Apróságok

Ahogy az örökszem apránként végigvizslatja a borostyán vaskos, téglafalhoz tapadt ágait. Minden egyes levélszárra sor kerül. Olyan kicsi a madár, hogy akár esernyőként is használhatna egy-egy levelet.

Ahogy a vörösbegy odarepül a víztartályra, s néz befelé, amikor széthúzom reggel a függönyt. Néha leül az ajtó elé, s halkan énekel, melle felett meg-megmozdulnak a tollak. Odébbrebben, ahogy kinyitom az ajtót, de a magos edény láttán azonnal visszajön. A kezemre nem repül, mint tavaly a másik, de ez csak türelem kérdése.

Ahogy a hegyen lévő kereszt és a már-már virágzó sülzanótos eltűnik az alacsony felhőben, s az ember érzi az arcán a közeledő esőtől nehéz levegőt. 

Ahogy a tenger felett lebegő párarétegből kiválik egy hosszú tartályhajó. Mintha az égen hajózna. Néha a város magasságában várakoznak, ha nem tudja őket fogadni a dublini kikötő.

Amikor láttam, hogy egy rózsaszín és egy fehér virágzatú vadszilva virágzik egymás mellett. Nem egy tőről nőttek, ahogy hittem, hanem két, szorosan egymás mellé ültetett fácska áll a fiúiskola kerítése mentén.

Ahogy az aprószemű esőtől nehéz levél végén kezd kövéredni a vízcsepp, hogy aztán súlyosan lepaccsanjon a földre. 

Ahogy a rigó, energikus mozdulatokkal kicsapja a virágföldet a teraszra, s diadalmasan feleszik valamit, amiről nem tudom, hogy vézna virághagyma-e, vagy a ládában rekedt földigiliszta.

Ahogy ugyanez a rigó (megismerni kissé elfeketedett sárga csőréről) kieszi a megbarnult banánt a héjából. Most már tudom, hogy nem a gyerekek dobálják ide le a banánt, hanem a madarak hozzák a teraszra. Mint amikor a kéményből esett be hozzánk egy sültkrumpli darab, alighanem egy szarka/varjú/netán sirály jóvoltából.

Ahogy a sirály elrepült a telep felett, lassan, vitetve magát a széllel, s a hasát rózsaszínre színezte a lemenő nap.

A városszéli körforgalom közepe a rengeteg színes krókusszal. Vagy a másik, aminek a közepén többszáz nárcisz virágzik már több hete.

Ezek derítettek jókedvre a hírek helyett.