A tányérok továbbra is nem-írek lesznek, azokra majd később kerül sor.

 

***

 

Tegnap egyébkény óriási előrelépést tettem, mert legyőztem nyúlságomat, és vezettem Julie-t. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. A kuplungja máshol, hamarabb fog, mint Focisé, a tükrei nagyobbak, jobban látok, egyedül csak az ülést bajos annyira előrehúzni (a fogantyú fura helye miatt), mint amennyire nekem kell. Minden ment, előztem, parkoltam, forgolódtam, tolattam, mit nekem a hat sebesség, nagyobb méret... V. csak annyit kért, tartsak nagyobb követési távolságot, s legyek tekintettel a kocsi szélesebb popsijára... Úgyhogy most már, ha úgy adja az Ég, nyugodtan, de azért kicsit fájó szívvel intenék pát Focisnak.

 

Nem tudom, hogyan lesz a közlekedés egy kocsival... V. első munkahete jól telt, de az kiderült hamar, hogy 10-től 18-ig az irodában kell lennie, nem számít az, ha már fél 8-kor bent ül, akkor még nincs is élet az épületben, még a biztonsági ember sincs ott... Szívesen megyek el érte esténként, nem gond, de hogyan jut be reggel, ha nem velem indul reggel 6-kor, fél 7-kor? A tömegközeledéstől idegenkedik - igen, tudom, elkényelmesedtünk, de már egy-egy megázás gondolata is elriasztja attól, hogy buszmegállóban toporogjon reggelenként. Öregszünk, hah?

 

***

 

A múlt hétvégénk is jó volt, vasárnap ugyanis Irish Food Festival-ra mentünk, Észak-Meath-be, alig egy órányira, vagyis a világ végére V. szerint, aki gondterhelten nézegette a lába alá kerülő (száraz) tehénlepényeket, minekutána végigdöcögött Julie-val a parkolónak kijelölt legelő buckáin. "A fene sem gondolta volna, hogy ide jövök, among the rolling hills of Meath, haha" - mormolta az uram, csak hogy bosszantson.

 

Kivonulásunknak nagy oka volt, ugyanis beneveztem az első Ír Szódakenyér versenyre, mégpedig azzal a recepttel, amit az Üzemben is használok nap mint nap. Nagy szeretettel készült a kenyér, csupa (extra pontot jelentő) ír hozzávalóval: durvára őrölt Macroom liszt, Killowen joghurt és vidéki író, ír tengeri só, közeli farmról származó biotojás... A keverést kis kacsómmal és a kenyérsütős iskolából való műanyag kaparómmal végeztem... Sütöttem szép új sötőben... S mégis olyan, de olyan pocsék lett a kenyerem... Halovány színű volt, még a teljes megsülés után is, s amikor megláttam, hogy a bírálás után is alig hiányzott belőle egy szelet, majdnem összeomlottam. Pedig már készültem helyre kis díjátvevő beszéddel is, kiemelve, hogy mennyien alakítottunk az alaprecepten, s hogy ez tulajdonképpen egy team effort eredményre...

 

Az íze rossz volt, semmilyen, semmi karakter, nem tudom, mit szúrtam el, másnap odaraktam egy üzembeli kenyér mellé, hát ég és föld volt a különbség. Igencsak nagy orrakoppintás volt ez, hogy a "futottak még" kategóriába sem kerültem be kenyereimmel...

 

Így csak az vigasztalhatott, hogy remek képet készíthettem az egyik győztes férjéről és a férjemről, amint ítélethírdetésre, pardon, eredményhírdetésre várnak a közeli gyepes részen üldögélve...

 

Győzelem ünneplés helyett volt igazi nagy dínom-dánom ott, a Food Festival helyszínén, remek kaják, kitűnő sajtok, egészben sült malac, lekvárok özöne, kenyerek, igazi francia péktől, francia recept alapján, volt élőzene, előadások, "celebrity chef" bűbájoskodott a gyermekekkel, volt kenyérsütő verseny helyi iskoláknak, rajzkiállítás és -verseny, rengeteg fotóznivaló... S kajahegyek! S mindehhez remek idő. Az első igazi meleg nap ebben az évben. S akkora tömeg volt, a Dublintól való távolság sem tudta elrettenteni az embereket, jöttek, egyre csak jöttek, megtelt a mező, mire elindultunk haza a rendkívül kátyús, zavarbaejtően kanyargós mellékúton a főút felé ("Legközelebb egyedül jössz" -morogta V.), már alig lehetett mozdulni a sok parkoló autótól. Népszerű volt a rendezvény, s jó volt ez látni, jó volt kóstolgatni, beszélgetni a termelőkkel, szagolgatni a finom hús illatától terhes levegőt, hallgatni a jazz-zenét, s tervezgetni az esti sajtos vacsorát...

 

Jövőre is jövök!

S a képeket is majd felrakom, de nem most, mert már igencsak késő van, s vacsoránni is kellene...

Vonzások és választások II.

Szóval, eladtuk Böhömöt. Mit tagadjam, megsirattam. A fene sem gondolta volna, hogy ennyire hozzánő az emberhez egy autó, ráadásul úgy, hogy sosem vezettem. Illetve egyszer kifaroltam vele egy balatonfelvidéki fészerből, de az nem számít.

Múlt hét szombaton délután eljött megnézni Frank és a barátnője, Inez. Mindkettejüket ismertem látásból, az Alfa Owner Club tagjai. Míg Frank és V. az autót vették szemügyre, és vitték el egy körre, én megpróbáltam vendégül látni és szóval tartani Inezt, ami meglepetésemre, sikerült. Megtömtem sütivel, jóltartottam teával és szóval. Cserébe - mivel ez a foglalkozása -, meggyőzött arról, hogy melyik befektetés lenne a megfelelő a kis "nest egg"-ünknek, hogy öreg napjainkra legyen miből és hol élni.

Frank-et Böhöm mind jobban szaporodó hibái, és egy keskeny erdei ösvényen szerzett - szerencsére csak felületi - sérülései sem tántorították el a vételtől, így másnap, vasárnap délelőtt leszállítottuk neki Droghedába. Utoljára még megpaskoltam Böhöm formás hátsóját, Frank nagy mulatságára, akit addigra már keresett a mamája is, hogy na, megérkezett az autó?! Hiába tudtam, hogy jó helyre kerül, gondos, az Alfákat szerető, ismerő emberhez, fájt a búcsú.

Eh...

De alig adtuk le, izgatottan mentünk átvenni Julie-t, a sötétpiros újat, az Alfa Romeo Giuliettát. Éppen V. születésnapjára esett az átvétel, igazán szép ajándék volt, szerintem. Az autó éppen akkor megjelenő hirdetését egy másik Alfás küldte el V.-nek úgy két hete, s ő alig kapta meg, máris telefonált a hirdetőnek, hiába volt már este 9. A kocsi nincs egy éves, csodaszép, az állapota remek. Mire feljött a hírdetése, V. már több, másféle kocsit megnézett, hosszas elemzéseket folytatott, hogy mi lenne jobb, mennyire passzol az elképzeléséhez egy-egy modell, s mi az, ami belefér a keretbe. Az elképzeléseinket halomba döntötte Julie megjelenése.

 

Egy péntek este mentünk el Bray déli részébe, egy csendes lakónegyedbe megnézni az autót, Julie-t. A tulaj munkaórái megritkultak, pénzre volt szüksége, áron alul adta, pedig maga is nagy Alfa-rajongó, alig mutatkoztunk be, már oda-vissza pattogtak kettejük között a márkanevek, rokon lelkek voltak V.-vel, s látszott, a fickó tudja, miről beszél, és tudja, mit ad el. Szimpatikus fazon volt!

A kocsi kényelmes, tágas, jól pakolható,a designról nem kell lelkendezni. Ugyan elég nehezen látok ki belőle, és még nem mertem vezetni, de idővel megszokom. V. folyamatosan sóhajtozik, hogy full fapados a kocsi, ez nincs benne, az nincs benne, váltáskor elegánsan, halkan köhhent, mint egy diszkrét úrinő... V. panaszolja a vakgombokat, a hiányzó krómcsíkokat, én forgatom a szemem, hiszen eddig már két ember is hangosan körbecsodálta a kocsiját: az egyik szomszéd és a kutas fiú, s sokszor megnézik, mert olyan szép. Bray-ben láttunk már egy másikat, szürkét, lent lakik a folyóparton. Nem tudom, az uram mit nyafog, a kocsi szép, megy, mint a golyó, a biztosítás, az adó jóval kevesebb rá - tehát mondhatni, spórolt -, s mint Focis, akit szintén fiatalon vettünk, gond nélkül fog szolgálni minket, és még van rá 5 év garancia. (Lekopogom azért...)

 

 

Julie

 

Focis még vevőre vár... Most pénteken csont nélkül ment át az éves műszakin, 13 eves, s soha nem hagyott minket cserben - csak egyszer ültem vele húsz percet egy parkolóban, mert a kulcs nem indította. A kulcs volt hibás, mint kiderült, és azért sikerült vele elindulnom egy idő után. Nem rossz egy 13 éves autótól, nem?

 

***

 

Aztán tegnapelőtt ismét viszontláthattuk Böhömöt, ezúttal Lisburn-ben, ahol a Northern Ireland Italian Car Owners rendes éves összejövetelén voltunk. Frank és Inez is feljöttek, s mivel emlékeztem rá, hogy Frank - megajándékozva magát Böhömmel - ezen a napon ünnepli 30. születésnapját, ezért csináltam neki egy kicsi tortát, rajta egy 30 km/ó-ás sebességhatár-táblával, V. kérésére kis pöttyöt rakva a hármas és a nulla közé, hogy emlékeztessük Böhöm 3 literes motorjára...

 

Amikor Frank és Inez távozott az összejövetelről, gyorsan lefotóztam őket, hogy lássam, mosolyognak, boldogok a kocsival. Mellettem állt Damien, egy corki srác, akinél a környéken nagyobb dumás nincs, csak az apja, Dermot. Velük mindig öröm találkozni, főleg a verbális adok-kapok az, amihez nagyon értenek a kocsikon túl. Amikor még utoljára lefotóztam Böhömöt, és azt mondtam, hogy könnnyek ülnek a szememben, Damien azonnal tudott rá a tromffot: "Persze, mert még sosem láttad ilyen tisztán." Az elmúlt egy hét alatt Böhömről lekerült a Nürburgring-matrica, a régi autópályamatricák, s eltűntek róla a karcok is. Frank a magáévá tette, többet már nem Böhöm, hanem egy bordó 3 literes Alfa 166, Bristol-ból.

Amúgy az összejövetelen csodás Maserati Quattroportékat és Ferrarikat is lehetett látni a sok Fiat, Alfa Romeo között. De a legnagyobb élmény mégis az volt, amikor a klub vezetője északír akcentussal beszélgetett Damien-nel, akinek erős corki akcentusa van. Ha még ott lett volna egy skót ember, alighanem elalélok a gyönyörtől.

 

***

 

Ha már Lisburn, muszáj volt vásárolni menni a közeli nagy Sainsbury-be. A Sprucefield nevű bevásárlótelep a Belfast-Dublin főút mentén van, ideális megállóhely egy nagybevásárláshoz. Itt sokkal nagyobb a választék elfogadható árú sütési kellékekből, mint délen, be is vásároltam lisztekből, cukormázakból, szórócukrokból, csokoládéból. Nézett is a pénztáros néni. De muszáj igyekeznem, odafigyelnem a mi-hol-mibe-kerülre mostantól, mert V. ugyan ma kezd az új munkahelyén, de - amint azt már említettem volt -, a fizetése egyharmadával lesz kevesebb. Már elmentünk a Lidl-be, megnézni, mit érdemes ott venni, kávé, minőségi csoki, mosópor, ilyenek... Az általam használt ír dolgok ott is ugyanannyiba kerülnek, mint az eddig favorizált boltokban...

Az egészségbiztosítást mostantól teljesen magunk fizetjük, igyekeztünk olyat választani, ami megfelel a korunknak, haha. Az új munkahelyen nyugdíjhozzájárulás sincs, kantin sincs, a cég alig tíz éves, nem dobálnak az alkalmazottaknak olyan járulékcsomagot, mint a Gyárban tették. (Már megérdeklődték V.-nél, hogy mit szólna hozzá, ha esetleg kölcsönadnák őt a Gyárnak?! A végén még megérjük, hogy V. visszakerül a régi emeletére, csak éppen más lesz a főnöke és más adja a fizetést... Eszméletlen...)

Megfogadtam, többet fogok sütni, nem lesznek lébecolós délutánok, elvállalok mindent, még akkor is, ha a főnököm másnapra kérne sütiket, fogcsikorgatva, de megteszem.

S újra bebizonyosodott, hogy ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. A sorozatos viták és piaci feszültségek miatt Sheila úgy döntött, szünetelteti piaci tagságát, s inkább a patchwork-ös karrierjére koncentrál. Így aztán a piacon összedughatták fejüket a sütősök, s mindenki vállalhatott azokból a dolgokból, amiket eddig Sheila szállított. Mostantól 20 nagyméretű koktélcseresznyés scone a feladatom, melléje vállaltam még gyömbéres szeleteket, a múltkor ismertetett mágikus citromosból a gluten-mentes válatozatot, továbbra is csinálok gingerbread men-eket, s idővel megpróbálom újra a rozskenyeret is árulni. Ha péntekenként nincs túlóra, akkor belefér, bele kell férnie. Meglátjuk. Ezeken felül leginkább a dekorált sütiket keresi mindenki, erőt kellene vennem a lustaságon, és ipari mennyiségben gyártani őket...

 

Amúgy a hírem szájról-szájra terjed, hiába weboldal, hiába Facebook, a megkóstolt süti-torta hozza a vevőt. Vadidegen nő hívott fel pénteken, hogy Superheroes tortát rendeljen a hároméves kisfiának. Ismerősének ismerőse ajánlott neki, s mutatott is a dolgaimról képeket, s a második email és telefonbeszélgetés után már mondta, hogy számítsak rá Halloween-kor, karácsonykor, és a kislánya születésnapján is, jövőre. A Superheroes-torta nagyon vastagon dekorált, rengeteg munka lesz rajta, de igen pöpec lesz, ha úgy fog kinézni, ahogy elképzelem... Majd rakok fel képeket.

Lenne másik piaci lehetőség is, a közeli Killruddery House most már hetente tart piacot, s nincs sütisük, mint tegnap megtudtam, de pechemre az is szombaton van...

Tehát tényleg csak bírni kellene lendülettel, ügyesen tervezni, s nem  nyafogni. Mától a házimunka újra rám esik, V. megy dolgozni, nem lesz ideje házitündérkedni. Nem bánom, elégedett vagyok, szép az élet, tegnap pl. európai agrárminiszterek ették a sütijeimet a Guinness Store House-ban,de kell hozzá energia. S ahogy nemrég egy Emily Dickinson-idézet döbbentett rá: 'Luck is not chance, it's toil; fortune's expensive smile is earned'.

Nem mellesleg ilyen puha és bájos jövevények tűntek fel a kertszomszédunk, Siobhan shed-jének tetején... A csábítás igen nagy, de próbálok erős lenni, különben V. lekapja a fejemet.