Lenyúltam egy darabot Thibault kovászából... Amikor a keverőgépeket mutatta, föléhajoltunk némeyiknek, hogy megnézzük, milyen mélyek, milyen karja van a gépnek, s az egyik alján, egy kis víztócsában ott ült egy jó harmincdekás kovász. Thibault magyarázta, hogy pár óra múlva enni kap, aztán majd munkába állítják. Az északír nő addig-addig nézegette feltűnően a kovászt, míg Thibault kivette, letépett belőle egy darabot, odaadta neki. Az északír nő tapogatta, próbálgatta a kovászt, szagolgatta (nem volt olyan érett, mint az én Állatkám), s továbbpasszolta nekem. Senki más nem nyúlt érte, így ott maradt a kis göb az ujjaim helyén, úgy sodorgattam, nyomkodtam, mint régen, gyerekkoromban a megunt, ízevesztett rágógumit. Nyilván nem dobhattam vissza a keverőgépbe, de hirtelen az jutott eszembe, hogy odahaza, megetetve nevelhetek belőle egy húszdekás kovászcsemetét, s esetleg süthetnék belőle egy kenyeret...
Így is lett. Nem dobtam ki, hazáig pihent egy kiürített papírzsebkendős zacskóban, s a kis ötgrammos göböcske még aznap este enni kapott. Majd másnap, és azután is. Mára már elég nagy, és erőteljes lett ahhoz, hogy összerakjak belőle egy kis veknit, s még maradt is belőle hátra egy kevés. Kísérletképpen rozslisztet kapott a kenyérliszt mellé, és a Victoriából hozott füstölt fokhagymás tengeri só került még bele. Régóta nem gyúrtam (csapkodtam) ki kézzel kenyeret, míg a holnapi szállítás sütijei száradtak a sütőben, megcsapkodtam, Bertinet-módra. Jó volt megint érezni, hogyan áll össze, simul ki a tészta a kezem alatt. S a végén olyan szépen leszedte a ragadós tésztadarabkákat is az ujjaimról, hogy csuda.
Hamarosan elteszem a bőre alatt szépen buborékosodó tésztagömböt aludni a hűtőbe, s holnap meglátjuk, milyen kenyér lesz belőle. V. ma kapott egy csomag spanyol sonkát a főnökétől, holnap az, és a kenyerem lesz a vacsora. Már ha tényleg szép kenyér lesz belőle...
***
Julie története nem ért véget. Délben felhívott a pikírt recepciós, és elmagyarázta, hogy a kocsi kinyitásáért 160 eurót kérnek, izzócserével, és a beszerzendő alkatrész 280 euró. Csak egy döbbent "Ó!" jött ki belőlem, mire ő folytatta, hogy ha most nem csináltatom meg, akkor izzócsere után visszacsukják a motorháztetőt, s a kocsit, de akkor megint 160 euro lesz a kinyitása...
Bedobtam a szokásos "megbeszélem a férjemmel"-t, s megírtam V.-nek az árakat. Neki már nem egy "Ó!" volt a reakciója, hanem felhívta Gerry-t, az Alfák nagy szakértőjét, akinek ugyan nem márkaszervize van, de mindent tud az Alfákról. Pár óra múlva, már tőle kapott időpont birtokában felhívtam a hölgyet, hogy köszönöm, de nem, s indulok a kocsiért. V. elvitt Dun Laoghaire-be, ahol visszakaptam Julie-t, s egy fillért sem kértek azért, hogy "diagnosztizáltak", ez elvileg 90 euro lett volna. Érezték azért ők is, hogy ez az ár túlzás.
Különösen a ma történtek fényében. V. ebédszünetben felvitte Gerry-hez a kocsit, aki félórás munkával kinyitotta a motorháztetőt, berakta az égőket (ez volt a babrásabb munka), majd visszakötötte a - gyárban valószínűleg slendrián módon bekötött és lepattant - huzalt, ami lejött arról a kis műanyag (igen, bóvli) fogantyúról, aminek meghúzásával a motorháztető elvileg részben nyitható lenne az utasfülkéből. Úgy ötven euró lesz az ára, amit majd akkor fizetünk, amikor március elsején Julie Gerry-nél átesik a nagyszervizen.
Mindkét hely családi vállalkozás. Az első ráadásul autókereskedés is. Mindkét helynek jó híre van. Gerry-nek nincs recepciósa, a fiával dolgozik együtt, de állandóan áll nála jó pár autó. Mint ahogy a másik helyen is. Igaz, több alkalmazottjuk van, nagyobb műhely, de szerintem ez nem indokolja, hogy ennyivel többet számoljanak fel egy félórás munkáért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése