2018. május 30.

Májusvég

A kellemes kereszthuzat meg-meglengeti a vadonatúj függönyt, a nap csíkokat varázsol rá, és talán még kis mediterrán hangulatot is ad a szobának. A fény beszűrődik, de belátni nem lehet, s a nyitott ablakon bepofátlankodó legyeket is távol tartja. Két órán át kerengtem az Ikeában, fél Dublinnal egyetemben (vasárnap volt, ilyenkor mindig tömve van), anyagokat tapogatva, szájszélet rágcsálva, mert ha valahol, ott aztán lecsap a emberre a bőség zavara. Fehéret? Kéket? Szürkét? Kanapéhoz passzoljon, vagy a szőnyeghez? Vagy a falhoz? Amit elvileg jövőre újrafestetünk? Dönteni kellene... S utána még jött az akasztók gondja: csiptetős, hurkos vagy akasztós? Vagy csak simán csúsztassam majd a függöny hátára szőtt lyukakba a karnist? Elég hosszú lesz, vagy túl hosszú? Húzni fogja magát a padlón, "sikkesen", vagy olyan elmért-forma lesz? Éppen csak leér? Mennyi az a 4 %, amennyit összemehet? Még jó, hogy egyedül mentem be, V. alighanem öt perc után otthagyott volna az Ikea közepén a kétségeimmel.

Tegnapelőtt késő este, fél szemmel a tévét bámulva még kissé nyirkosan vasaltam ki az új függönyszárnyakat, mert mindenképpen gyönyörködni akartam benne, minél előbb. A mosásnak hála, lágyult az anyag, s éppen csak súrolja a padlót. Az egyik oldalon... A másikon kissé jobban leér, de nem feltűnő, csak az én műszakirajzolós szememet zavarja. A hátsó kerti ajtó most nyitva, ott pedig szellőzik az új nyári, tollas paplan. Mert azt is vettem. A régi, csupa műszálasnak most keresek helyet, eléggé le van már harcolva, télen-nyáron szolgált. Lassanként, apránként de valamiféle kitartó makacssággal próbálok megszabadulni a megörökölt holmiktól, a kopott szélű "pre-loved" dolgoktól, a régi edényektől, hogy legalább öregségemre legyen meg a "sajátom" öröme. 

Az új függöny. Nyugalom, a paplant nem fogom megmutatni.

Ahogy ígértem, képet is küldtem az új függönyről az éppen a világ másik felén tartózkodó uramnak, nehogy kimaradjon az izgalmakból. Ő a főnöke társaságában üzleti útra repült Seattle-be. Amíg én az Ikeában hezitáltam, ő a reptéren várt az alapos késéssel induló gépre. Új Aer Lingus járat, most már közvetlenül lehet repülni Seattle-be, 9 óra, el Izland mellett, Grönland és Kanada északi területei felett... Jó darabig követtem őket egy Planefinder nevű oldal segítségével, óránként ellenőrizve, hol járnak éppen... Engem néhány megrendelés most távol tartott az utazástól, pedig még egy napot is ráhagyott, hogy ott ünnepelhesse meg utólag az ötvenedik születésnapját, ott élő barátainkkal. Remek véletlen egybeesés ez, hogy nekem is, neki is sikerül(t) ott ünnepelni, csak ő most nélkülem teszi. 

***

A nagy májusi roham és rekordbevétel után reméltem egy kis csendesülést, de aztán hamar kiderült, az élet nem áll meg. Hurrá! Két céges megrendelésben reménykedhetek, az egyik már készül is, ma dekorálom, a másikat még nem kaptam meg, arra még nem bólintottak rá, s már kaptam foglalást keresztelői tortára, és az iskolai év végét jelző, tanároknak szánt sütikre is. 

Közben múlt szombaton voltam egy okításon, ahol fondantból készült szobrocskát készítettünk. Egész napos okítás volt, egy angol cukrász tartotta. A szervezője pedig egy ír hölgy volt, akinek tágas konyha/ebédlőjében bőven elfért a tucatnyi érdeklődő. Nagyon profin volt szervezve az okítás, mindenkinek külön munkapult, tea-kávé, sütike, délben kifejezetten dús ebéd, svédasztalos megoldással, délután újabb tea-kávé, sütike. Nagyon jól éreztem magam. A rendezvényt egy fondant gyártó olasz cég szponzorálta, úgyhogy a végén egy formázó eszközt, a cukrász egyik könyvét, és egy negyedkilós fondanttömböt kaptunk ajándékba. A könyv tele van nemcsak dekorációs tanácsokkal, de torta receptekkel, trükkökkel is, nagyon örültem neki, máris tanultam egy-két újdonságot. Nemcsak nagy tortákat mutat be, hanem részletesen leírja, hogy ugyanazokat hogyan csinálhatjuk meg mini változatban, cupcake-re kicsinyítve.

Ez a cukrász vallja, hogy ugyan ma már mindenre van egy szilikon forma, aminek a segítségével könnyen készíthetünk fondantból kezeket, arcokat, lábakat, de egy átlagos háziasszony, aki egy szép (cukormázzal alaposan megpakolt) tortával akarja meglepni a családját, aligha fog ilyeneket venni egy-egy alkalom kedvéért. Ezért ő meg akarta nekünk tanítani, hogy hogyan tudunk mindent megformázni kézzel, hogyan kell arcot, lábfejet, kezet, ujjakat készíteni, tulajdonképpen csak egy szike vagy kés, a fondant és az (ügyes, vagy kevésbé ügyes) kezünk segítségével. Hogyan változnak az arányok, ha felnőtt-, vagy ha gyerekarcot akarunk megmintázni. Hogyan dolgozzunk a fondanttal, hogyan készíthetünk ehető ragasztót, hogyan takaríthatunk meg fondantot, hogyan alakíthatunk ki egy arckifejezést...

Megszenvedtem a szobrocskával. Különösen a szájával, amit először elrontottam, aztán javítottam, aztán addig-addig piszkáltam (nincs rá jobb szó), míg sikerült egy eléggé felnőttes, pikírt arckifejezést adnom a szobornak, míg a többieknek sikerült a bájoskislány-száj formázása. Ugyan okítónk megpróbálta kijavítani, hogy ne legyen olyan unott a képe a szobromnak, de sajnos, már csak ilyen marad. Virsliujjakkal, béna szemüveggel, kissé összecsapott hajzattal néz a világba az én könyvmolyom. A különbséget közte, és a mintaszobor között zongorázni lehetne. De elsőre elégedett vagyok. Remélem, hogy a tanultakat fel is tudom majd használni.


Fotózkodás a kertben, műveinkkel. Középen az oktató

A képen látható, rózsaszín pulcsis hölgy elmesélte, hogyan járt turistaként Budapesten 1964-ben. Ha jól értettem, valamilyen külkereskedelmi lehetőségeket kutató utazáson vett részt. Budapesti kísérőjük egy angolul kifogástalanul beszélő magyar férfi volt, ő ment velük mindenhová, mutatta be nekik a várost. A férfi egy lazább pillanatban elmesélte, hogy egy amerikai nővel levelezik, s remélhetőleg elutazhat oda, hogy összeházasodjanak. Az út vége előtt két nappal eltűnt a csoport mellől, nem jött, vagyis jöhetett többet: mint kiderült, túlságosan "közel került" a csoporthoz, nyilván az akkori rezsim nem nézte jó szemmel a haverkodást az idegenvezető részéről. S hogy kijutott-e valaha az USA-ba, az végképp rejtély. Az ír hölgy ezt tartotta csak érdemesnek elmesélni a budapesti útjáról...

***

Közben megérkezett a jó idő, erős napfénnyel, kissé dunsztos levegővel, így a hétfői dublini látogatásom kissé izzadtságszagúra verejtékezősre sikeredett. A piacok éves nagy értekezletét a Wynne hotelben tartották, amire lelkesen készültem, mert egyik kedvenc ír szakácsnőm, Eunice Power volt a meghívott előadó. Farmerfeleségként vágott bele a catering-be, s pár éve hetente közölte receptjeit az Irish Times. Többet ma is rendszeresen használok ezek közül. Az értekezlet a szokásos monoton, vontatott módon zajlott, számsorok, adatok felolvasásával. Már csak 45 piac van a 60 helyett, sok megszűnik tagok híján. Valaki felvetette, hogy vajon meg lehetne-e előzni a piacok haldoklását úgy, hogy egyes tagok más piacokon is árulhatnak. Mondjuk pénteken az egyik piacon, szombaton a másikon, fenntartva mindkét piac ellátottságát. Ezt az ötletet hamar lecsapta az elnök, mondván, a piaci "alkotmányban" ez szigorúan tiltva van. Az utolsó felszólaló egy csillogó szemű idősebb hölgy volt, aki szerint csak pozitívan kell hozzáállnunk a problémához, s minden megoldódik. Na ja. Várom, hogy a pozitív gondolkodás mikor hajt be új, fiatal tagokat az ajtón.

Amúgy a piacon az az általános vélemény, hogy napjaink meg vannak számlálva. Körülöttünk a faluban az összes létező szabad területen házak vagy lakótömbök épülnek, mint ahogy az újság is írta, a környék az egyik építési "hot spot" Dél-Dublinban. A tagok szerint csak idő kérdése, mikor kopogtat az ajtón egy építési vállalkozó vételi ajánlattal. Mint ahogy még a gazdasági összeomlás előtt bekopogtatott egy, aki aztán inkább alig pár száz méterrel odébb vett földet, s emelt rá egy új, Bishop's Gate névre hallgató lakóparkot. Ha megint jönnének, akkor a piaciak többsége bizony boldogan meg fogja szavazni, hogy adjuk el a földterületet, s ha valaki még ez után is piacozni akar, az tegye, valahol a környéken, mondjuk egy bérelt helyiségben. Van néhány olyan tagunk, aki évek óta nem jár, csak az éves tagdíjat fizeti, fenntartva a tagságát, várva a napot, amikor a földterület eladásából nekik is csurran-cseppen valami. Ugyanis a teljes jogú tagok majd egyformán fognak részesülni az összegből.

Eunice Power várva-várt előadása leginkább arról szólt, hogy jutott el mellékest remélő farmerfeleségként odáig, hogy most már több száz, vagy esetenként ezer emberre főz csapatával. Lendületes, határozott hölgy, aki négy gyerek felnevelése mellett épített ki egy virágzó vállalkozást. Leginkább esküvőkön, céges rendezvényeken főz, süt alkalmazottaival, a csendesebb téli hónapokban pedig a karácsonyra készülnek tortákkal, vagy a helyi piacokon árulnak.

Utána előadtam a vidékit, s kissé megzavarodva keresgéltem a LUAS (villamos) meghosszabbított vonalának délre vezető sínpárját. Mert az megvolt, hogy most már el tudok villamosozni az O'Connell Street-re, át a folyón, az északi városrészbe, szinte ott tett le a hotel előtt. Na de visszafelé?! Nem leltem sehol a megfelelő megállót. Végül gyalog indultam el vissza a belváros déli részébe, mondván, csak találok egy pontot, ahol egyértelmű lesz, hogy hol megy a villamos délre... Találtam is, ahol a térkép segítségével kiderült, hogy a villamos nem ugyanott jön visszafelé, ahol észak felé megy, hanem leír egy hurkot...

***

A napos időknek hála, virágzik a fehér rózsa az ajtó előtt, a kőmagcserje (Lithodora) enciánkék virágai meglepő mennyiségben virágzanak (eddig nem kényeztetett el ilyesmivel), a klemátisz egyre csak invitál, hogy fúrjam az arcom a virágai közé... olyan finoman illatos! A madarakkal nem bírok, folyamatosan töltöm utána a medencéjüket, hihetetlen, hogy milyen gyakran fürdenek. A minap láttam, hogyan váltogatja egymást egy rigó és egy vörösbegy a tálkában, háromszor egymás után cseréltek, s igen, ugyanaz a madár volt mindkettő. Gyors pancs, kiugrás a tálkából, szárítkozás, míg a másik fürdött, majd csere. Most olvastam, ha nem akarjuk etetni őket, mert mondjuk patkányok megjelenésétől tartunk, egy ilyen madárfürdetővel azért biztosíthatjuk, hogy nagy lesz a forgalom a kertben. Mondtam már, kész mozi. 

A szarkákkal nem bírok, sajnos, a közelben van a fészkük, idejönnek, s rendszeresen lerabolják az etetőt, vagy hálóstól leakasztják a hájgömböket a helyükről. Így vettem egy új etetőt, amibe hájgömböt lehet csak rakni, s csak a cinkék férnek hozzá. Egy vastagabb drótspirál az egész, amit megnyújtva, szétfeszítve, bele tudjuk rakni a hájgömböt, aztán a spirál visszaugrik eredeti formájára, felakasztom, s a spirál rései között csak a rákapaszkodó cinkék tudják kicsipkedni a kaját. 

Így inkább az előkert etetőjét töltögetem fel, a hátsóba ritkábban rakok. Pedig lenne vendég bőven, ma megjelent például két kis vörösbegy fióka, még barna tollasan, együtt bizonytalankodtak az etetőn... Lesz itt élet jövőre is!

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szerintem eszméletlen jó lett a szobrocska!

B.