Az anyag (Moni) nem vész el, csak átalakul...

... jómunkásemberré. Nem tudok újat mondani, meló van. Ez az első olyan hét, amikor csak egy megrendeléssel kell törődnöm. (Legalábbis eddig.) Jövő héten már megint lesz több sütnivaló. Hiába, esküvői szezon van! A Facebook-on át több megrendelés is jött, a piaccal, az Üzemmel együtt ezek kitöltik az időmet.

Volt olyan nap, hogy az egyetlen örömöm az volt, hogy az Üzembeli vörösbegyfióka elfogadta tőlem a kaját, s hajlandó volt megválni a csőrében szorongatott rozmaringlevéltől, amire azt hitte, szegény, hogy egy hosszú zöld kukac. Némi kételgető fejforgatás után felvette helyette az eléje tett szitakötő tetemet. A kisrigók már kirepültek (kibucskáztak) a fészekből, anyjuk most már rendszeresen megdézsmálja a vendégek tányérját (lásd Emilie-ről készült kép a Facebook-on), amit van, aki szeretettel, s van, aki ingerültséggel fogad, mindenesetre szívet melengető látvány, hogy a rigómama mi mindent elkövet, hogy a két kövérkés bébi száját a szó szoros értelmében betömhesse. Ahogy felugrik az új asztalokra, azt élmény nézni: a fényes felületen szinte úgy korcsolyázik oda a vendég elé, aki vagy elhessenti  vagy dob neki egy falatot.

(A harmadik kisrigó sajnos, elhalálozott, tetemét a kertész tüntette el, diszkréten, talán öt perccel azután, hogy hosszú és lelkes beszélgetést folytattam az amúgy elég mogorva, hallgatag férfival a kisrigókról, s arról, milyen madarak laknak a kertünkben. Ő pedig elmesélte, miféle madarak fészkelnek az ő háza eresze alatt. Ő is szemmel tartja a kisrigókat, s talán azt gondolta, nem vettem észre a kis tetemet az egyik nagy üvegablak tövében feküdni, s szó nélkül elvitte.)

Amúgy napról-napra erősebben, röpképesebbek a madárkák. Egész nap hallani, ahogy anyjukat hívogatják, s látni, ahogy szárnyaikat próbálgatják, s hol a parkoló bickliken, hol a bokrok ágain landolnak, még elég esetlenül.

Az én etetőmben, itt, a kertben, egy erdei pinty-család szokott nagy zajjal lakmározni, cinkét, másmilyen madarat már alig látok, elhajtják őket. Hol öt, hol hét, kisebb-nagyobb pinty eszeget, fecserészik az etetőtálban ülve, mint egy nagy, zajos család, a legmulatságosabb egy kövér fióka, aki kitartóan csipegeti a magot, de valahányszor egyik szülője landol mellette, rezegteti a szárnyát, s tátog kajáért...! Igazi telhetetlen kamasz!

***

A hétvégék rendszerint punnyadással teltek, hízással és újságolvasással, de még így sem sikerült eddig befejeznem Tompa Andrea Fejtől s lábtól (Kettő orvos Erdélyben) c. könyvét, amit nem tudom, ki ajánlott már, de igen jó. Telitalálat. V.-vel jókat beszélgetünk róla. V. mamája kolozsvári, így még érdekesebb a könyv, amiben sok olyan kifejezés van, amit anyósom ma is használ.

Van benne egy jelenet - figyelem, spoiler! -, amikor az egyik orvos öreg kutyája halála felett búslakodik. Nos, az úgy van megírva, hogy azonnal tudtam, ez az írónő emléke, nem kitaláció. Csak az tud így írni egy kutya elvesztéséről, aki maga is megélt ilyesmit. Gyönyörű! Egyszer már ide másoltam Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége c. könyvéből a Karenin nevű eb haláláról, temetéséről szóló részt, ebben a könyvben szereplő ebjelenet méltó társa ennek. A könyvet mindenképpen ajánlom.

***

A rádió azt mondta, a május hosszú évek leghidegebb májusa volt, a június pedig sok évtizede a legszárazabb. A közösségi kiskertben csak nagysokára lódultak meg a növények. Hannah szervezett egy Szt. Iván-éji sütögetést, amire sokan eljöttek a telepről (ezúttal mindenki hozott kaját), eddig nem látott, nem ismert arcok is. V. a burgereket forgatta (addig sem kell beszélgetni), én pedig egy nemrég ide költözött román nővel beszélgettem, Michaélával, és a fiával, Alexanderrel. A fiú nagyon komoly volt, pedig kiskamasz még: mindenkivel kezet rázott, amikor bemutatkozott, s úgy általában igen értelmesen tudott hozzászólni, bármiről beszélgettünk. Tetszett a fiú. 

Maga a kert igen szépen virul, az utóbbi két hét nagy esői hatására minden igen zöld, főleg a fák lettek lombosabbak, és sűrűbbnek, tömöbbnek tűnik a sövény. A félig érett gyümölcsök sajnos, felkeltették a barbárok figyelmét is: valaki kétmaroknyi éretlen almácskát, ribizlifürtöket hajigált szét a fóliasátorban, amit Hannah összeszedett, és egy halomba gyűjtve feliratot helyezett el fölöttük, kérve a kártékony ismeretleneket, hogy ne egyék le az éretlen gyümölcsöt, legalább várjanak vele, míg beérik. Bezzeg a retek nem keltett ekkora érdeklődést: kőkeményre, ehetetlenné érett a földben, felmagzott, mind a két sor...

***

A sok hajtás, stressz között szerencsére volt egy kurta hét(vége), amit nagyon kellemesen töltöttünk, ugyanis Botond barátunk járt nálunk a lányával. Sajnos, neki is, nekünk is dolgozni kellett hét közben, de a hétvégébe sok programot belezsúfoltunk. Megnéztünk egy Cars and Coffee összejövetelt Carrickmines-ban, s elmentünk Belfastba, megnézni a Tall Ship Races résztvevőit és a Titanic múzeumot. Utóbbiba eléggé drága a belépő, de a kiállítás remek! Hosszan tudnék lelkendezni a sok szellemes megoldásról, amivel bemutatják a hajógyárat, a Titanic történetét. Ha lehet, érdemesebb hétközben megnézni, amikor nincs tele nyelvtanuló spanyol/olasz kis- és nagyobb diákokkal, akik minden egyes tárló előtt lefotóztatják magukat, s falkában járva tömik el a szűkebb átjárókat a múzeumban...

Voltunk zenei fesztiválon, ami családias, nyugis  kétnapos rendezvény volt a közeli Kilruddery ház parkjában. Botond és Zsófi kedvencét, Christy Moore-t mentünk el meghallgatni. Számomra, aki még sosem volt semmilyen zenei fesztiválon, a legnagyobb érdekességet a fesztiváljáró cuccokba öltözött középkorú hölgyek jelentették, azok, akikre V. jellemzésül - valaki más szellemes mondását felhasználva - azt szokta mondani: "még nem talált haza Woodstock-ból". Virágos hajpántos, színes csizmás, lenge nyári ruhába öltözött, örökifjú hölgyek, pintespohárral a kezükben, a csizma lehetőleg neonszínű... Ami minket illet, kellemesen elsörözgettünk a fűben ülve, hallgattuk a színpadon egymást váltó zenészeket, s még az eső is elkerült bennünket azon az estén. Remek hétvége volt!