Könyvajánló

Tegnap fura érzésem támadt. Hamar rájöttem, mi az. V. elment kajáért - tegnap piac után elaludtam, nem volt kedvem vacsorát csinálni -, s egyedül maradtam a lakásban. Csend volt, csak a magam teremtette zaj hallatszott. Ritka pillanatok voltak a pandémia kezdete óta. 

***

"Megjegyzem, a Kenyértúra volt az utolsó bejegyzés" - mondta V. enyhe szemrehányással, apósomat idézve, aki ezzel a mondattal szokta jelezni, hogy hiányolja az új blogbejegyzést. Miről írjak, egész héten nem történt semmi blogba való. 

Miről írjak - hacsak nem arról, hogy séta közben láttam egy kutyát, aki boldogan harapta derékba a kétliteres zöld műanyag palackot, s élvezte, ahogy a palack ki-kirúgja magát, s valósággal kipattan a szájából. 

Vagy írjak arról, hogy láttam a dombtetőről az öbölben kerengő halászhajót immáron másodszor? Vajon mit fognak? S hol adják el?

Vagy írjak arról, hogy hány percen keresztül figyelhettem kertünk egyik szőrös kis látogatóját, amint felmászott az árnyékliliom merev szárú zöld levelére, s figyeltem, megroppan-e teste súlya alatt a levél, vagy elbírja-e? Közben, mivel messzelátóval figyeltem a szoba mélyéről, hogy el ne ijesszem, megláttam nyújtózása közben a szőrös hasát, amitől macskasimogathatnékom támadt, s eszembe jutott az is, hogy ha távol leszek, Mancika intézkedhet kicsi és nem annyira kicsi szőrös látogatóink eltávolításáról. 

De rájöttem, most kell írnom, mert jövő héten céges és privát megrendelések is maguk alá fognak temetni, közte lesz érdekes feladat (DART-vonat alakú sütik és Google logós sütik), s lesz születésnapos rendelés. A piacnak nem fog süti jutni. Lassan ki kell tennem a megtelt táblát, s nem vállalni extrát a szabadság kezdetéig. nem akarok sebtiben bepakolt csomagokkal beesni a kompra.  

S hogy ezt leírtam, be is futott még egy megrendelés, a még üresen maradt hétre, így lezártam a boltot, október elejéig. Augusztusban minden hétre jut egy nagyobb adag süti, aztán szeptembertől szabadság. Még leírni is félelmetes, egyhavi szabadság! 

Közben Facebook-on bejelölt egy hölgy, aki Dublinban kezdett sütibizniszbe. Ugyanolyan technikával sütiket csinál mint én, ugyanúgy kiszállítja, sőt, országos szállítást is vállal, de a kiszúróválasztéka még nem valami nagy. Már átfutott az agyamon, hogy a duplum kiszúróimat elküldöm neki. Vagy ne haverkodjak a versenytárssal?

***

Mostanában sikerült jól belenyúlnom a könyvválasztásokba, s érdekes módon csak nőírók könyvei fogtak meg mostanában. Azt hiszem, utoljára Helen Garner: The spare room c. könyve tett rám ekkora hatást, vagy kedvenc írónőm Annie Prouxl Barkskin című regénye, ami egy lenyűgöző, hömpölygő regényfolyam, családtörténet Kanada hőskorából, míg ez a könyv, amit nem tudok feledni, egy vékonyka kötet csak, egyetlen nap története. S mennyi minden történik ebben az egy napban! Mivel erősen spoilerezni fogok, mert másképpen nem tudok írni róla, ezért ugorjon, aki még nem ismeri. Magyarul is kapható, Hozzuk rendbe az élőket címmel, Maylis de Kerangal-tól.

Első alkalommal történt, hogy csalódottan felkiáltottam, mert olyan hirtelen ért véget a könyv (Kindle-en olvastam, nem vettem észre, hogy lassan a végére érek). Megdöbbentően, szokatlanul szép regény. Megdöbbentő, mert megadja a módját, taking her time, ráérősen ír, az ember közben már szaladna előre, hogy mi fog történni? A regényt a fordító jegyzetei követték, amiből megtudhattam, milyen fogásokkal élt, hogy az eredeti francia regényt angol nyelven is hasonlóan hatásossá tegye. Eljátszott a főszereplő Simon családnevével, mert az eredeti nyelven Limbres (limbó), de átírta angolul - az írónő engedélyével - Limbeau-nak, hogy az angol olvasónak is egyértemű legyen a fiú élet és halál közti létére való utalás. 

Simon-t ugyanis - s ezzel nem lövöm le a poént -, a regény elején baleset éri, s beáll nála az agyhalál. Már csak gépek tartják életben, addig, amíg még mindig hitetlenkedő, fájdalomtól bénult szülei eldöntik, hogy fiúk szerveit felajánlják-e szervátültetésre. Választaniuk kell, hogy engedélyezik-e, s ha igen, mit engedélyeznek kivételre a fiúból. Miközben az ország másik felében egy nagybeteg ember szívátültetésre vár, mely egyre sürgősebbé válik...

Filmen láttam először, angol címen Heal the Living címmel (franciául Répárer les Vivants). Emlékszem, a film végén nem egyedül ültem könnyes szemmel, többen törölgették a szemüket. Felemelő, igen jó film volt, rengeteg olyan hatásos filmes fogással, képsorral, amit mai napig idézni tudok. A könyvhöz képest voltak benne változtatások, amelyek talán egy kissé giccsessé is tették, nem is értem, miért kellett eltérni a regénytől. Lelkesen meséltem róla V.-nek, de őt minden ilyen kórházi film taszítja, amiben urambocsá elcsöppen egy csöpp vér, vagy megjelenik egy fehérköpenyes. 

A könyvben leginkább az tetszett, hogy minden szereplőről megtudtunk valami háttérinformációt, s ezzel teljes képet kaptunk a nővérről, aki Simon testét ápolja a kórházban, az asszisztensről, aki a szervátültetésre próbálja rávenni Simon szüleit, s magáról a sebészről, aki a szívátültetésre váró betegben tartja a lelket. A mondatok hosszúak, gyakran erős koncentrációt igénylő szócsodákkal teli hömpölyök, mint a hullámok, amiket reggel Simon a Szajna öblében meglovagolt. 

La Havre-ban játszódik a regény, akár a térképén is követhetjük a cselekményt, a szülők riadt autózását a kórház felé, vagy a szivet szállító különautót a város utcáin át a reptér felé. Pontosan tudjuk, hol, melyik dombon biciklizik fel Simon, hogy a fogaskerekűvel utazó barátnőjét már a domb tetején fogadja, s hol borul föléjük a váratlanul eleredő eső miatt magukra terített esőkabát, a Simonnak kedves tenger és hullámok szimbólumaként. 

Erőteljes regény, megmarad az emberben, még akkor is, ha néha nehéz volt olvasni.

A következő könyv egy fiatal fekete írónő, Zakiya Dalila Harris könyve, The Other Black Girl címmel, mely egy elegáns, jónevű könyvkiadónál játszódik, ahová a pár éve felvett fekete szerkesztő asszisztens mellé egy újabb fekete alkalmazott kerül. Kettejük pozícióért, előléptetéséért folytatott küzdelméről olvashatunk. Egy, a feketéket a lehető legközhelyesebben ábrázoló könyv megjelenése körüli bonyodalmaknak vagyunk tanúi - majd lassanként kiderül, hogy tulajdonképpen egy feketék által felállított csoport van a háttérben, s a könyv egyre inkább krimi jelleget ölt. Ugyan az egyes fejezetek dátumozva voltak, de még így is kicsit belezavarodtam néha, hogy a könyv melyik jelentős szereplőjét hallom, s miről is van szó, s dühítő volt a jelenben zajló eseményeket felolvasó hölgy kissé lassú, már-már unott olvasási módja. Többször is megnéztem, elállítottam-e a felolvasás sebességét, olyan vontatott hangon olvasta a bekezdést, hogy aztán szinte kifogyjon a szuszból a mondat végére. 

Mindenesetre izgalmas és szellemes, szórakoztató olvasmány volt, sokat tanultam a fekete szlengről, a code-switch kifejezés jelentéséről és a fekete női haj ápolásáról, amely - s ezt már máshol is hallottam, láttam - meglehetősen fontos számukra. A code-switch különösen meglepett: az a fajta beszédmód, szóhasználat, amit a feketék akkor alkalmaznak (feltételezem, hogy az USA-ban), ha be akarnak illeszkedni a fehér közösségbe, elhagyva a saját közösségükre, nyelvezetükre jellemző sajátosságokat. S az írónő több olyan dolgot is megemlít, ami egy feketétől elfogadott, de egy fehér sosem engedhetné meg magának, pl. - s ezen az ő nevét látva is jót nevettem -, hogy milyen cikornyás és szokatlan neveket adnak gyerekeiknek a fekete szülők, aztán csodálkoznak, hogy lányaik nem kerülnek be az ún. komoly munkahelyekre. 

A harmadik könyvet, Meg Mason Sorrow and Bliss című könyvét még be sem fejeztem, de máris csak ajánlani tudom. Rég nevettem ennyit hangosan, ugyanakkor könnyezve egy meg nem nevezett mentális betegséggel küzdő fiatal nő kalandjain. Micsoda küzdelem ez, a betegséggel, mely az intelligens, szép, és művelt hősnőt időnként kifordítja önmagából, vagy megbénítja, s depresszióba taszítja. Egész életében mintha csak lézengene, s hagyná, hogy mások döntsenek életének legfontosabb lépéseiről, míg végül egyszer maga határoz, s úgy tűnik, ezzel a gyógyulás útjára lép. Legalábbis itt tartok most, kiváncsi vagyok, valóban vár-e megváltás, vagy legalábbis valamiféle nyugalom Martha-ra.

Amiért különösen kedves nekem ez a regény - hangoskönyvként hallgatom - az a benne ábrázolt testvéri kapcsolat a hősnő és húga között. A hősnőt - akit egy igen kellemes orgánumú angol színésznő személyesít meg - egész életében elkíséri ez a betegség, amelyet rendszeresen félrediagnosztizálnak a szülei vagy partnerei által javasolt orvosok, míg végül, ezúttal saját döntése eredményeként talál egy türelmes, szimpatikus, valóban a megoldást kereső orvost, s úgy tűnik, megtalálja a megfelelő kezelést az X-nek titulált (a regényben mindössze kötőjelekkel jelzett) betegségére. Míg Martha hányódik a  világban, s engedi, hogy a feje felett döntsenek sorsáról, addig húga érezhetően boldogan és határozottan halad előre és ő az, akire Martha mindig, minden körülmény között számíthat. 

Marthát apja, a verseskötetét megjelentetni sosem tudó elvetélt költő a maga kedves, kissé bumfordi módján próbálja segíteni, lelkileg legalábbis, míg idegesítően hangos, alkoholista anyja szinte elviselhetelenül kegyetlen vele és családtagjaival, s ennek okát kettejük szívszorító telefonbeszélgetése során tudjuk meg. Martha nagyon ritkán vélik ellenszenvessé, párszor kedvem lett volna seggbe billenteni, hogy szedje már össze magát - míg egyszer elhangzott egy fontos mondat, amitől nagyon elszégyeltem magam. Martha húga kérdezi őt, hogy milyen az, amikor éppen elborítja a betegség, amikor kifordul önmagából, s Martha csak annyit tud mondani, hogy ahhoz ott kellene lenni, az ő bőrében, át kellene élnie, mert elmondhatatlan. S akkor rájöttem, hogy ez nem úgy megy, hogy gyerünk, szedjük össze magunkat, snap out of it, ez a betegség maga alá gyűr, s megsemmisít, hogy aztán rémülten nézzük az eredményt - s éreztem, hogy pirulok, pedig nem látott senki. Ugaynis volt rá példa, hogy nem a legtürelmesebben reagáltam beteg ismerősöm legújabb visszaesésének hírére... pedig csak nekem is türelmesebbnek és empatikusnak kellett volna lennem, mint Martha remek orvosának.

Ezek a nyári könyvajánlataim, a még megmaradt nyári estékre. A japán naptár mini évszakként már az ősz első hetét jelöli, s meglepő, de itt is érezni lehetett ezt. Nemcsak a leszakadó sok eső, és a meghűvösödött idő miatt, de már a madarak is másképpen énekelnek. A vörösbegy hangosabban csattog, a cinkék csipogása, csittegése szinte eltűnt a kertből. Manci is kevésbé vedlik, lassabban gyűlik össsze a szőr a keféje szálai között.