"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

'Where are you from? - kérdezte a telefonszerelő bácsi az utcán, amikor kiváncsian megálltunk mellette, s néztük, mit is csinál egy halom, zavaros gombolyagként tekeredő zsinórral a kezében. Utoljára a kötős kosaramban láttam ekkor kavart. - 'Not from Ukraine, I hope?' - kérdezte, pár nappal a háború kitörése után. Mondtuk, nem, Magyarországról, bólogat, s máris mondja utána, ez borzalmas, háború, ami ugye, itt nem volt, mert Írország semleges volt, csak megszorítások, a mamája kislányként átélte, a kevesebb étel, a szegényes kínálat, s ki hitte volna, hogy háború, Európában, manapság... 'Do you have relatives in Ukraine?', áll meg mellettem a másik szomszéd, akivel már sokszor beszélgettem, kicsit olyan minden lében kanál, de nem tudja, honnan jöttem, a fura akcentusommal. Alighanem látott beszélgetni itt a telepen a szomszéd moldáv Inával és a másik moldáv nővel, s úgy döntött, én is azokról a végekről származom. Magyarázom neki, hogy nem, én egy határral odébbról...

Mit csináljak háború idején? Vérző szívvel vágyjam vissza a békeidőket? Próbáljam minél több módon elképzelni a magam és szeretteim rettentő halálát? Haljak meg minden háborús képsor minden egyes szereplőjével, vonuljak le a metróba, hordozzanak a mentőig, harapjak a keserű anyaföldbe, rettegjek minden rettegővel, omoljon össze a szívem minden összeroskadó épülettel? Igen, jól teszem, ha átérzem mások szenvedését, ha nem dugom homokba részvétlenül a fejem, ha együtt lélegzem mindenkivel, akit bántottak vagy bántanak. Megijedni nagyon emberi, hogyne félnék attól, ami rettenetes, szájhősök és kőszívűek kivételével mindenki reszket. Abban van szabadságom, hogy mennyire függök rá a félelemre, mennyire táplálom magamban az észszerűn és a szívszerűn túl, az őrületig. Nézzem, olvassam napi huszonnégy órában öt nyelven a különböző hírforrásokat és elemzéseket? Hiszen aki nem követ mindent, nem elég tájékozott, fogalma sincs, mi folyik valójában, minél több szemszögből kell ismerni a valóságot,...

Múlt hétvégére esőt mondtak, s valóban, nedvesnek indult a piac, de amilyen mázlink volt, hamar elállt az eső, s még egy asztalt is ki tudtunk tenni a gyepre. Sokan akartak beülni kávézni, nem érdekelte őket a social distancing, megtöltöttek három asztalt, egyedül csak az én kiszolgáló pultom melletti sarok volt üres, vagyis inkább azt használjuk a fölös székek, asztalok, babaszék tárolóhelyéül. Idősek, fiatalok, gyerekek ültek együtt, szerencsére a benti maszkviselés ellen nem tiltakozott senki továbbra sem. Apropó, Ms. Bottlebank azóta sem ült be kávézni, de voltak további igényei a piaccal szemben, amit türelmesen meghallgatott a controller, majd ki is engedte a fejéből. Ms. Bottlebank-nek csak óhajai vannak, legyen fél quiche, legyen ez, az, fél csomag spenót, mert egy neki sok, de aztán utána nem veszi az adott terméket. Fura alak. Nem mondom, hogy könnyű Betty cipőjében járni, rengeteget süt, így a péntekem még sűrűbb és hosszabb, mint eddig volt, de most már erőt veszek az aj-rá...