Recept Medvéék citromlevéhez

Mivel felgyűlt sok pontunk a sok kérdőív nyomán, ezért könyveket vettünk nemrég, tankönyveket unokatestvérnek, főleg szakácskönyveket nekem. Ennek a finom sütinek a receptje Signe Johansen Scandilicious c. könyvéből való, és a "Mor Monsen" névre hallgat. Vagyis Monsen anyónak hívják - senki nem tudja, ki volt ez a Monsen anyó, de a sütit - a könyv szerint - minden valamirevaló norvég ismeri. Itt csak röviden norvég citromos, szárított ribizlis, mandulás süti néven fog futni. (Elnevezése angolul is ilyen hosszú...). Ami feltűnő egyébként a szakácskönyvben, hogy majdnem minden süti tönkölylisztből készül!

Norvég citromos, szárított ribizlis, manduás süti

Kell hozzá:

250 g puha vaj
250 g kristálycukor (ittenieknek: golden caster sugar)
1 kk vanília kivonat
3 tojás, fehérje-sárgája szétválasztva
200 g finomra őrölt tönköly liszt (ha nincs, jó a simaliszt is)
1 citrom reszelt héja és a leve
75 g őrölt mandula
2 kk sütőpor
1/8 kk szódabikarbóna
1/4 kk tengeri só
75 g szárított ribizli, 10 percre vízbe áztatva
csipetnyi só
40 g kissé megpirított, szeletelt mandula
4-5 ek nagyszemű kristálycukor

A sütőt 180 fokra melegítsük elő. Egy 20 x 30 cm-es sütőedényt vékonyan olajozzunk ki. (Én egy 23 x 23 cm-es brownie-sütőedényt találtam, azt béleltem ki sütőpapírral.)

A cukrot a vajjal és a vanília kivonattal keverjük ki habosra. Egyenként keverjük hozzá a tojássárgákat, egy-egy kanálka liszttel együtt, hogy ki ne csapjon a keverék. Adjuk hozzá a citromhéjat, a citromlevet és a maradék lisztet, majd az őrölt mandulát, a sütőport, a szódabikarbónát és a tengeri sót, és egy fakanállal óvatosan keverjük össze. Öntsük le a vizet a magukat dagadtra szívott szárított ribizlikről, és adjuk azokat is hozzá a keverékhez. (Ha nincs szárított ribizli, töppedt szőlőszemek is jöhetnek :-))

Egy másik edényben verjük keményre a csipet sóval a tojásfehérjét. Egyharmadát adjuk a lisztes keverékhez és óvatosan keverjük össze, hogy fellazítsuk. Majd adjuk hozzá a maradék tojáshabot. Nagyon óvatosan kevergessük, hogy minél habosabb maradjon a tojásfehérje, mert így érhetjük el, hogy ne legyen lapos és nehéz a kész süti.

Kanalazzuk át a sütőedénybe a tojáshabos keveréket, szórjuk rá a kissé megpirított szeletelt mandulát, majd szórjuk meg a durva szemű kristálycukorral. A sütő középső polcán süssük 20-25 percig, vagy amíg aranybarna nem lesz. Fogpiszkálóval teszteljük, hogy átsült-e. Teljesen hűtsük ki, majd vágjuk rombusz alakú szeletekre. Fémdobozva zárva 3-4 napig friss marad.

"The plot moistens" - avagy a helyzet fokozódik

Jó párás, fülledt nap volt ma, egyedül takarítottam a piacozás végeztével - többen kérdezték a piacon, hol a másik felem... Hamarosan repül haza a szentem, alig várom. A piacon a kisöregek (is) mindenre figyelnek, mindent látnak, abból többkörös pletyi lett, hogy mentorom, akinek szétszórtsága néha az őrületbe kerget, miért csak intett nekem a múltkor, miért nem jött oda csevegni, ahogy szokott... Minden téma, minden fontos, mindent alaposan meg lehet rágni.

Most éppen az gerjeszti-izgatja a környéken lakókat, hogy az egyik idilli völgyben-dombon, az egykori ólombánya még meglévő kéménye közelében ipari (?) krematóriumot akarnak építeni, körülötte temetővel. A kijelölt terület agrizóna, nem ipari, megy a harc, nehogy megkapja a kivitelező az építési engedélyt. Mivel sosem olvastam még, mennyire káros vagy nem káros környezetére nézve egy krematórium, nem tudom megmondani, ellenzem-e a tervet, vagy sem. A környék gyönyörű, ritkásan lakott vidék, szép hely örök nyugalomra - de a helyiek nem örülnek a dolognak. Félnek attól, hogy a megbontott föld alól kikerül a még ott lévő ólom (?), félnek a megnövekedett forgalomtól, s nyilván nem egy szívderítő dolog, ha lakunk konyhaablaka egy krematóriumra néz, vagy ha netán a baráti sörözéskor rózsás kiskertünkből tekintetünk egy komor épületre esik... Nem tudom, mit gondoljak, én, akit már az is aggodalommal tölt el, hogy a felettünk egy éve eladatlanul, üresen álló kétszintes lakás augusztus elsejével bérlőre talált...

***

Tegnap becipeltem reggel a tortát - a karom majd leszakadt a LUAS-tól az Üzemig vezető úton, de mindent az ünnepelt érdekében. Írország zöld, rajta egy szárított lóherével. (A rózsaszín virág az Üzem logója.) Mexikó és Dél-Amerika fehér, rajta egy mexikói zászlót tartó emberkével. India narancssárga, rajta Ganesh, az elefántfejű isten, mögötte Nepál, heggyel jelezve. Így kijöttek az ír színek :-). A tortán oldalt John O'Donohue Benedictus c. könyvéből egy utazóknak írt áldást idéztem. Giccses, tudom, de még mindig jobban mutat, mint egy üdvlap. előre nyomtatott idézettel:

Sikerült egy védett zugot is találnom a tortának az Üzemben, s sikerült mindenkit felkérni titokban, hogy írjanak valami búcsúztatót a torta dobozának tetejére. Egészen az utolsó pillanatig ép is maradt, amikor - hiába volt kitámasztva pálcákkal a fedél -, egyik kollégám figyelmetlenül csukta le, s a Mexikót jelképező kis szobrocska - Aniz mamája küldte Új-Mexikóból - belesüppedt a cukormázba, darabokra törve Mexikót. A Ganesh szobrocska szintén Aniz-nak köszönhető, addig járta Észak-Dublin érdekes negyedeit, amíg talált egy helyet, ahol fillérekért árultak ilyeneket. Saját bevallása szerint majdnem megcsókolta az árust, amikor az eléje tette az istenszobrocskákkal teli, vattával bélelt dobozt. (Ganesh-nek ezért vattás kissé a háta...). Előtte való napon magam is elmentem egy-két ékszerboltba, olcsó zsuzsu-elefántot keresve (az került volna a tervek szerint Indiára), de amikor az egyik helyen hosszas keresés után a nő diadalmasan elém rakott egyet, s közölte, 95 euro, de valódi elefántcsont, akkor meghátráltam a feladat elől, s a lelkes Aniz-ra bíztam a keresést. Igazi csoportmunka volt a torta: Aniz megszerezte a díszeket, én kitaláltam, megsütöttem a tortát, főnököm adta a csomagolást, a többiek pedig aláírták.

Jasper megérdemelte ezt a sok munkát, utolsó ténykedése az volt, hogy lesütötte a hétvégére megrendelt tortákat, így roppant ráérősen dolgozhattam pénteken, és sikerült korán hazajönnöm. Hiányozni fog a készséges, kedves viselkedése, az udvariassága, a segíteni akarása. De sokszor hívott fel délutánonként, hogy az aznapi penzumot elvégezte, kell-e valamit sütni, mert szívesen... Ilyen munkatársam még nem volt az Üzemben.

Az új ember, Ray igyekszik, dolgos ő is nagyon. Egyelőre mindenki azon mosolyog, hogy minden nőneműt dear-nek szólít, s ha kérdezik, válaszul "igen" helyett kacsintgat, kis félreértést okozva főnökömnek, aki azt hitte az első napokban, hogy Ray ki akar vele kezdeni :-)

Jasper örült a tortának, ígérte nekünk, hogy majd küld lapokat - majd meglátjuk. Sok kedves ember elhagyta már az Üzemet, volt, aki néha-néha visszajött, beköszönt, de a legtöbben könnyedén hagyják maguk mögött végleg ezt a nem annyira kellemes munkahelyet. Mert ami szórakoztatóvá és kellemessé teszi, azok a kollégák. S azokkal máshol is össze lehet futni.

***

Apropó, a lakásavató. Főnököm új házba költözött, lépésnyire a Phoenix Park bejáratától. Egy jó barátja kérte meg őket, hogy lakjanak ott, amíg ő külföldön dolgozik. Éppen az Airshow délutánján oda voltam hivatalos. Vettem csirkemájkrémet a piacon, sütöttem hozzá partikenyeret, és egy új, norvég citromos sütit, aminek a receptjét majd leírom, mert módfelett finom. (Ugyanis rendeltem egy skandináv sütős könyvet. Emőke, most már tuti svéd kladdkaka receptem van, semmi sem tarthat vissza attól, hogy a Wallander-sorozat nézése közben skandináv édességeket majszoljunk V.-vel, és Ystad tengerpartjára képzeljük magunkat :-)

A régi ház kellemes kertjében már javában boroztak, amikor többórányi késéssel megérkeztem, az Airshow-t félbehagyva. Rengeteg kaja várt, az én kenyerembe már csak ímmel-ámmal ettek bele, ellenben sokat fotózták. Miután alaposan meggusztáltam fönököm nappaliját a könyveivel (hm, meglepően hasonló ízlésünk van), sűrű borozásba kezdtem a kollégákkal. Később Ninával (amerikai) és Elenával (olasz) a kivándorlólét megvitatásába kezdtünk. Menni? Maradni? Menni, de hová? Maradni, de miért? Ki-milyen sűrűn jár haza? Kiért-miért? Hogyan éltük meg a kivándorlólét kultúrsokkjának 4 fázisát? Közben néha egy-egy izgalmasabb zeneszámra négyesben táncoltunk a konyhában Anizzal - a lányok mind pirosban... én megtagadtam az Aniz által rámtukmált vékony, piros blúz viselését, pedig ez lett volna a parti témája: "öltözzünk vörösbe!" Aniz vészesen vérszegény, mostanában minden piros körülötte, vérsejteket szuggerál magának, úgyhogy blúzviselés helyett megígértem, hogy csupa piros témájú dolgot, verset fogok neki szállítani heti rendszerességgel. (Ötleteket szívesen fogadok.)

A konyha üdítően nagy az enyémhez képest, s azokhoz a lyukakhoz képest, amik ezekben a régi házakban rejtőznek. Ugyanis a ház tulajdonosa (aki most 2 évig egy teheráni angol iskola igazgatója lesz) imád főzni, ezért a konyhát és az ebédlőt egybenyitotta. A kert felől dől be a fény, minden világos, két mellmagasságban lévő sütő és hatalmas hűtőszekrény, valamint dupla mosogató szolgálja a szakácsot. Remek.

Aztán kiültünk a fiúkhoz, csevegés, hol hobbijainkról, hol közös munkánkról, sütésről-főzésről, kedvenc receptjeinkről ment a duma. Szóba kerültek a travellerek, a nyaralási tervek, ki-mivel fotózik, ki hova jár mulatni. Főnökömet a szüleiről faggattam, mert megakadt a szemem a sok gyerekkori fotón, amit a könyvek elé rakott ki. Imelda, a mamája, már nyugdíjas tanárnő (az ő receptjei adták az Üzembeli sütik törzsgárdáját), papája 9 éve halt meg autóbalesetben, tanfelügyelő volt, tornatanárok munkáját ellenőrizte.

Elena férje, Carl magyar származású dél-afrikai pasi, remek fotókat készít, napok óta kérincsélem tőle azokat, amiket a buli alatt készített. Olyan portrét készített lesből a füvön ülő Aniz-ról, hogy nyugodtan indíthatná egy kiállításon. Nagy Alfa-rajongó ő is, Elena mindig tervezi, hogy egy összejövetel során megismertetjük férjeinket egymással, majd hátradőlünk, s meghallgatjuk őket, hogyan beszélgetnek az autóikról, álmaikról.

Nem maradtam sokáig, V. - aki visszament az irodába, dolgozni -, értem jött, még emberi időben értünk haza. Lehet, hogy nem kellene kihagynom ezeket a bulikat, mert sokkal többet megtudok azokról az emberekről, akikkel nap mint nap együtt dolgozom, mint a két vendég érkezése között akadozva lefolytatott beszélgetés során, az Üzemben.

***

A kenyérsütős kurzus ügye fokozódik. Másnap, hogy megírtam az előző bejegyzést, igen csendes reggelünk volt az Üzemben, s volt időnk beszélgetni főnökömmel. Mint kiderült, véresen komolyan gondolja a dolgot, nem futó ötlet ez. (Ennyire sokat jelentene az adóvisszatérítés? Mert aligha szívjóságból csinálja.) Már Ray-nek is említette a falra akasztott kosarak ötletét, amiben de jól mutatnának a kisült kenyerek.

(Mennyire boszorkány vagyok, ebben a pillanatban írt nekem Elena a Facebook-on, hogy a férje CD-re rakta nekem a fotókat....!)

Megint csak mondtam, hogy ha a dublini Moore Street-en sütőiskola nyílik, én oda is elmegyek szívesen, nem kell nekem Bath-ba utazni... de erősködött, hogy majd felhívja őket, sokszor van, aki az utolsó pillanatban mondja le a helyét, biztos be tudnak engem nyomorítani. Édes Istenem. Megyek én, jaj, nagyon is, de akkor már legyen valami haszna. Addig-addig járogattuk körbe a témát, míg megegyeztünk, hogy a következő héttől, hétfőnként lesütök pár rozskenyeret, ő meghirdeti őket a Facebook-oldalán, s meglátjuk, mennyire harapnak rá a vevők. Aztán jöhet a többi kenyér... A rozskenyér napokig friss marad, nem árt neki, ha hétfőn sütöm le, s csak kedden kerül a vevők elé - ezért esett erre a választás. A tönkölyből készült kenyér nem marad olyan sokáig friss, de ezen a téren még vizsgálódom.

Egy meglehetősen ismert, tönkölyből, illetve glüténmentes lisztből kenyereket sütő híres sütőde nemrég beszüntette a kenyérsütést, az ő helyükre léphetnénk mi - legalábbis ezt szeretné főnököm. (De hát nekünk nincs ipari konyhánk!) S hogy az utca túloldalán lévő elegáns bolt is árulhatná a kenyereinket, mert ide azért nem annyira a kenyér miatt jönnek be az emberek - bár akadnak, akik ebéd végeztével megvesznek egy vekni szóda- vagy szendvicskenyeret abból a kevésből, amit sütök. Egyik sem minőségi, de nekik ízlik. Erre a nagyratörő tervre már halkan elsóhajtottam magam, hogy ahhoz nagyobb hely és több idő kellene (értsd, több sütő, nekem több munkaóra), de nem hallott meg. Mostanság a National Library rendel tőlünk sütiket, s annak is alig bírok eleget tenni a mostani 26 órámban, hát még kenyereket sütni...?

Tehát, izgalmas tervek azok vannak, a megvalósulásból mi lesz, nem tudom. A kenyérsütéshez volna kedvem, bucik, kenyerek, zsemlék ötlete lebeg előttem, ötletadónak pedig ott van Limara oldala - s ismerősöm, Stella is olyan finom bucit adott nekünk a múltkor, amilyenhez az írek itt sosem jutnak., s biztos ízlene nekik... ezeket mind be lehetne vezetni - csak mikor...?

Szívdobogtató hírek

Már hónapokkal ezelőtt meg akartam említeni, de paranoia miatt nem mertem (fordító programok, ugye). Mert ki tudja, ki olvas... Volt már olyan, csak angolul tudó ismerős, - írtam is erről -, aki megtalálta a nevét a blogomon, és megkért, hogy vegyem le onnan.

No. Egyik volt kollégám, aki tavaly, még visszaérkezésem előtt távozott az Üzemből, mellékállásban sütött egy hamburgereiről híres vendéglőnek (NEM a Mekinek ;-)). A tortái láttán egyéb munkát is kapott a vendéglőben, majd amikor a tulaj eldöntötte, hogy nyit egy kávézót is, megkérte ex-kollégámat, legyen ő a manager. Ő pedig megkérdezett engem, nem akarok-e nála dolgozni... Főleg díszesen dekorált tortákra lett volna kihegyezve a hely, ezek elkészítéséhez kellettem volna.

3 másodperc gondolkodás után mondtam nemet, mert akkor még csak pár hónapja mentem vissza az Üzembe, de amúgy is úgy éreztem, hogy árulás lenne, ha faképnél hagynám az Üzemet, főnököstül. Döntésemet ex-kollégám elfogadta.

Amikor V.-nek itthon elmeséltem a dolgot, veregette a vállam, hogy nna, lefejvadásztak, micsoda előrelépés. Így is fel lehet fogni. Előreléptem úgy, hogy helyben maradtam.

Nemrég kiderült, hogy nyit a kávézója, de nem ott, ahol tervezte, s nem is annyira kávézó lesz, mint inkább vendéglő. Vagyis jókora falat, 8 beosztottal! Tegnap elmentem, megnézni a helyszínt, mert elvileg hétfőre mondta a nyitást... De még csak székhalmok, s lázasan rendezkedő fiatalok látványa fogadott csak. Néhány dolog késik, de a hosszú hétvégére már kész fognak állni.

Majd visszamegyek, ha belelendülnek a dologba. Talán majd V.-vel, hogy együtt tesztelhessük a kajákat :-) Ex-Kollégám almatortája verhetetlen, s süti sütésben igen találékony, szeret újítani.

***

A másik érdekes hír, hogy ma főnököm, csak úgy, vásárlók és kávéfőzés rohama közben mintegy odavetette nekem a kérdést, nem akarok-e elmenni arra a sütős kurzusra? Ebből az arrá-ból tudnom kellett volna, hogy mire gondol. Melyikre? - így én. "Bath-ba, a Bertinet-féle kurzusra." S kezdte magyarázni (nekem!), hogy van 1 napos, 3 napos és 5 napos kurzus... ó, mintha nem tudnám. Legutóbb végignyálaztam ám a "menüt", láttam, szép, jó (drága) képzések vannak, kenyeres, desszertes, és még sokféle más - s lehet szállást foglalni Bath szebbnél-szebb butik hoteljeiben, vagyonért...

Erősen értetlenkedő arcomat látva mondta, januárban-februárban ráérne az én műszakomban dolgozni, menjek el pár napra. Nincsen nekem arra pénzem, motyogtam válaszul, mire ő, hogy nemrég mondta a könyvelője, hogy alkalmazotti képzés néven ezt az Üzem leírhatná az adójából, s engem biztos érdekelne, észrevette, hogy ismerem a helyet, Bertinet nevét... A padlót verte az állam, s muszáj volt rákérdeznem, hogy már miért is tenné ő ezt meg a kedvemért? Mert nem két fillér. Mire ő, hogy biztos érdekel, kenyér, süti... majd a könyvelő elküldi a részleteket, nézzem meg, megbeszéljük aztán, de siessek, mert gyorsan betelnek a helyek. A szállást, utazást kellene csak nekem fizetni. S nézzem meg azt a bájos B and B-t is, amit szállásként mindjárt első helyen ajánlanak, biztos tetszene.

Megjegyeztem, nehogy túlságosan mohónak tűnjek, hogy talán olyan kurzust kellene kinéznem, aminek az Üzemben hasznát veszem... Régi álmom a kenyerek, kis bucik készítése... Mint kiderült, ilyesminek ő is örülne. Mesélte, volt egy francia kávézóban/sütödében, ahol a falon körben végig régi bevásárlókosarak lógtak akasztókon, bennük bucik, kenyerek, zsömleféleségek... s az itt is milyen szépen mutatna... Céloztam rá, hogy kevés az idő, kicsi a hely - de kedvem az lenne.

Utána csak némakacsa módjára befelé sikoltoztam örömömben, jó erősen belehajolva a csokimázas edénybe, nehogy meglássa a ragyogó arcomat. Ez a sikoltozás aztán csendes sóhajtozássá szelidült, amikor hazajöttem, s rávetettem magam a Bertinet weboldalra. Az engem érdeklő kurzus helyei már most beteltek, a januáriak is, a bájos B and B aranyárban méri a szobát, s hiába fogok egy vagyont keresni karácsonyi sütésekkel, erre nem lesz pénz. Drága, na. S ahhoz képest, hogy mit tudnék hasznosítani belőle, inkább úri mulatságnak tűnik, még akkor is, ha a díját ő fizeti.

Lényeg, hogy volt néhány örömteli percem, lehetett kicsit álmodozni. Az egész még igen bizonytalan, igen képlékeny, semmi sem biztos: azt kértem tőle, ha tényleg akarja, hogy menjek, azután döntsön, hogy a képzésről visszajött. Hátha kiderül, hogy nem azt adják, amire számít. S ha nagyon akarnék kenyérsütést tanulni, a Moore Street-i francia pékség is tervezi iskola nyitását, majd elmegyek oda, s még a szállásra sem kell költeni.

Türelem, veknit terem :-)

***

Amúgy pedig azért ritkák a bejegyzések, mert ha van időm, kötök. S erre a hétre 3 tortamegrendelésem is van, köztük egy, amit nagyon dögösre akarok csinálni: szeretett kollégánk, Jasper búcsútortája. Hónap végén elhagyja az Üzemet, s augusztus közepén már Mexikóvárosban lesz. Aniz ma azzal töltött el több órát, hogy speciális díszeket keresett a tortára, s talált is. Ha kész lesz a mű, mesélek :-)

Ja, és voltam főnököm lakásavatóján, de erről majd máskor. Csipogott a sütő, kisült az egyik torta! Mennem kell. Igazi szalmaözvegyként töltöm az estét: vacsora hideg, pár falat csak, s a hátteret alighanem az esti hírek adják, s a kisült torta mindent belengedő narancsillata.

Ha a ház ura utazik...

Utoljára 1990 februárjában Londonban vasaltam férfialsót. Ugyan nevettek is rajtam, de azért is kivasaltam háziuram alsóit. Aztán hosszú szünet, s ma, 21 év után megint vasaltam - ezúttal - boxeralsót. A zuramnak, aki nem bírta kivárni, amíg a "gatya" reggelre megszárad a fűtőtesten. Így kivasaltam. A hat póló mellé. Mert az üzleti útra olyan póló kell, a kb. 30 meglévőből, ami éppen nem állt rendelkezésre, kivasalva. S az uram - hm, erre majd máskor figyelni kell - juszt is az útja előtti utolsó este kezdett el aggodalmaskodni a cuccai színharmóniája felett. Hogy passzol-e majd a fehér rövidnadrág a barna cipőhöz? S a zoknik színe? S a pólóké megy-e majd a nadrághoz, cipőhőz?

Holnap kora reggel ugyanis kerek 3 napos üzleti útra indul, Észak-Karolinába, Raleigh-be, ahol az éppen folyó projekt zökkenőmentes befejezéséhez kell a sármját bedobnia. Szerdán utazik, csütörtökön értekezik, pénteken talán körbenéznek a városban, s környékén, hátha van látnivaló, majd szombaton elidulnak hazafelé, ő és még három kolléga. Vasárnap reggelre itthon is van.

Az elutazás előtti utolsó estét keserédes romantikus film nézésével töltöttük. Rosanna's Grave (Rosanna sírja) címmel futott, Jean Reno-val és Mercedes Ruehl-lel. De ami érdekes volt benne, hogy az egyik "futottak még" szerepet a magyar Perczel Zita alakította! Ez volt az utolsó filmszerepe...

De most megyek, mert még be kell gyűjtenünk az uram kényelmes papucscipőjét a Gyárból. Azt bent felejtette, amikor hazajött. Raleigh-ben mostanság 35 fok van, az egész cipő túl meleg lenne... A műanyag papucs pedig túl laza...

Amit megtanultam, hogy még a legrövidebb útra is egy héttel előbb érdemes rákészülni. Ő utazik, én készülök :-)

Irigykedés

A főnökömmel ma egyeztettünk szabadságolások ügyében, mivel már három reménykedő ember is jelentkezett a megürülő szakács állásra (emlékeztetőül, imádott szakácsunk, Jasper elhagyja a kávézót, s utazni fog), s előfordulhat, hogy valamelyikük fog engem helyettesíteni, ha távol leszek. Egy szőke brazil lány (erős németes akcentussal, hm), és egy fekete hajú másik brazil lány is jelentkezett az állásra, valamint egy Ray nevű ír fiatalember is esélyes. Ő már kéthetes próbamunkát is fog végezni az Üzemben, jövő hét végétől.

Amikor bekarikáztam a nagyjábóli dátumokat (még semmi sem biztos), főnököm kérdezte, nem tudnék-e egy héttel később menni, mert ő az első, tervezett szabad hetem idején Angliában lesz. Az újság, amiben szombatonként recepteket közöl, elküldi ebbe az iskolába, cserébe írnia kell egy cikket róla. Bath-ba megy, mondta. Ahol még sosem volt. Gyanakodva néztem rá, csak nem a Bertinet-féle iskolába? De...

Leesett állal néztem rá, meglepődve, irigykedve. Két Bertinet könyv boldog tulajdonosa vagyok... főnököm most hallott róla először, "valami francia"' néven aposztrofálta a fickót, akitől megtanultam (na jó, a könyveiből, videójából), hogy a kenyeret nem csak gyúrni lehet, megy az másképpen is...

Igaz, az a fajta igen magas szinten űzött kenyérsütés, amit Bertinet művel, az én sütőmtől és tőlem is kissé távol áll, főleg most, hogy a piacra nem sütök már kenyeret. De kísérletezni mindeképpen érdemes a profi receptjeivel, csak bírja a sütőnk. Az Üzembeli kliensek már azokért a kenyerekért is hálásak, amit reggelente, sok-sok élesztőszemecske segítségével gyorsítva dobok össze. Ha tudnák, milyen is az igazi, jó kenyér... az a fajta, amikről a könyvek írnak... valószínűleg már régen elpártoltak volna az Üzemtől.

Addig is, aki jó francia kenyeret akar enni Dublinban, menjen el a Paris Bakery-be, a Moore Street 18 alá. Csodákat regélnek róla...

Mennek a napok

Mostanában egy új sál tart lázban, ha lehet, azt kötöm, bejegyzések írása helyett. S az is akadályoz a blogírásban, hogy mire eljutok a gépig, rendszerint elhagy az ihlet. Vagy éppen rendesasszony vagyok, és hűtőt takarítok, rendezgetek. A futon végre eljutott új gazdájáig, és a helyére a ruhaszárító került. De csak miután a falról ledörzsöltem a szürke foltokat produkáló penészt. A plafon még hátravan...

További nagyívű berendezési tervek készülőben. A kötősarkom kész, újra helyén a torontáli szőnyeg, a kényelmes fotel, a lámpa. Újabb polc kell, sok könyv a földön fekszik, vagy egymás hegyén-hátán, a polcokon, a többi tetején. Újabb nyomat is felkerült a falra, egy kínai fotós/festő csodás képe: teliholdnál, jeges tavon vizet szagolgató róka, amint éppen tükröződik. (A weboldalán mindjárt a bal alsó kép.) Nem írtam le valami szépen, de tessék megnézni. Eddigi eldugott helyéről most oda került, ahol mindenhonnan látható, elég csak a kötésből felnézni, látom, ott van, szagolgat, tükröződik, gyönyörű. Álmodozásra késztető.

A weboldalon érdemes elidőzni.

***

Pénteken volt egy olyan pillanatom az Üzemben, amikor jónak láttam kimenni a konyhából, s a haragomat a tárolóajtón kitölteni egy erőteljes rúgással. Aznap hazafelé a kocsiban sokáig morogtam az uramnak a haragom forrásáról, de ő a várt részvevő "ugyan-ugyan, csacsi öreg medvém" helyett szépen elmagyarázta, hogy ne morogjak, hanem gondolkozzak a főnököm fejével. Nem megy nekem az üzleti gondolkodás, hanem egyből az jut eszembe, hogy micsoda kiszúrás ez velem, személy szerint, hiszen amit megsütök szombatra, azt szinte még melegen adja el a főnököm az utcáról "Jaj, nekem most kell egy!" felkiáltással beeső t. vásárló(k)nak... Nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy basszus, t. vásárló, tessék már fegyelmezetten előre tervezni néhány nappal, vagy ha nem, akkor főnököm igazán gondolhatna arra, hogy holnap mi lesz a pulton, ha mindent elad...

De az uram elmagyarázta, lassan, hogy a hülye is megértse, hogy az a biztos, amit elad, nem az, amit esetleg elvisznek szombaton. Én csak süssek. S próbáljak meg eszerint gondolkodni, s nem morogni. De azért azt is hozzátette, hogy főnököm alighanem erősen keveri a café és a bakery fogalmát, mert egy ilyen kis konyhában ennyi munkaórában a kettőt elég nehéz ellátni tortával, sütivel. Vagyis főnököm aligha gondol arra, hogy mi mennyi ideig tart, arra ott vagyok én. S óhatatlanul becsúsznak a plusz munkaórák, mert a tortának el kell készülnie, s a plusz órák amik kivételében péntekenként reménykedem... hiába... s ha nem jönnek össze, morgok. S az is hiba, hogy reggel úgy megyek be, hogy na, ma csak egy-két rendelés van, laza nap. Nem, nem jó a hozzáállás. Bármikor befuthat egy rendelés, utolsó pillanatban, langyosan lekent torta kerül a dobozba, s ettől én ideges leszek, holott nem szabadna, bele kell számolni ezt is a melóba. Nincs laza nap. Munkanap van. Mindennap.

Nos. Majd igyekszem így nézni a dolgokat.

Amúgy pedig pár hete forgatás volt az udvaron, s egy jelenetben az én scone-jaim is "felléptek" :-) Milyen pech, hogy aznap sütőporral készítettem őket, s meglehetősen laposra sikeredtek szegények. Az 1916-os Húsvéti Felkelés egy kevésbé ismert alakjáról forgattak a tévések kosztümöset. Íme, egy fotó, sajnos, a főszereplő scone-ok éppen az ajtókeret mögött lapulnak.


***

Szombaton a Year of Craft alkalmából a bray-i Summerfest keretében kézműves/kézimunkás napot tartottak az itteni művelődési házban. Délután kettőtől Kötőmaratonra invitálták a lelkes kötőket - kezdőket, haladókat egyaránt. Egy néhány sorban megkezdett vékonyka sál kíséretében piac után oda mentem. Mit mondjak, kissé lehervadtam, amikor a ház előtti terecskére értem: azt hittem, tömve lesz, tűiket lelkesen csattogtató nőkkel, hiszen az lett volna a cél, hogy: "gyűjtsük össze Wicklow megye lelkes kötőit!" Erre alig kéttucatnyi fiatal leányka - és legényke! - ült csak a terecske szélén, a Yarn Room egyik alkalmazottjának fonalaival kötögetve.

Egy szimpatikus asszonyt szúrtam ki magamnak a sor szélén, oda ültem le, vele elegyedtem beszédbe. Kisfia, Guy, mögöttünk kötött, éppen egy újfajta fonallal kísérletezett. Mint kiderült, a fiút tél óta érdekli a kötés, már órákat is vesz az iskolában, ahol tanítják őket ilyesmire is. Mamája, Sophie azt is elmesélte, hogy a kötős tanfolyamon több kisfiú vesz részt, mint kislány...

Guy köt.

Ennyien voltunk csak.

Nekem két hímnemű ismerősöm volt, aki - úgymond -, kötött, de az egyikük teljesen számokra kihegyezett férfiaggyal állt hozzá a kötéshez: "Ha egy sor 70 szem, akkor két sor 140, három már 210... Az rengeteg! Kinek van arra ideje..." Mondanom sem, ő nem jutott sokra a kötésben, de másik - jóval idősebb -, világháborút megjárt ismerősöm saját maga kötötte a zoknijait egy időben, férfi létére... Ő nem a szemeket számolgatta, hanem az általa készített zokni melegét értékelte nagyra.

***

Volt egy megrendítő élményem. Megrendítő - de csak nekem. Két hete egy különösen meleg nap után kivittem Maskának egy kis tejet. Hangos nyávogással jött, mohón nekiesett a tejnek, miután majdnem keresztül estem rajta az ajtóban, ami igen szokatlan dolog volt, hiszen rendesen elfutott előlem a tányérja mellé, ha jönni látott. (Bár az utóbbi időben nagyon bátor lett, most már ha nyitva hagyom a kerti ajtót, beóvatoskodik, belül a hálószobába, persze, a padlóra, az ágyunk végéhez, s onnan fülel, lesi, jövök-e, kajával. Aztán ha nem, kioson.)

De most igen szomjas lehetett, alig öntöttem ki a tejet, már nyomta a fejét a tálkába. Én pedig ott guggoltam felette, s hirtelen jött merészséggel kinyújtottam fölé a kezem, majd lassan leeresztettem kinyújtott ujjaimat, s hozzáértem a fejéhez. Hátraugrott, bosszankodva, gyanakodva méregetett. Megdermedtem. Ő visszahajolt, s ivott tovább. Újra hozzáértem, újra hátrahőkölt. Harmadik, negyedik alkalommal már nem érdekelte, mit tapogatom, ő szomjas volt. Teljes tenyeremmel végigsimogathattam a hátát. Ott potyogtak a könnyeim a hálától. Aztán bejöttem, hangosan bőgni kezdtem, a férjem pedig vigasztalt. Maska, ez a büdös dög, több mint egy évig nem engedett magához, s most is csak azért tűrt el, mert közben enni adtam neki.

Azóta már sikerült - hasonló körülmények között - megint megismogatnom, de nem szereti. Ivás-evés közben hallhatóan morog, amint hozzáérek. Sosem leszünk kebelbarátok, de án már ezért is hálás vagyok.

Nem döglött, napozik.

Hétvége!