Rövidke beszámoló

Borongós, esős volt az első piaci nap, amihez zombiként keltem. Mindenkinek hiányoztam, mindenki jól van, egy tag került közben öregek otthonába egy váratlan súlyos betegség után, átvehetem a habkarika-gyártást tőle, mert az pedig kellene a pultokra. Munka, munka, munka. S egy bejelentkezés egy egyéves születésnapi tortájára, amire nagyot nyelve mondtam igent. Hét közben már meglett az első mézes házra a rendelés, Karácsonyra, ki is raktam a hirdetést a FB-ra, jó lenne alaposan előre tervezni. Jövögetnek a rendelések, kisebbek-nagyobbak, így semmi extrát nem vállaltam az elkövetkező hónapokra.

S megrendeltem, Eddie-t, eddigi legnagyobb befektetésemet. Kicsit gyomorszorulva, izgatottan...

Kipróbálhattam végre a pizzavasaimat, kenyérre. Az első próbálkozáshoz a kovász még nem volt elég fickós. Ehető, de elég amatőr kenyér lett belőle. A másodiknál rendkívül bőkezűen bántam a gőzzel, s besuvasztottam gyors egymásutánban 4 veknit a lapokra, kettőt-kettőt. Előtte mértem a vaslap hőjét, 40 perc alatt melegedtek fel a kívánt hőmérsékletre. 

Siker! Nagyon szépen nyíló, nyuszifüles kenyereim születtek, s rövidebb idő alatt sülnek meg, mint a vasedényes módszerrel. Jóval hamarabb készen voltam a sütéssel, utána még extra tepsis sütit is tudtam sütni a piacra (az új Csipet-könyvből, amiben kevert süteményeket találtam, nagyon sok jó és érdekes recepttel). Körbeugráltam a szobát, megosztva V.-vel az örömömet, igazán remek pillanat volt, amikor láttam, hogyan nyílnak meg és dagadnak a veknik, úgy, mint a "nagyoknál".

***

Utunk hosszú volt, sok autózással, sok hágóval, régi, 10 évvel korábbi utunk emlékei keverednek újakkal. Svájcra több idő kell, főleg, mert a városokból alig láttunk valamit, kivéve St. Gallent, amit kalandozó magyarokként újra bevettünk, s a város bronzmodelljébe beültettük V. nemezbaglyát, városfoglalóként. 

Érdekes volt, hogy gyakorlatilag két hely (egy WC és egy parkoló) kivételével mindenhol kártyával fizettünk, ezt is várták el, a legkisebb bolttól a nagy boltokig. A telefonos roaming kicsit óvatosabb adatfelhasználásra késztetett engem, miután pillanatok alatt elhasználtam egyhavi adagot pár kép letöltésére, a határ átlépése után. De a turistahivatalban bérelhettünk zsebwifit, amit alaposan kihasználtunk, s amit a mellé kapott borítékban töltőstül-mindenestül utunk végeztével csak be kellett dobni bármelyik svájci vagy liechtensteini postaládába. Remek. 

A legnagyobb élményt (a látnivalókon kívül) a Snack Box jelentette. Néhol nemcsak a listázott dolgok kerültek bele, mert ha deliben töltötték fel, mindig vettünk még hozzá ezt-azt. Büszkén baktattunk a kis piros dobozzal a boltok felé, próbálgatva rozsdás németemet, amit hallva mindenhol átváltottak angolra. A belekerült sajtos krékereket nemrég ettük meg, útközben pl. nagyon jól jöttek a helyi gyümölcslevek, vagy ásványvizek, csokik. Volt, ahol a lista alapján kis üveg bort is lehetett volna rendelni, tekintettel a környék szőlészeteire, de éppen nem jártunk arra. A legjobb feltöltőhely Asconában volt és Willisau-ban, ahol egy deli-ben remek kenyeret is kaptunk, illetve Willisau-ban egy cukrászda volt a feltöltőhely, s oda tulajdonképpen véletlenül kerültünk, reggelizni akartunk, s csak a kirakathoz közeledve derült ki, hogy a kinézett cukrászda feltöltőhely is egyben.

A Grand Tour útvonalát követtük, az első 3 nap alatt szigorúan, később már rövidítettünk, amikor rájöttünk, hogy a 6 napba nem fér bele minden. (Csak szólok, hogy a belinkelt interaktív térképen nagyon jól el lehet veszni, mindent részletesen felsorolnak, bárhová kattintunk, feljönnek a látnivalók, az útvonalak, a hegyi túrák, fel lehet őket rakni egy wishlistre... csodásan elkészített weboldal!)

Ahová nagyon el akartam jutni, az a Via Mala folyóvájta szurdoka volt (fiatalkori olvasmány miatt), Gruyére, a Giger Múzeum, Ascona a Lago Maggiore partján, a hágók... Idén nem találkoztunk bájos feketearcú bárányokkal, Valais megyében, a Szt. Gotthárd-hágónál sem (ami most tömve volt autókkal), de ettem a koleráról elnevezett sajtos-zöldséges pitét egy hegyoldali étteremben, s rágicsáltam kemény süteményt, amit remek kísérőként hirdetnek, hegyi túrákhoz, sokáig elálló, kalóriában gazdag sütiként. Megismerkedtünk a Cailler csokimárkával, amiről eddig még sosem hallottunk, s végre, végre sikerült lefényképezni az egyik Alfánkat (Rosát) Liechtenstein múzeuma előtt. 

Kimaradt Matterhorn, mert az odavezető út éppen le volt zárva, s a kerülő túl hosszú lett volna, valamint a Jungfraujocht-nál az Eiger Express és a vonatozás sem jött össze, mert félnapos programként nem fért bele. Lugano-ra, szintén ifjúkori könyvkedvencem egyik 'szereplőjére' sem volt idő, így eldöntöttük, jövőre megint autóval megyünk. Remek így a nyaralás, könnyebben mozgunk, és le tudunk menni vidékre ismerőst/barátot látogatni, ha nekik nem sikerült feljutniuk Budapestre a "bázisunkra". Nagyon jó szállást találtunk V. szüleitől 5 percnyire, ahol az autó kertben, sötétben, az utcáról észrevehetetlenül parkol, különbejáratú lakrészben van a szállás, kis asztallal a kertben... 

A határokon (Ausztriát kivéve, ott is csak kifelé) megállás nélkül jöttünk át, ott kérdezték, meddig megyünk, s München-t hallva csak intettek, hogy hess tovább. Németországban, Hollandiában és Franciaországban mindenhol kérték a telefonon hordott digitális Covid-igazolványunkat, le is szkennelték őket. Maszk és igazolvány nélkül nem volt belépés sehová. Svájcban maszk kellett, igazolványt nem kértek.