Élő világ

Mostanság sokat tévézünk (vannak jó sorozatok, és bugyuta agytalan filmek), s igen későn megyünk aludni, megspékelve még egy kis olvasással (jó könyvem van: Joyce Carol Oates: A Book of American Martyrs). Úgy éjfél felé, a minap, kandúros vernyákolás hallatszott a kertajtó elől. V. kissé vádló oldalpillantást vetett rám, jelezve enyhe ingerültségét, hogy a "dögök" még éjjel is jelzik jelenlétüket, onnan jönnének be, s figyelmet követelnek. "Biztos Mancit keresi." - mondtam, úgy sejtve, valami szerelmes kedvű kandúr keresgéli a csajokat. A vernyákolós hívás csak folytatódott, majd a házastársi béke érdekében elhúztam a függönyt, felkapcsoltam a kerti villanyt, s kinéztem a kertbe. A lépcsőn Manci üldögélt, nem egy kandúr. Kinyitottam az ajtót, s gyorsan elhessegettem, s "kérésemet" megtámogattam egy szőnyegdarabbal, ami a régi macskaházból vált le (a szomszéd csinálta, arra az esetre, ha kint kellene éjszakázniuk a zimankós időben). Manci Elspurizott a bokrok felé, s alighanem a kerítésfalon át távozott is a fallal körülvett kertbe, vadász- és pihenőhelyükre.

Még jó, hogy nem léptem le a lépcsőről, mert a kerti kövön ajándék várt: egy egértetem. Ezért vernyákolt olyan hívóan Manci, ajándékot hozott. Letakartam egy üres vizesedénnyel a tetemet, hogy majd reggel eltakarítsam. "Minek hoz nekem ilyesmit?" - tettem fel a költői kérdést már a meleg szobában. "Mert olyan szerencsétlen vagy, hogy nem tudsz fogni ilyet, s ezért ő hoz neked"- volt a válasz.

Reggel aztán láttam, hogy nem is akármilyen az az ajándék, mert erdei egér esett áldozatul Manci vadászatának. Ilyet sem hozott még. Bár párszor már előfordult - főleg, amikor még nem töltötték az estét idebent -, hogy nyervákolva értesítettek a zsákmányukról. Múlt héten pl. egy nagyobbacska patkány hevert kint a kocsik előtt, s mivel időre mentünk, nem volt időm rá, hogy takarítsak, s mire hazajöttünk a vásárlásból, másvalaki eltüntette. Nem örültek volna neki, ha a gyerekek találják meg, bár mostanság ritkásabban futkosnak odakint a telepi aprónépek.

***

A macskás rutin lassan kialakul: reggel felébredek, beveszem az ajtó előtti, magam csinálta dobozból a tejet, s ha a macskák meghallják az ajtónyitást, bejönnek. Jó esetben itt ülnek az ajtó előtt. Néha a hátsó ajtónál próbálkoznak, s akkor keződik a játék: hány perc után veszik észre, hogy ott bizony nincs bejárás. Az elülső ajtó kilincse némileg nyikorogva nyílik, párszor meghúzogatom, jelzésképpen, s ha nem fúj a szél, meg is hallják a hátsó kertben, s olyankor először az alacsony falon, a kerti házikó tetején, majd a magas falon át leugorva a gyepre, megkerülik a házat, s már az ajtó előtt is vannak. Manci rekordja 2 perc, de volt, hogy csak 10 perc után jött rá, merre is a jó bejárat.

Reggelizés, szétválasztott kajaadaggal, mert Manci mindent betolna, amit lát. Pocak gyakran rögvest ki is megy, több időt tölt kint, mint a nővére. Manci pedig megy, s a nappali szőnyegén teszi magát, vernyákolva kéri a fésülést. Ez jelentős mennyiségű hempergéssel jár, oda-vissza meg kell fésülni, aztán megy aludni. Inkább kettesben összebújva alszanak a fotelben, mert Manci mind ritkábban telepszik fel V. bokái közé a kanapéra. Ott ugyanis túl közel van a hangszóróhoz, s ha szól a zene, vagy egy podcast, elmegy onnan. A nyomtatótól is fél. A porszívót már nem is említem.

Aztán napközben ki-bejárnak, emésztésük szerint. Mindig egyértelműen jelzik, hogy kimennének, apró talpakat hallok taptap-olni a padlón, mennek egy kört, s én persze, megyek ajtót nyitni. Pocak rendszerint a nagy ablak előtt áll kifelé nézegetve, Manci inkább köröz. Egyszer már megtisztelte a fürdőszobai kilépőszőnyeget, azóta figyelek. 

Éjfél felé aztán kirakjuk őket, s mennek éjszakai életet élni.

Közben most már majdnem minden este jön az anyjuk is, aki egy régi kedves ismerősömről, egykori némettanáromról a Macu nevet kapta. Korábban félős volt, most már egyre merészebb, bátrabb, már lehet is lapogatni meglehetősen széles hátát, fenekét. Időnként hanyatt is dobja magát, de ha meg akarnám simogatni a hasát, harapni akar. A fene sem érti. Kövér, kurta lábú, erős színezetű macsek. Pocak és Manci valami hihetetlen, szinte megvető undorral kerüli: elhúzódnak tőle, amikor dugná a fejét, ellépnek a dörgölőzése elől, Manci néha ki is mér neki egy-egy pofont. Nem tudom, miért nem szeretik, az már meglepetésszámba megy, ha egy gyors összeszagolásra hajlandóak. Nagyon problematikus anya-lánya kapcsolat!

***

A rigópár a minap a falon élte házaséletét, s később láttam őket munkamegosztani is. Apu nagy garral fürdött, jó messzire szétverve a vizet a szárnyaival, anyu tépkedte a kiöregedett virágkosár szalmabélését a fészekhez. Sajnos, a cinkéknek szánt odú idén sem nyerte el senki tetszését, pedig most igazán mutatós, befonva a klemátisz által. Sajnos, semmilyen pozíció nem jó: vagy a nap süt bele, vagy közel van az etetőkhöz, vagy a macskaútvonalakhoz. Cinkét a macskák még nem hoztak, főleg egér/patkány a zsákmány, illetve - jaj, röstellem nagyon - egy kicsi szürkebegy volt az áldozat az utóbbi két hónapban.

Az etetőre most már rendszeresen jön egy őszapópár, remélem, itt fészkelnek valahol. Eddig ritkaságszámba mentek, most már naponta látom őket a hájgömbökből falatozni.

A szarkák is is a közelben fészkelnek, a tavalyi fészket használva. Remélem, nem bántják a többi, kisebb madarat, nem rabolnak majd fészket.

Sokat írnak arról, hogy a természet szép lassan visszatér a városokba, vaddisznók portyáznak Barcelona külső kerületeiben, Velence tiszta vizében újra úszkálnak delfinek, kacsák mászkálnak a kihalt bevásárlóközpont előtti placcon. Itt csak a fácánkakasok hangoskodását lehet hallani a kihalt fiúiskola területéről: az ápolt gyepes sportpályákon most hallhatóan a szép színes Gyulák az urak. 

***

Egy másik podcast kapcsán fizettem elő az Audible szolgáltatásra, hangoskönyveket lehet letölteni. Nem szoktam könyveket hallgatni, elég a sok podcast, de nagyon kiváncsi voltam egy angol házaspár dokumentumsorozatára, amit egy máig megoldatlan írországi bűntényről készítettek. 

Megérte meghallgatni, na de mit hallgassak ezután? A Netflix-re mostanság ígérték az Unorthodox című tévésorozatot, amely több-kevesebb hűséggel követi a hasonló című könyv történetét: egy New York-i ortodox zsidó lányról, Deborah Feldman-ról szól, aki fiatalon elszökik a szoros közösségből, a jobbára zsidók lakta Williamsburg-ből. Az egyik legzártabb vallási közösség, a Szatmárnémeti-ből elszármazott szatmári haszid zsidók közösségének tagjaként szigorú törvények által behatárolt életet élt. Fiatalkoráról, Németországba szökéséről szól a könyve. Nagyon érdekes belülről látni ezt a világot, de sajnos, a színésznőnek, aki felolvassa  a könyvet, olyan hangja van, amit elég nehéz elviselni. Biztos, hogy egy fiatal, naív lány hangszínét kellett produkálnia, de valahogy zavaró, ezért csak kis adagokban hallgatom. De nagyon érdekes.