Jó napot kívánok,

 ... írnék én, ha egy nagyon hangos vörösbegy nem most követelné a napraforgómagot, hangos csittegéssel, két-három, már röpképes, de még mindig csőrből etetést kikövetelő fióka kíséretében. Egyik reggel még V. hatalmas tenyeréből is elfogadta a magokataz egyik, igen óvatos rebbenéssel, de mégis. A kicsik is sokat járnak ide, s már gyakorolják az elég agresszív, területvédő viseledésüket, egymással szemben is. Ilyenkor nagyon örülök, hogy Manci a hátsó traktust most hanyagolja.

Hazajöttünk a szabadság után, erről majd később, egyből bele a sűrű munka közepébe. (Manci két napig került, ignorált, aztán ideült az ajtó elé kajáért, meg volt bocsátva távollétem. Elaine-éknél jó dolga volt, kaptam fotót, amint kanapén heverészik.) Annyira nem vagyok profi, hogy még most is kellemes meglepetésként ér, ha megérkezik az első Pride rendelés, s aztán kiderül, hogy menne több süti is, ha előre terveznék, s lennének lefagyasztott sütik a mélyhűtőben. Next time, next time, igérem magamnak, meg is kellene fogadni!

Állatka, vagyis a kovász körül volt némi izgalom, nehezen tért magához: egyszerre három edénykében voltak különféle lisztekkel és arányokban kikevert masszák, lestem, meyikben van élet... De végül, egy hét körömrágás, aggódás után egy edényben újjáéledt, s folytatja karrierjét. Első kenyereim elég bénák lettek, de mostanra már újra erőteljes és buzgón buborékozik, s a megrendelők újra ehetik a veknijeimet. 

Míg Ray Pride-sütijeit rajzoltam, s szerveztem a június többi megrendelését, gyakorlatilag annak az első munkahétnek a közepén kaptam egy nevetséges megrendelés-kísérletet, egy nagy cégről, megint egy elképesztő számú sütit kértek, 3 napos határidővel. Az email megvan, bárkinek meg tudom mutatni, nemcsak hogy 1000 sütit kértek 3 napon belül, de azt ki is kellett volna postázni az ország egyes nagyvárosaiba, a 3 napon belül. Nem tudom, mit gondolnak az emberek egy kicsi kávézóról. Elég indignált emailválaszt küldtem a kávézónak, amiért aztán kértem a bocsánatot, de most komolyan... S aztán csodálkoznak a PR-cégek, ha az embernek rángani kezd a szemöldöke egy-egy ilyen érdeklődés láttán. 

Nemcsak nekem nem volt csendes visszailleszkedés a munkába, mert V. másnap már el is repült Seattle felé, ez sem volt betervezve, sőt az sem, hogy a kompról lejőve, még a szabadság kezdetén, már egy új, fontosabb csopotban találta magát: több felelősség, több tennivaló, s ilyen váratlan utazások a világ másik végére. Nem volt fáradtság- és stresszmentes az útja, sőt, a szálloda légkondícionálója is megtette a magáét (nem voltak hajlandók kikapcsolni nála), így egy köhögős-tüsszögős férjet kaptam vissza a tervezett 4 nap helyett 10 nap után. Akinek egy hét múlva megint repülnie kell. Remélem, sosem éri el a felelősségteljes pozíció azt a szintet, amit némelyik barátunké: gyakorlatilag rendszeresnek nevezhető repülések a világ tájaira, munkaügyben. Miért ragaszkodnak a cégek a személyes pofavizithez, ebben a korban ezt nehéz megérteni.

A plusz az volt, hogy eltölthetett egy hétvégét barátainkkal, s volt alkalmuk beszélgetni, élvezni egymás társaságát. Megragadva az alkalmat, kértem abból a sokak által dicsért dekoráló porkeverékből, amely fényes, csillogó aranyírókát ígér. Még nem próbáltam ki, egyelőre kerülgetem, barátkozom a kikeverés gondolatával, de fejben már hófehér-arany hópelyheket dekorálok karácsonyra.

A kertben sűrűbb és sötétebb lett minden zöld: a szomszéd elkerített kert egyik juharjáról lehulló magoncok arasznyi zöld takaróvá nőttek össze, míg nem voltunk itthon. Abban a pár centis talajrétegben is megnőttek, ami az agyagos réteg felett keletkezett az elmúlt évtizedekben a telep építése óta: egyenként lehet őket kitépkedni a földből, kész mindfulness exercise, de menniük kellett. A jó hír, hogy a letört fukszia magához tért, két hosszabb ágacskája nőt, de most nem bízom a véletlenre, és erős bambuszágat fogok melléjük szúrni, hogy legyen, ami hárítsa az esetleg beeső labdák ütését. Terve vettem egy hálót is a kert _fölé_, de sajnos, nem kivitelezhető. Ahhoz ki kellene vágni a fenyőt, s most már a páfrányfa is magasabb, mint a kerítésfal, nem akarom megnyomorítani. Marad a régi rutin: berúgják a labdát, nem kapják vissza, csak napokkal később.

***

Az elmúlt hetek kiemelkedő eseménye Aniz, régi kollégám állampolgársági ceremniája utáni buli volt. Buli... inkább csendes összejövetel egy kocsmában, amelynek falát szép mennyiségű whiskey-választék borítja. Olyan volt, mint egy Cake Cafe-találkozó. Hiszen baráti társaságának legtöbbje az ott dolgozók közül került ki. Megy az idő, házasságok köttettek, gyermekek születtek, régi kapcsolatok mentek tönkre... Volt miről beszélgetnünk! Itt találkoztam a 7.70 eurós Guinness 00-val is, sokkoló volt az ár, amit eddig hírből hallottam csak, az igaz, ennyibe kerül egy-egy pint sör a városban.

Legnagyobb meglepetésemre egy másik volt kollégánk, az amerikai Nina bukkant fel, szinte rohanvást, mert két unokahugát pesztrálta, s nem ért rá sörözni. De hozott nekem egy könyvet, dedikáltatva, egyik kedves írómtól, André Dubus III-tól. Ezt már megtette egyszer, de ez a kötet most szinte még meleg volt, most jelent meg. Nem tagadom, tele lett a szemem könnyel. Hogy emlékezett rá, hogy elment az író-olvasó talákozóra a kedvemért... Vele már nagyon régóta nem találkoztam, s mégis, emlékezett rám, s most, hogy jött(ek), elhozta a kötetet. Tervezem, hogy két Claire Keegan-könyvet fogok neki kiküldeni, vagy esetleg egy harmadikat is, olyat, ami érdekelheti.

A városban való mászkálásnak, bevillamosozásnak volt köszönhető két, még sosem tapasztalt "élmény": az egyik a külváros útja mentén tiltakozó helyiek (egy menekültközpont tervezett épülete előtt tiltakoztak, gyakorlatilag kint sáror

ozva az út mentén), a másik pedig egy, a Grand Canal mentén lévő menekülttábor volt, egy megüresedett irodaépület előtti kis terecskén. A Grand Canal-t elég hosszan rácsbarikád választja el a mellette futó utcáktól, de nem jöttem rá, mi a célja. Vagyis sejtem... Ne a zöldterületen sátorozzanak a menekültek. Hogy ne érjék el a vizet, amit netán mosakodásra, vagy WC-ként használhatnak... Hogy ne "zavarják" a csatornaparti ösvény használóit, kutya-gyerek sétáltatókat, futókat...

Az Anglia felől Észak-Írországon át a Köztársaságba érkező nem dokumentált menekültek és migránsok most már komoly gondot okoznak, s fokozódik a feszültség a lakáshiány miatt a városból mindinkább kiszoruló helyiek, és a menekültek között, akiket a kormány jól-rosszul próbál elhelyezni. A 100 ezernyi ukrán menekült elhelyezése tovább növeli a gondokat. Feltör a szélsőjobb... Az én különbejáratú EU-m sem mentes ezektől a problémáktól. Ráadásul az új Taoiseach sem a remek hozzáértéséről tesz tanúbizonyságot, mindenféle miniszter volt már, nincsenek iránta nagy bizalommal az emberek, hiba aposztrofálja magát új reménységként.

A politikához nem értek, igyekszem háttérben való mormolásként kezelni az egészet, túl sok az aggódnivaló így is, nemzetközi helyzetek miatt. Inkább azon töröm a fejem, hogyan lehetne a lehető legkevesebb kiadással rendbetenni a hátsó traktust, s a piacra kitalálni olyan süteményeket, amiket biztosan megvesznek az emberek.