Vonzások és választások II.

Szóval, eladtuk Böhömöt. Mit tagadjam, megsirattam. A fene sem gondolta volna, hogy ennyire hozzánő az emberhez egy autó, ráadásul úgy, hogy sosem vezettem. Illetve egyszer kifaroltam vele egy balatonfelvidéki fészerből, de az nem számít.

Múlt hét szombaton délután eljött megnézni Frank és a barátnője, Inez. Mindkettejüket ismertem látásból, az Alfa Owner Club tagjai. Míg Frank és V. az autót vették szemügyre, és vitték el egy körre, én megpróbáltam vendégül látni és szóval tartani Inezt, ami meglepetésemre, sikerült. Megtömtem sütivel, jóltartottam teával és szóval. Cserébe - mivel ez a foglalkozása -, meggyőzött arról, hogy melyik befektetés lenne a megfelelő a kis "nest egg"-ünknek, hogy öreg napjainkra legyen miből és hol élni.

Frank-et Böhöm mind jobban szaporodó hibái, és egy keskeny erdei ösvényen szerzett - szerencsére csak felületi - sérülései sem tántorították el a vételtől, így másnap, vasárnap délelőtt leszállítottuk neki Droghedába. Utoljára még megpaskoltam Böhöm formás hátsóját, Frank nagy mulatságára, akit addigra már keresett a mamája is, hogy na, megérkezett az autó?! Hiába tudtam, hogy jó helyre kerül, gondos, az Alfákat szerető, ismerő emberhez, fájt a búcsú.

Eh...

De alig adtuk le, izgatottan mentünk átvenni Julie-t, a sötétpiros újat, az Alfa Romeo Giuliettát. Éppen V. születésnapjára esett az átvétel, igazán szép ajándék volt, szerintem. Az autó éppen akkor megjelenő hirdetését egy másik Alfás küldte el V.-nek úgy két hete, s ő alig kapta meg, máris telefonált a hirdetőnek, hiába volt már este 9. A kocsi nincs egy éves, csodaszép, az állapota remek. Mire feljött a hírdetése, V. már több, másféle kocsit megnézett, hosszas elemzéseket folytatott, hogy mi lenne jobb, mennyire passzol az elképzeléséhez egy-egy modell, s mi az, ami belefér a keretbe. Az elképzeléseinket halomba döntötte Julie megjelenése.

 

Egy péntek este mentünk el Bray déli részébe, egy csendes lakónegyedbe megnézni az autót, Julie-t. A tulaj munkaórái megritkultak, pénzre volt szüksége, áron alul adta, pedig maga is nagy Alfa-rajongó, alig mutatkoztunk be, már oda-vissza pattogtak kettejük között a márkanevek, rokon lelkek voltak V.-vel, s látszott, a fickó tudja, miről beszél, és tudja, mit ad el. Szimpatikus fazon volt!

A kocsi kényelmes, tágas, jól pakolható,a designról nem kell lelkendezni. Ugyan elég nehezen látok ki belőle, és még nem mertem vezetni, de idővel megszokom. V. folyamatosan sóhajtozik, hogy full fapados a kocsi, ez nincs benne, az nincs benne, váltáskor elegánsan, halkan köhhent, mint egy diszkrét úrinő... V. panaszolja a vakgombokat, a hiányzó krómcsíkokat, én forgatom a szemem, hiszen eddig már két ember is hangosan körbecsodálta a kocsiját: az egyik szomszéd és a kutas fiú, s sokszor megnézik, mert olyan szép. Bray-ben láttunk már egy másikat, szürkét, lent lakik a folyóparton. Nem tudom, az uram mit nyafog, a kocsi szép, megy, mint a golyó, a biztosítás, az adó jóval kevesebb rá - tehát mondhatni, spórolt -, s mint Focis, akit szintén fiatalon vettünk, gond nélkül fog szolgálni minket, és még van rá 5 év garancia. (Lekopogom azért...)

 

 

Julie

 

Focis még vevőre vár... Most pénteken csont nélkül ment át az éves műszakin, 13 eves, s soha nem hagyott minket cserben - csak egyszer ültem vele húsz percet egy parkolóban, mert a kulcs nem indította. A kulcs volt hibás, mint kiderült, és azért sikerült vele elindulnom egy idő után. Nem rossz egy 13 éves autótól, nem?

 

***

 

Aztán tegnapelőtt ismét viszontláthattuk Böhömöt, ezúttal Lisburn-ben, ahol a Northern Ireland Italian Car Owners rendes éves összejövetelén voltunk. Frank és Inez is feljöttek, s mivel emlékeztem rá, hogy Frank - megajándékozva magát Böhömmel - ezen a napon ünnepli 30. születésnapját, ezért csináltam neki egy kicsi tortát, rajta egy 30 km/ó-ás sebességhatár-táblával, V. kérésére kis pöttyöt rakva a hármas és a nulla közé, hogy emlékeztessük Böhöm 3 literes motorjára...

 

Amikor Frank és Inez távozott az összejövetelről, gyorsan lefotóztam őket, hogy lássam, mosolyognak, boldogok a kocsival. Mellettem állt Damien, egy corki srác, akinél a környéken nagyobb dumás nincs, csak az apja, Dermot. Velük mindig öröm találkozni, főleg a verbális adok-kapok az, amihez nagyon értenek a kocsikon túl. Amikor még utoljára lefotóztam Böhömöt, és azt mondtam, hogy könnnyek ülnek a szememben, Damien azonnal tudott rá a tromffot: "Persze, mert még sosem láttad ilyen tisztán." Az elmúlt egy hét alatt Böhömről lekerült a Nürburgring-matrica, a régi autópályamatricák, s eltűntek róla a karcok is. Frank a magáévá tette, többet már nem Böhöm, hanem egy bordó 3 literes Alfa 166, Bristol-ból.

Amúgy az összejövetelen csodás Maserati Quattroportékat és Ferrarikat is lehetett látni a sok Fiat, Alfa Romeo között. De a legnagyobb élmény mégis az volt, amikor a klub vezetője északír akcentussal beszélgetett Damien-nel, akinek erős corki akcentusa van. Ha még ott lett volna egy skót ember, alighanem elalélok a gyönyörtől.

 

***

 

Ha már Lisburn, muszáj volt vásárolni menni a közeli nagy Sainsbury-be. A Sprucefield nevű bevásárlótelep a Belfast-Dublin főút mentén van, ideális megállóhely egy nagybevásárláshoz. Itt sokkal nagyobb a választék elfogadható árú sütési kellékekből, mint délen, be is vásároltam lisztekből, cukormázakból, szórócukrokból, csokoládéból. Nézett is a pénztáros néni. De muszáj igyekeznem, odafigyelnem a mi-hol-mibe-kerülre mostantól, mert V. ugyan ma kezd az új munkahelyén, de - amint azt már említettem volt -, a fizetése egyharmadával lesz kevesebb. Már elmentünk a Lidl-be, megnézni, mit érdemes ott venni, kávé, minőségi csoki, mosópor, ilyenek... Az általam használt ír dolgok ott is ugyanannyiba kerülnek, mint az eddig favorizált boltokban...

Az egészségbiztosítást mostantól teljesen magunk fizetjük, igyekeztünk olyat választani, ami megfelel a korunknak, haha. Az új munkahelyen nyugdíjhozzájárulás sincs, kantin sincs, a cég alig tíz éves, nem dobálnak az alkalmazottaknak olyan járulékcsomagot, mint a Gyárban tették. (Már megérdeklődték V.-nél, hogy mit szólna hozzá, ha esetleg kölcsönadnák őt a Gyárnak?! A végén még megérjük, hogy V. visszakerül a régi emeletére, csak éppen más lesz a főnöke és más adja a fizetést... Eszméletlen...)

Megfogadtam, többet fogok sütni, nem lesznek lébecolós délutánok, elvállalok mindent, még akkor is, ha a főnököm másnapra kérne sütiket, fogcsikorgatva, de megteszem.

S újra bebizonyosodott, hogy ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. A sorozatos viták és piaci feszültségek miatt Sheila úgy döntött, szünetelteti piaci tagságát, s inkább a patchwork-ös karrierjére koncentrál. Így aztán a piacon összedughatták fejüket a sütősök, s mindenki vállalhatott azokból a dolgokból, amiket eddig Sheila szállított. Mostantól 20 nagyméretű koktélcseresznyés scone a feladatom, melléje vállaltam még gyömbéres szeleteket, a múltkor ismertetett mágikus citromosból a gluten-mentes válatozatot, továbbra is csinálok gingerbread men-eket, s idővel megpróbálom újra a rozskenyeret is árulni. Ha péntekenként nincs túlóra, akkor belefér, bele kell férnie. Meglátjuk. Ezeken felül leginkább a dekorált sütiket keresi mindenki, erőt kellene vennem a lustaságon, és ipari mennyiségben gyártani őket...

 

Amúgy a hírem szájról-szájra terjed, hiába weboldal, hiába Facebook, a megkóstolt süti-torta hozza a vevőt. Vadidegen nő hívott fel pénteken, hogy Superheroes tortát rendeljen a hároméves kisfiának. Ismerősének ismerőse ajánlott neki, s mutatott is a dolgaimról képeket, s a második email és telefonbeszélgetés után már mondta, hogy számítsak rá Halloween-kor, karácsonykor, és a kislánya születésnapján is, jövőre. A Superheroes-torta nagyon vastagon dekorált, rengeteg munka lesz rajta, de igen pöpec lesz, ha úgy fog kinézni, ahogy elképzelem... Majd rakok fel képeket.

Lenne másik piaci lehetőség is, a közeli Killruddery House most már hetente tart piacot, s nincs sütisük, mint tegnap megtudtam, de pechemre az is szombaton van...

Tehát tényleg csak bírni kellene lendülettel, ügyesen tervezni, s nem  nyafogni. Mától a házimunka újra rám esik, V. megy dolgozni, nem lesz ideje házitündérkedni. Nem bánom, elégedett vagyok, szép az élet, tegnap pl. európai agrárminiszterek ették a sütijeimet a Guinness Store House-ban,de kell hozzá energia. S ahogy nemrég egy Emily Dickinson-idézet döbbentett rá: 'Luck is not chance, it's toil; fortune's expensive smile is earned'.

Nem mellesleg ilyen puha és bájos jövevények tűntek fel a kertszomszédunk, Siobhan shed-jének tetején... A csábítás igen nagy, de próbálok erős lenni, különben V. lekapja a fejemet.