9.

"A Via Mala! Nahát, az itt van?" - fedeztem fel a megye, bocsánat, kanton látnivalói között a Grand Tour könyvében az ismerős nevet. Elinduláskor az eszemben volt, hogy megnézzem, hol van, de a kódorgások között elfelejtettem. Muszáj megnézni ugyan már erősen késő délután van, de nézzük meg.

Anyám javasolta a könyvet még annak idején. Olvasmányos, romantikus, mondta, szép lehet az a táj. Nos, olvasmányos volt, romantikus, állítólag film is készült belőle, kamaszfejjel lehetett merengeni a benne lévő emberi kapcsolatokon, s elképzelni, milyen lehet a svájci táj ott a hegyek között. 

Sikerült eljutnom oda, ahová neki nem. A táj minden képzeletet felülmúló. A szurdok mélysége szédítő volt, a sok lépcsőzéstől bedurran az ember combja, lefelé remek, visszafelé meg-meg kellett állni. V. nem merészkedik le teljesen, inkább megvár egy padon, neki ez túl sok, szédül. A szurdok alján ott kavarog a Hinterrhine. A sziklák oldalába vágott, a mélységtől korláttal elválasztott ösvény mint egy pincesötétségű folyosó, olyan. Kicsit megállok, bizonytalanul, tovább lehet itt menni, tovább merek menni? Persze, hogy merek, ne bolondozzunk már. Az ösvény végén ismét csak le lehet nézni, egy piialanatra felkavarodik a gyomrom, ahogy öregszem, úgy leszek erre egyre érzékenyebb. De azért lenézek. 

"Anyu! A Via Mala" - suttogom, először halkan, de nincs ott senki, mehet hangosabban is. Hadd legyen közös élmény.