Kaszinózás :-)

Hétfő van, hosszú hétvége hétfője, a női mini maraton napja, s naná, hogy esik. V. ma itthonról dolgozik, s amíg ebédidejében elvonatoztunk Dun Laoghaire-be, a nemzetközi kajafesztiválra lángosozni, addig visszafogta magát az eső, de most már órák óta folyamatosan esik, kopognak a cseppek a vödörben, az ajtó előtt. Csak nem akar napos idő lenni!

***

Múlt héten megint voltam a Little Museum barátainak szervezett kiránduláson, ezúttal a Casino nevű neoklasszicista épületet néztük meg a Marino nevű városrészben. Hallottam róla, tudtam merre van, de valahogy sosem voltam még ott. Komolyabb vonatozást igényelt a kirándulás, mert nézegettem az útvonalat, s nem tudtam volna odavezetni a reggeli csúcs elkerülése nélkül. Így dart-oztam, élvezve a kilátást a tengerre, a szép hátsó kertekre. A clontarfi megálló nem a szépségéről híres, jobbára forgalmas utak mentén kell odasétálni az épületet rejtő park bejáratához, de jártamban azért láttam kis mellékutcák szép házsorait is. Egy óra alatt értem oda.

A Casino nem kaszinót jelent ám, mint kiderült, hanem házacskát, az olasz casa szóból. 1750-ben kezdték építeni, James Caulfeild Charlemont earl-jének kérésére. James amolyan "gyüttment" volt, édesapja I. Jakab királynak tett szolgálatairért kapott földet a szigeten, tehát James angol származású volt, de mindig is írnek vallotta magát.  Öregkorára rendkívül művelt, a művészeteket igen pártoló férfiú lett, aki fiatalkorában Olaszországban tett utazása során lett bolondja mindennek, ami olasz, és ezt a kicsinek tűnő, de remekül beosztott épületet vendégei és a maga mulattatására emeltette azon a birtokon, amit már ő nevezett el Marino-nak, szintén olasz hatásra.  Amikor az akkor szokásban lévő, "életre nevelő" európai ún. Grand Tour-ra elküldték fiatal fiúként, annyira élvezte az utazást, különösen Olaszországban, hogy 9 évig haza sem jött. Csak ennek a jókora birtoknak az ígéretével tudták rávenni, hogy visszatérjen Dublinba.

Az épület apránként, 25 évig épült, a skót William Chambers tervei alapján. Chambers kora igen felkapott és igen elfoglalt építésze volt, aki soha nem járt a Casino-ban, távolról irányította az építést. Építtetője mindig akkor költött rá, amikor éppen tellett, mert csakis a legjobb anyagokból, tökéletességre törekedve építették. Tele van apró optikai trükkel és játékkal, amelyek megtréfálják vagy éppen ámulatba ejtik a nézelődőt. Caulfeild saját bevallása szerint a szellemet és a szépérzéket akarta szórakoztatni ezzel az épülettel, nem a hejehuja és a dínomdánom volt a célja. A vezetőnk itt-ott eléggé iskolásokra szabott szöveggel, de amúgy nagyon érdekesen és szórakoztatóan mesélt az egyes helyiségekről, mert ebben a kicsinek tűnő épületben 16 szoba van három szinten!

Az épületet kiépített árok veszi körül, amelyekből több alagút is nyílik, azok közül az egyik az épület vízellátását szolgáló víztárolót rejti, a másik végén korabeli wc-ket találunk egymás mellett. (A hölgyeknek és az uraknak szánt mellékhelyiségeket külön alagút rejti. Az alagsorban a személyzetnek szánt helyiségek vannak, a konyha, a kamra, illetve a jelenlegi recepció. 

Igen keskeny lépcső vezet az első szintre, ahol a vendégeket fogadták. Ők egy hatalmas, kezeletlen tölgyfa ajtón léphettek be ide, az építész ragaszkodott hozzá, hogy az ajtó ne legyen lefestve, hadd lássék meg a kora és az időjárás okozta patina. Ezt az ajtót a vendégek megérkezése után nyitva szokták hagyni, s a föléje, a falba rejtett ablaktáblát a küszöbig lehúzva tartották huzatmentesen a helyiséget. 

Kintről úgy látszik, egy-egy nagy ablak van csak minden oldalon, de ez az ablak több helyiséget is szolgál: az egyes üvegtáblák enyhén homorúak, ezért kintről alig lehet belátni, de bentről zavartalan a kilátás. 

A benti helyiségeket elegáns parketta borítja, amelyet jelenleg műpadló borít, nehogy kár essen bennük. A műpadlón az alatta lévő igazi mintáját lehet megnézni. Kézzel festett, vagy selyem tapéta borította a falakat. Az épület sok évig elhanyagoltan állt, de néhány évtizede szépen helyreállították. A plafont körben igen aprólékosan elkészített gipszstukkók díszítik - de pl. az egyik szobában látni, hogy a helyreállításkor a mestereknek nem sikerül olyan aprólékos munkát végezniük, mint az eredeti díszítés, az új stukkózás elnagyoltabb.

 

A kéményt az épület tetején lévő faragott urna rejti magába. A tetőről a vízelvezetést az oszlopokba rejtett üregekben lógó vastag láncokkal oldották meg. A kandallókat is használták, bár volt egyfajta belső fűtésrendszere is az épületnek, de az - ahogy vezetőnk mesélte -, nem mindig működött megbízhatóan, s a felfelé szálló meleg gyakran füstöt is vitt magával, ezért inkább a kandallókban bíztak. 

A tetőteraszról a vendégek megcsodálhatták az épületet egykor körbevevő csodás parkot, amelyet szintén olaszos hatásra terveztek, kis kerti épületekkel, tavakkal, sőt, még (fizetett) remete is élt a park végében, aki jóslataival szórakoztatta az arra sétáló vendégeket. Ebből a csodás parkból mára semmi sem maradt, a helyét lakónegyedek és iskolák borítják... 

Caulfeild ragaszkodott a zavartalan kilátáshoz, ugyanis a tengeröbölre, s azon túl a Sugarloaf hegyekre lehet látni, illetve most már a kikötőbe érkező luxushajókat lehet számolgatni. Minden útba eső épületet lebontatott, sőt, hogy a kert ne legyen zajos, a közeli, Malahide felé vezető főutat is odébb tereltette. Amikor egy helyi építtető házsort emeltetett az öböl partján, s megzavarta a kilátást, komoly pereskedés lett a dologból. A házsor ma is áll, Caulfeild, Charlemont earl-je ugyanis elvesztette a pert. 

Ennek a házsornak, amit a helyiek csak Spite Row-nak (Bosszantó vagy Csakazértis sornak) neveztek, egyik házában született egy másik kor híres írója: Bram Stoker, aki a Drakula c. regényéről nevezetes...

Nem hittem volna, hogy a ránézésre kicsi épület ennyi titkot és érdekességet rejt magában. Sajnos, a tetőteraszra nem lehetett felmenni, és a sarkunkban már ott volt a következő csoport, de így is több mint egy órán át látogathattuk a Casino--t. S most már egy életre megtanultam, hogy Marino városnegyede nem egy kaszinót rejt magában...