Végre melegedik az idő. Pólóban dolgozom a piaci pult mögött, napvilágra kerül a tetoválásom és a véradásnál beszerzett véraláfutás (túl korán nyomtam rá az ujjam a szúrás helyére). Mennyivel kifejezőbb szó a magyar véraláfutás, mint az angol bruise. Néha angolul írok magyar ismerősnek, vagy spanyolul, kurta mondatot, egy felütést, mert valahol ott és akkor poénosabb, s amikor a fejemben lefordítom magyarra, másképp, sutábban, merevebben hangzik. Mert van, ahol az angol vagy a spanyol tömörebb, poénosabb, odavalóbb, s van, ahol a magyar kifejezőbb, lásd fent.
Vér-alá-futás
Olyan ez, legalábbis nekem, mint különféle tollakkal írni. A könnyen futó örök kedvenc Uni-Ball, kék vagy fekete, ami leheletfinoman és éppen a megfelelő mennyiségben engedi a tintát a lapra, s olyan gyorsan ír, ahogy a gondolatok folynak egy napló lapjaira, vagy egy meeting jegyzeteinek leírásakor. Régen ilyen volt a Rotring 3-as tollam. Ha éppen megvan az ihlet, jöjjön a Uni-Ball! Hétköznapi használatra a már kissé megöregedett, de még jól szolgáló golyóstoll, aminek a hegyét minden használat előtt végig kell törölni, futó köröket róni vele a félredobott újság elején, de még így is el-elakad egy-egy gyorsabban firkantott betűnél.
Aztán vannak a speciális tollak, amiket valamilyen nagy esemény alkalmából kaptam/szereztem/vittem, amikor a nevemet a legkiírtabb és legszebb szignóként írom alá, s aztán elég arra a tollra nézni, s beugrik az emlék, kellemes, meleg, bizsergető érzés. A házasságkötéskor használtat persze nem adta oda Bogyó Katalin, másnak is kellett, nem volt benne az árban de volt véradás, állampolgárság, ajándékba kapott ez-aztán-mindenhol-minden-szögben-ír toll, nagy fontosságú. Főleg a véradáskor kapottak száma nő, beige és piros mintájú papírhüvelyekbe rejtettek szaporodnak, amit eddig vissza kellett (volna) dobni a dobozba a kérdőív végeztével, de ugye, most még tart pandémia, ne tapogassuk azt, amivel más aláírt, s ikszelte a rubrikát, hogy nem szexelt férfival, aki korábban férfival szexelt.
Így használom a nyelvet is, így ugrálok köztük, poénkodom, viccelek, rövidítek, sürítek. Tanulok. Mikor melyik a jobb.
Véraláfutás.
Bruise
Cardenal
Bluterguss
***
Mostanában filmes podcastot hallgatok, főleg arról, hogy egy operatőrnek hogyan folyik a munkája, mit csinál, mikor miért, hogyan... Hogyan lesz valakiből operatőr? Teljesen belemerülnek egyes filmek részleteibe, elmagyarázva, hogy miért olyanok a fények, milyen trükkel érte azt el, hova tettek lámpát, hova nem, kivel milyen dolgozni... Hosszas, helyenként elég szakmaiak a csevegések (Google a barátod), tele érdekesnél érdekesebb részletekkel, s ami a legjobb, mindenki egyenlő, nincsenek riporteri ájulgatások, starstruck édelgések, csak három ember beszélget.... Megtanultam aztán, mit csinál a gaffer*, hogyan változtak a kamerák, jobb-e filmre forgatni, mint digitálisan, s mik történnek filmek előhívásakor, ki szeret végtelen számú felvételt csinálni ugyanarról a jelenetről, s ki az, aki nem. Lenyűgöző. Kedvem támadt újra végignézni régi filmeket, amin ez az angol operatőr dolgozott, akad bőven, többről kiderül, a kedvenceim, s lám, sosem néztem meg, ki áll a kamera mögött, csak élveztem a hangulatot, a fényeket, s apránként jöttem rá, ha tényleg figyeltem, hogy "mit is akart itt mondani a költő" azzal, hogy X. sötétben ül, Y. pedig félig világosban.
Rögvest, én kis lüke, aki folyton mások elismerése után kepeszt, eldicsekszem felfedezésemről egyik szomszédunknak és kenyeres kliensemnek, aki operatőr, itt lakik a telepen, s általában ritkán látni fényképezőgép nélkül. Bólogat, hogy igen, nagyon jó a podcast, egyike a legjobbaknak, csak hallgassam végig mind, sokat fogok tanulni, én pedig boldogan merülök bele a részletekbe. Másik kenyeres kliensem set designer, nem csoda, hogy itt lakik, közel van a filmgyárhoz. Mesél egy budapesti forgatásról, milyen jó dolga volt, visszamenne, tetszett neki a város. Majd ha kell valami kenyér, vagy süti forgatáskor, szólok, mondja, nevetve legyintek rá, nem azért kérdezgettem, a munkája érdekelt volna, azok a részletek, amikről nem szól a Wikipédia. S örülök hogy tetszett neki Budapest.
***
Ami pedig az elismerést illeti, abból volt bőven. Először egy német fickó jött oda két hete - éppen a kenyereimet egyenesítgettem a kosárban a piacon - s megkérdezte, én sütöttem-e őket. Bóintásomra mondatözön következett, mondván, csak ezért jár fel a piacra, a legjobb kenyér, igen hasonlít arra, amit otthon evett, mondja a nevét, valamilyen brot, nem értem, de hálálkodik, én pedig megdicsőülve megyek vissza a kávékuckóba, megérte felkelni, igen büszke vagyok.
Aztán tegnap az amerikai nő jött oda megköszönni a munkámat. Naná, hogy a sok ír közül egyedül csak ő rendelt a királynő platinum jubileumi ünnepségére sütiket, nyomtattam párat a hivatalos logók közül, s rajzoltam királynői arcsziluettet, hercegnős sütit, koronát, volt minden, de egy tucatot kért csak. Mint kiderült, egy öregek otthonába vitte, ahol néhány öreg hölgy teadélután keretében nézte végig az ünnepségeket: egyikük mamája csak azért vett akkor, 70 éve tévét (s mekkora szó volt ez akkor a szegény országban!), hogy a koronázást megnézhesse a családjával. S most, már erősen vén fejjel az öregasszonyok végignézték megint az ünnepséget, a tea mellé az én sütijeim kerültek, s nagyon tetszettek nekik. Jól esett a hálálkodás, egészen meghatottak az amerikai nő lelkes szavai.
Most pedig párszáz Pride-süti vár rám, mert Ray is visszatért a rendeléssel, s az Üzem is, amelyik már teljes lendülettel szivárványos. S vár még rám egy tucat csirke sütemény egy hen party-ra, és - mivel az Instagramon a buszos sütijeimet a hivatalos DublinBus oldal is megosztotta - egy vadidegen nő rendelése: egy tucat busz süti készül majd a kisfia születésnapjára. Ingyenreklámnak nagyszerű volt, dagadtam is.
*gaffer: chief lighting technician, fővilágosító
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése