Kánikula!

Mára olyan meleget jósolnak, hogy még figyelmeztetés is feljött a telefonomon: sárga jelzés! Muszáj volt mosolyognom. 30 C°-kal riogatnak. Alig múlt kilenc óra, s a napsütötte nappaliban máris kicsit állott a levegő. Résnyire nyitva hagyott redőnyökön dől be a fény: kinyitottam az ablakokat és hátul az ajtót a kert felé, hogy járjon a levegő. Friss vizet adtam a madaraknak, és a madáritatótálat leraktam a kert földjére, hadd fürödjenek, ha kedvük van hozzá. Egészen mediterrán hangulatot kapott a kert, ahogy a napfényben a remegő víz fénye alulról megvilágítja leveleket.

A szabadság előtti utolsó nagy mosások egyike megy a konyhában, és hamarosan befejezem azt a 150 sütit, amit végülis elvállaltam az 500 helyett. Nagyon megvárattak a döntéssel, csak csütörtök délután szóltak, hogy akkor mégis kellene az 500 sütemény. Addigra már késő volt, a hétvégét más elfoglaltságra tettem félre, de addig könyörögtek, hogy mindenképpen szükségük van süteményre, hogy 150-re igent mondtam, bármennyire is rosszalta V. Így legalább megtartom magam a jó emlékezetükben esetleges további rendelésekhez.

A csigákkal való esténkénti hadakozás megtette a magáét: végre virágoznak azok a petúniák, amiket a piac cserepeibe ültettem: a héten kikerülnek a piac ajtaja elé. Alaposan meglocsoltam mindent, készen állnak a mai hőségre. Bár délutánra zivatarokat jósolnak, de ahogy elnézem a kék eget, szerintem itt egy csepp sem fog esni.

Nyárközép van, minden gyöngyörűen virágzik. A fal felé elvezetett klematisz erőre kapott, félelmetes sebességgel nő, már 20 centivel hosszabb, s kapaszkodik felfelé rendületlenül. A virágkosár az ajtó előtt gyöngyörű, s ugyan nem Willie ültette az idén, hanem én, de szép. A madarak továbbra is nagyon szórakoztatóak, a sürgés-forgásukkal, veszekedéseikkel, ahogy fürdenek, szárítkoznak, jönnek-mennek az etetőn. Tegnap délután kiültem napozni két tepsi dekor között, de még fél ötkor is égetett a nap, nem bírtam kint maradni, csak fél órát. Akkor is az szórakoztatott, hogy a pintyek hogyan szedik össze a bátorságukat, hogy a székben ülő, világítóan fehér valami közelsége ellenére odamerészkedjenek az etetőre... Ebben a csupa rossz hírrel, gyásszal teli napokban kész szellemi felüdülés egy kint töltött óra.

***

V. már korábban mondta, hogy ezen a hétvégén itt lesz Dublinban egy japán kolleganője, akivel személyesen még soha nem találkoztak, de sokat leveleztek, beszélgettek papírokról, nyomtatásról. Amikor még V. könyvesboltban dolgozott, egy idő után a frissen beérkező könyvek illatáról meg tudta mondani, hogy azok melyik könyvnyomdában készültek. Kíváncsian vártam, milyen lesz a japán hölgy, még soha nem kellett városnézést tartanom egy igazi japánnak. Tartózkodó lesz, félénk, vagy nyitott, folytonosan fotozó? Esetleg visszafogott és szertartásos? Nem tudtam, mire számítsak .

Hamar kiderült hogy Rie részben az USA-ban nőtt fel, úgyhogy rendkívül közvetlen volt, de hiányzott belőle az amerikaiaknak az a jellegzetes harsánysága. Érdeklődő volt, megvolt a kis listája, hogy mit szeretne látni, úgyhogy ezek szerint igyekeztünk összeállítani az utat. Amíg én piacon voltam, V. elvitte Glendalough-ba, és megnézték a Powerscourt kertet és a vízesést. De előtte legnagyobb meglepetésemre a piacot is szerette volna látni: sajnos, még nyitás előtt érkezett, de így is sikerült végigszaladnom vele a termen, és megmutogatni neki hogy miket árulunk. Aznap nagyon sok tag késett, így nem sok minden volt még az asztalokon. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy itt nem profi kézművesek árulnak, hanem farmer feleségek, vagy hozzám hasonló, maguk képezte nők és férfiak.

A szombat délutánt a kajálásra hegyeztük ki, s először a Félcsöcsű által szervezett céges BBQ-ra mentünk. Itt neki is, nekem is sikerült találkoznom V. kollégáival, ugyan csak futólag. Inkább az árnyékban üldögéltünk, távol a gyerekzsivajtól, s az országról beszélgettünk.Utána elvittük a Blue Light kocsmába, mondván, hadd lásson egy igazi, turistáktól jobbára mentes kocsmát, s megmutattuk neki Dublint, felülről. Nagyon messze el lehetett látni, túl a szigeteken, el egészen a Mourne-hegység párás vonulatáig, fent északon. Aztán következett a Johnny Fox's, ahol vacsoráztunk, s ahol megláthatta, milyen egy turistákra kihegyezett kocsma, tele "Oirish" dekorációval. Ötpercenként szólt a hangosbemondó, hogy XY asztala kész, kérik a csoportot befáradni... Bár nagyon tetszett neki, s a kaja is finom volt, legközelebbre valami csendesebb helyet választunk. Közben szóval tartottam, igyekeztünk érdekességeket mesélni a szigetről.

Azzal koronáztuk meg a napot, hogy lementünk Bray-be az olasz fagyizóba affogato-t enni. Ami nem más, mint egy dögös presszókávé, benne egy gombóc vaníliafagyival. Itt már mosolygott a néni, amikor affogato-t kértünk, ugyanis az elmúlt három alkalommal csak ezt ettünk itt, annyira finom. Közben megbeszéltük, hogy másnap hova megyünk, miket szeretne megnézni, én pedig lélekben felkészültem arra, hogy ismét idegenvezetősködni fogok. Aztán elsétáltunk a kikötőbe, mert muszáj volt megmutatnunk a Harbour Bar-t, s látnia kellett a kikötőben élő hattyúkolóniát: saját bevallása szerint még sosem látott ennyi hattyút, egy helyen.