Tegnap megjött a hivatalos email a Félcsöcsűtől, októberig nem kell bemenniük az alkalmazottaknak az irodáikba. Az elmúlt hetek parkolóhely-díját is visszautalták, hurrá. V. remekül tud dolgozni itthonról is, ugyan nehezen viseli - érthető módon - hogy konferencia-beszélgetéseit néha megzavarja a kukásautó érkezése, vagy a kertész zajos fűnyírógépe, esetleg a ház előtt toporzékoló kisgyerek, akinek a sikoltozása is eléggé behallatszik... Telepi zajok, nyilván másnál is megvannak. S valahogy nem vesz rá a lélek, hogy a tanácstalanul álldogáló elsőgyerekes apukához odamenjek, hogy ugyan, terelje már odébb a kicsit a háztól... Főleg azért sem, mert a kisfiú iker, double trouble, van elég baja, s különben is, hova terelné. A hang amúgy is nagyon felerősödik itt a tömbök között, egy macskát üldöző szarka már komoly zajkárt tud okozni, s két szomszéd beszélgetése is jól követhető - s zavaró.
***
Tegnap jött egy hosszú email a piac elnökétől. A piacok éves gyűlése Zoom-on a hónap végén lesz megtartva, s kiváncsi a véleményünkre az esetleges nyitásról. A szabadtéren árusító piacok már nyithatnak, biztosításunk is van erre, tehát elvileg mi is árusíthatnánk a parkolóban. Kérdés, akarunk-e? Megosztottam a levelet V.-vel, kiváncsi voltam a véleményére. Ahogy V.-nek is, nekem is feltűnt, hogy az email már eleve úgy volt megfogalmazva, hogy abból kitűnt: nincs s nem lesz ehhez senkinek kedve. Telefonon felvenni a rendelést (megkűzdeni az esetleges utolsó percben beeső igényekkel), továbbítani az érintett tagnak, begyűjteni, dobozolni, egy adagban átadni a vevőnek, mindeközben távolságot tartani, aztán összesíteni az eladott cuccokat... Munka, munka, munka, amire a főleg idősekből álló csapat nem vállalkozna. Azt már sejtem, hoy az egész dolog ellen éppen azok berzenkednének leginkább, akik eddig sem szívesen vállaltak extra teendőket a piacon. A maradék 6-7-8 ember pedig csak sóhajt.
S úgy tűnik, egy ilyen steril, rideg, csevegés és kávézás nélküli piacozás éppen csak a víz fölött tartaná a piacot, s éppen azt ölné meg, ami miatt az emberek oda járnak: a társasági hangulatot, a régimódi teázást a gyepen, kis sütivel, a pletykák, a helyi hírek cseréjét... Betty úgy fogalmazott, az emberek nem is annyira a termékek miatt jönnek, hanem a megszokás, a társaság miatt. Szombati rutin, piacra menni, találkozni a többiekkel - ez egyaránt érvényes vevőkre, tagokra.
Ötleteket várt tőlünk, ötleteket akartam küldeni, hogyan lehetne megoldani, egyáltalán, akarjuk-e megoldani? A fejem kavargott, főleg, miután váratlanul felhívott az egyik tag, s ő azt mondta, most nem nyitna semmiképp. A tagok idősek, a vevők jobbára idősek, a fiatalabb családok az új telepekről csak nemrég kezdtek el felfedezni minket, s költésük nem jelentős. Várjuk ki a vakcinát, írtam végül Betty-nek, a telefonhívás hatására is, de a fejem tele volt ötlettel, későbbre, hogyan lehetne majd nyitni, plexilapok mögül, hogyan lehetne minimális érintkezéssel megoldani az árusítást... A fejemben végigvettem, mások hogyan csinálják Bray-ben, a boltok, a kávézók... s igen, nem annyira a vásárlók, hanem az eladók védelme tűnt fel. Persze, van kézfertőtlenítő az ajtóban, papírtörlő a kosárhoz, de az már mindenkin magán áll, hogy maszkot visel-e, használja-e ezeket a dolgokat, s utána nem tapogat össze mindent figyelmetlenül. Árut, és magát is.
Alighanem túl hamar reagáltam a levélre, mert más még nem írt vissza, s utólag elolvasva az én emailem is kapkodónak tűnt. Annyi minden "ha" van még a levegőben...
Az ország tiszti főorvosa, Dr. Tony Holohan már olyasmit nyilatkozott (hm), hogy tulajdonképpen "legyűrtük a járványt", a meglévő esetek - s jaj, de finoman fogalmazott - csak "bizonyos közösségekben" (értsd: öregek otthonában, menekült- és hajléktalanszállókon) fordulnak elő, és egyes foglalkozások körében (értsd: idénymunkásokat /is/ alkalmazó húsfeldolgozókban, és egészségügyi dolgozóknál). A fene tudja... nem tetszik nekem ez a nagy magabiztosság. Az utolsó körlevélben 16 halottat és 51 új fertőzöttet mondtak. Napok óta csökkenő számok, remélhetőleg így is marad.
A vélemények, mint mindig, mindenhol, megoszlanak: nyissunk már jobban, lehessen menni, szabadság kell, ne üljön a kormány nanny-ként a nyakunkon, mások pedig - pl. mi - megvagyunk a csukott ajtó mögött. Hátha jön még kutyára dér.
Egyébként itt a telepen már összejöttek egyes szomszédok az előkertjeikben születésnapokat ünnepelni: léggömbökkel és neonfényben szikrázó feliratokkal ünnepeltek, színes zászlócskák voltak kihúzva az alacsony kerítésre, ment a poharazgatás... egyik ismerősünk, aki egész nap otthon van egy egyévessel, már pedzegette, hogy tartsunk egy szolid koktélozást a green-en, valamelyik meleg nyári estén, rágcsák, jégkocka, behűtött pohár, takarókon elüldögélünk szigorúan tartva a 2 métert... bár, hogy az elszabaduló gyermek után majd ki fog futni, arról nem szólt a fáma!
***
A szerelde, ahová majdnem az összes kocsinkat vittünk, 38 év után bezár. Mit mondjak, elmorzsoltam pár könnycseppet. Ugyan elég messze van, át kell érte vágni Dublinon, lehetőleg korán, elkerülendő a forgalmat, de mindig bízhattunk bennük. Amikor a márkaszervíz vagyonért akarta kicserélni az elszakadt motorháztető-emelő zsinórját, Gerry akkor is jóval olcsóbban megcsinálta, s nem számlázott minden apró mozdulatért. Nemcsak szerelőként kedvelem, hanem emberként is. Valamiért úgy gondoltam, hogy majd a fia viszi tovább a műhelyt, de sajnos, nem. Végleg bezárnak június végén. V. szólt, amikor a lockdown után kinyitottak, hogy lehet menni hozzájuk megint, így még utoljára sikerült egy éves szervízre beiratni Julie-t. Utána pedig... talán az olaszautó-s csoport majd ajánl valakit, illetve egyik ismerősöm ajánlott egy lengyel tulajdonú műhelyt... Meglátjuk. Mindenesetre end of an era, ahogy mondani szokták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése