Reggel félig nyitott szemmel matatok a varródobozban (van nekem az is, nem mintha varrnék), mert ugyan V. kedvesen felajánlotta, hogy szállít, tehát aludhatok még, ha akarok, de a kokárdáját tűzzem fel, legyek szíves, s ha már felkelek, megiszom az első teámat. Biztostű keresése, a kandalló párkányán lakó kokárdák egyikének kiválasztása és feltűzése a vastag kabátra, közben fél füllel hallgatózás: esik-e még? Mert tegnap óta zuhog, több vödörnyi vizet öntöttem szét a kert falánál. Két hete hó volt, most víz és áradások és elöntött utak. Miért vagyok meglepve, ez Írország. Attól olyan szép zöld, mert nedves.
S várom, várom, hogy valami ünnepi érzés költözzék belém a reggeli joghurt kanalazása közben. Mert visszaaludni már nem tudok, inkább reggelizem, különben is megindult a fejem fölött a rohangálás, esküszöm, hogy a sarkukon ugrálva futkosnak a kicsik, de mit lehet tenni. Verseket olvasok, a híroldalak borzalmasak, az ünnepi érzés kicsikét jelentkezik, erről is írni kellene... De hogyan?
Szeretek ünnepelni, évfordulózni. Emlékezni. Visszaolvasni. Segítségképpen belekukkantok a naplómba, a húsz évvel ezelőttibe. A felejtéstől rettegve örökítettem meg minden napunk minden apró kis szirszarságát a kiköltözés utáni első pár évben. Ezeket olvasva most kínosan feszengek, te jó ég, mikről hittem, hogy fontosak. S beugranak az emlékképek, s már vigyorgok, húsz év távlatából is emlékezve a közös konyhára, a nappalira, az első szobánkra, ahol éppen csak elfértünk. Négy háló, négyféle életvitel, négyféle temperamentum, legyünk meg békességben.
A mai nap nekem duplán ünnepnap, nemcsak mert március 15, hanem mert húsz éve érkeztem meg Írországba. Mármint nemcsak látogatóba, hanem tartósan. Feleség vagyok! Ki-bevándorló! Alien! Valahol már biztos írtam: kokárdával, két bőrönddel, két héttel az esküvőnk után. Nászút helyett be- és megjártuk a hivatalokat, önkormányzati pultok mögött minket pletykálással semmibe vevő hölgyeket hallgattunk ki akarva-akaratlanul. Bürokratikus útvesztők, Adóhivatal, TB intézés és jogi bikkfanyelven megfogalmazott formanyomtatványok rubrikáiba keveredve próbáltunk elintézni mindent, amit egy "tartósan külföldre kiköltözött magyar állampolgár"-tól megkövetelt a haza.
Édes szülőhazám.
Aztán - írtam már erről is, elégszer - két nappal később már lóherével a kabátomon keveregtem a tömegben, az első Szt. Patrik-napok egyikén. Néhány év után feladtam/tuk a felvonulás megtekintését, mert az embernek már nincs kedve a tömegben nyomulni, főleg nem Dublinban, még akkor sem, ha ezen a napon mindenki ír. Legfeljebb egy-egy látogatóval, akinek nem volt meg még ez az élmény, s izgatottan tülekedik a tömeggel. S új neki minden humoros felirat, minden leprechaun-sapkás félrészeg a kocsma előtt, s minden, az alkalomra az USA-ból érkezett marching band, lelkesítő zenével. Kurta szoknyás mazsorettekkel, akik az esetenként dermesztő szélben pirosra csípett karral, arccal és combokkal - a Trinity egyetem ablakán derékig kihajoló honfitársaik lelkes bíztatása közben - magasra dobált botokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Nekem ez az ünnep, a hangos tülekedés és a promenádi vurtsli megjelenése mindinkább lehetőség, fantáziadús vagy giccses sütik készítésére. Amihez megint lehet egy-egy új kiszúrót venni.
A Smaragd sziget. Hibernia. Otthonom. "Ideiglenesen" itt állomásozom. Még ki tudja, meddig.
Nagyon nehéz leírni érzéseket, itt- és ottléttel kapcsolatban, főleg most, amikor lélekben egy újabb kapocs megszüntetésére készülök. Nagyanyám háza, egykori lakóhelyem - mondhatni - nyűg lett, el kellene adni, majd, valamikor (mikor?). Hamarosan... Ki kell majd pakolni, szelektálni, emlékeket, dolgokat, amik jobbára vackokká silányultak az évek folyamán. Majd, valamikor, de egy újabb szoba számolódik majd fel, egy hely, ahol laktam, ahol a kutyám rohangált, ahol nagyanyámmal melegedtünk a cserépkályha mellett, a szüleimmel kertészkedtünk, s - hogy ki tudjak jönni hó végén - diplomamunkákat gépeltem a takarékpénztári kölcsönből megvett számgépen. Egy újabb szál szakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése