Folytatása következik - chitchat

Ezek voltak azok a lusta napok, amikor ágyba kapom a reggelit, s ráérősen lehet reggelizni, szopogatni a teát, aztán a kávét, miközben a madarakat is lehet nézegetni, ahogy zsizsegnek a kertben. Nagy a forgalom, főleg cinkék jönnek, fürdenek az itt-ott cserepekben álló vizekben, miközben egy feketerigó pár szinte mindent kieszik az etetőből. Bezzeg a cinkék szolidan, egy-egy darab maggal repülnek csak el. Mondhatjuk akkor azt, hogy a feketerigók greedy bitch-ek? 

Jó nézni őket, kis légi harcaikat, mert csak nagy ritkán képesek békésen megosztani az etetőt egymással, pedig elég nagy, szépen fedett etető. Születésnapi ajándékba kaptam barátnőmtől, Magyarországról utazott ide egy nagy dobozban. A viharok és az eltelt évek meggyötörték már, itt-ott hiányoznak róla darabok, de még így is száraz marad benne a mag, s a legdurvább szél és eső sem tudta használhatatlanná tenni. Legfeljebb kõrbe-körbe forog az akasztójánál fogva. Masszív darab!

A madáritatót leverte és összetörte egy, a kertben újabban feltűnő vörös macskakölyök (alighanem Brendáé, szenközt lakó szintén macskás hölgy), így mostanában a máshol meggyűlt vizekre járnak fürdeni, mert már centi mély víz is elég egy cinkének ahhoz, hogy nagy locspocsot rendezzen. Aztán felülnek szárítkozni, tollat rendezni vagy a tree fern-re, vagy a fenyőre, ami az etető fölé nyúlik, s szemmel tudják tartani a környéket. Remélem, az állítólag februárban, sok éves késés és jogi huzavona után megkezdődő építkezés (grrr) sem fogja őket végleg eltántorítani a kerttől.

Az egyik cserepemben már arasznyi a nárciszok szára, a másikban a mini nárciszok megvívták harcukat a szinte midnenhol jelenlévő dog violetekkel, amiket elég nehéz kitépni a cserepekből. Az, hogy egyre jobban belecsúszik a télnek nevezett szürke és nyirkos hónapokba a tavaszi virágok virágzása, már nem ért meglepetésként. Tegnapelőtt séta közben olyan virágot láttam (díszpipacs volt, ha jól emlékszem), aminek aztán tényleg nem decemberben kellene virágoznia. A tree fern-ünk is most hoz egy új levelet, míg a régiek összeszáradva lekonyulva lógnak rajta, s várták, hogy rendkívül lusta gazdájuk levágja őket. Vagy nyolcat vágtam le az elutazásunk előtti napokban. Később, Dublinba autózva láttuk, hogy a főút memtén az aprófejű fehér nárciszok közül már sok virágzik, decemberben kezdték el, döbbenet. 

Trish-sel töltött ebédünk után körbesétáltuk a kikötőt, megcsodálva a rengeteg rezidens hattyút. A kikötő végében a fal mellett vaskos rétegben állt a jetsam and flotsam, ágdarabkák keveredtek mindenféle apróra tört tengerben hányódó dologgal, ez jelezte a korábbi viharok erejét. Volt néhány nagyon szeles nap, de már nem is emlékszem a viharok neveire. Helyi fotósok buzgón dokumentálták a mólón átvetődő hatalmas hullámokat, és a bray-i FB oldalon látványos fotókat lehet találni.

Ha esett is, akkor beáztunk, mert éppen a kritikus helyen az ablakkeret ledobta magáról a szilikont, alighanem helytelenül nyomtam rá, vagy az ablakkeret volt nyirkos, s azért nem tapadt meg a szilikon... Pedig több száraz, napsütésben gazdag nap után nyomtam rá, de akkor ezek szerint nem volt száraz eléggé. Maradt a konyharuhákkal történő itatgatás, s a remény, hogy egyszer majd kicserélik, bár a management company által elvégzett javításokra és az új ablakkeretekre szerintem csak évek múlva kerül sor. Folyton csak jön az ígéret, hogy egyet megcsináltak, ami próbaként szolgál, aztán majd jön a többi... de addig is, fizessünk, fizessünk...

A múltkor megnéztem az egyetlen helyreállított ablakot, s annak a keretén már most, néhány hónap elteltével volt egy jókora festékleválás a kereten, sőt, a megmaradt építménydarabok még mindig ott vannak a ház előkertjének fala mellé rakva. Nem valami ígéretes. Tulajdonképpen a földszint és a két emelet magasságában teljesen átépítik a kiugró ablakokat, s fémváz kerül a ház elé, s abban vannak az ablaküvegek, s az tartja a masodik szinten lévő picike erkélyt. Kiváncsi vagyok, és még mindig nem mertem becsengetni egyik lakóhoz sem, hogy megkérdezzem, elégedettek-e az új megoldással.

Moldáv szomszédaink, Ina és Viktor elköltöztek a telepről. Annyira bele voltam merülve a munkába és az életbe, hogy fel sem tűnt, nem látom a kocsijukat, s nem látom őket sétálni sem, pedig elég sűrűn szoktak kint ballagni a két kislányukkal. (A kicsinek olyan ír akcentusa van, hogy csuda. Az óvoda hatása.) Közvetlen szomszédunk, az örökké úton lévő filmes Tom kérdezte tőlem, hogy tudom-e, mi történt velük. Megvolt Ina emailcíme, így írtam egy gyors emailt, s erre ő délután becsengetett (látogatóba jött vissza a telepre), hogy igen, elköltöztek, végre meglett a forever home-juk, Greystones-ban. Úgy örültem! Mindig boldoggá tesz, amikor valakinek saját otthona lesz, ház vagy lakás, amit rendezgethet, s nem köti sem landlord, sem estate agent által ráerőltetett szabály.