Hírünk, nevünk a világban

A hét nagy híre, hogy a Youtube-on elérhető az Anthony Bourdain-féle Layover -  Dublin c. műsor, vagyis az az ominózus tv-program, amihez tavaly nálunk is vettek fel (vágó)képeket... A Hírhedt Forgatási Nap, amikor nem találkoztam Anthony Bourdain-nel. A felvételre sajnos még véletlenül sem került be az operatőr által kb. 16-szor megismételtetett részlet, melynek során Ray a rasher-szeleteket forgatja a serpenyőben, ellenben sütijeimről számos felvétel szerepel a 10:17 percnél. Főnököm férje 28:56-nál szólal meg.

Megnéztük, nekünk jobbára tetszett a műsor, ami erősen az ivásra volt kihegyezve, s volt rész, ahol muszáj volt a szemünket forgatni. De reklámnak nem utolsó. Még akkor is, ha az Üzemről Bourdain már-már gúnyosan nyilatkozik (I don't give a fuck about Cake - hangzik el), de ettől ez még akkora hírverés az Üzemnek, mint egy ház.

S valószínűleg e mondata miatt nem szólt nekem sem Ray, sem a főnököm a filmről, pedig ők már egy hete látták... Így merőben feleslegesen küldtem nekik a lelkendező maileket, hogy huhú, megnézhető a film!

Itt jó hosszan taglaltam ezzel kapcsolatos érzéseimet, aztán kitöröltem az egészet. V. azt mondja, nem kell mellre szívni az ilyesmit, nem személyem ellen szól, hogy kifelejtenek dolgokból, hanem egyszerűen ilyenek. Az teljességgel az én egyéni problémám, hogy túlságosan kötődöm - ilyen vagy olyan okokból- sokat szapult munkahelyemhez, s mindenről tudni szeretnék.

A Bourdain-dolgot lezárandó, hétvégén elmentünk Trish születésnapját megünnepelni a műsor által javasolt egyik helyre. A kaja  jó volt, de meglepő módon nem volt benne semmi különleges. Lehet, hogy sikerült a kevésbé ütősebb fogásokat kiválasztanunk... Gasztrokocsmának titulálja magát a hely, igen hangulatos teremmel, jó kiszolgálással, berendezése is szép... Azt mondhatom, hogy kocsmához képest finom volt a kaja és érdekes, kellemes a tálalás, és árban is elfogadható, de ha vendéglő lenne csak, akkor nem lennék elbűvölve tőle. Kellemetlen volt, hogy például a táblára felírtak aznapi ajánlatként mindenféle fogásokat, s amiket kértünk, abból kettő már nem volt. Akkor miért nem törölték le? A szték tálalása tetszett, de fura volt, hogy előre felvágták a húst csíkokra - ezzel el lehet rejteni ezt-azt, ha muszáj... Előételnek vénuszkagylót ettem kis kacsaszelettel, no, az igen jó volt. A desszertem minősége csapnivaló volt, a citromfagyinak volt valami igencsak fura mellékíze, s bármennyire vágytam valami savanykásra a vacsora végeztével, otthagytam.

Ellenben olyan, de olyan eszpresszót kaptam, hogy csuda... Finom volt nagyon, a mellé megszokásból kért tejből nem is kellett beleraknom "lazítóként". Nem tudom, milyen kávéból főzték, most már bánom, hogy nem kérdeztem rá, de azért a kávéért lehet, hogy megérné megint elmenni.

Trish mindenesetre örült, neki ízlett a szték, és igen jót beszélgettünk-boroztunk annak ellenére, hogy a zene mellé háttérzajnak ott volt a falon a tévé...

***

Hamarosan sor kerül a Little Museum of Dublin előadássorozatának második előadására. Mivel egyrészt saját figyelmetlenségemnek köszönhetően, másrészt a weboldal vacakságának hála, sikerült összekuszálnom a foglalást, ezért még nem tudom, melyik 12 előadásra sikerült helyet kapnom a rendelkezésre állók közül. Az elsőre múlt szerdán vittem a listácskámat magammal, a szervezők segítségét kértem, s remélhetőleg hamarosan megtudom, melyikre mehetek el még éves tagsági díjam fejében ingyen.

Fogalmam sem volt, mit várjak. Az első előadás címe: Hogyan változtatta meg a televízió Írországot? Érdekesnek ígérkezett. Az előadó ismert tv-s személyiség és történész, az ír média nagynevű szereplője, stand-up comedian fiával együtt. Mondhatnánk, őskövület, akire imádattal néz fel a nép. Én, mint amolyan gyüttment, nem ismertem - vagy csak hallomásból, újságból - ezeket az embereket. Tehát elfogulatlanul mentem oda.

A múzeum a St. Stephen's Green északi oldalán található, egy szép György-korabeli épületben, amelynek szélesre nyitott ajtaján aznap este a hideggel együtt áramlott be a résztvevők tömege. Már tömött fogasok és kiöltözött emberek csapata fogadott. Ehem. Úgy tűnt, rajtam kívül mindenki élt a lehetőséggel, és odamentek korábban, hogy egy pohár borral és egy falat brownie-val a kézben megnézzék a múzeumot  az előadás előtt, az egyik alapító vezetésével.

Arra is azonnal rájöttem, hogy messze alulöltöztem a többieket. Hozzam legközelebb a jobbik bőrkabátom és a laza arckifejezésem? Egy frászt. Én, a nép egyszerű, ámde érdeklődő gyermeke farmerben és kinyúlt pulcsiban jövök, mert örülök, ha be tudok esni az ajtón, munka és férj megvacsoráztatása után, "vidékről" aznap másodszor felutazva, hehe. Az emeleten a már említett pohár borokkal lazították a hangulatot, a kicsinyke múzeum belső termében a múzeum egyik kiagyalója és vezetője tartott szellemes bemutatót a kiállított tárgyak segítségével. A tárgyak, fotók a falakon, keretekben találhatók, vagy régi szekrényekben, legtöbbjük magasan, hiába meresztettem a nyakam, nem láttam fel mindegyikig. Itt bizony helyszűke esete forog fent, vagy úgy számítottak, hogy minden látogatójuk megüti az 1.90-et és sasszemű. Csatlakoztam a közönséghez, én is forgattam a fejem a többiekkel, a feltett kérdésekre (ha tudtam) kórusban mondtam a választ a többiekkel. Akik sejtésem szerint helyiek voltak, s kevés kivétellel mind idősebbek nálam.

Ennek a vezetésnek volt azonnal egy rám nézve hasznos része: idegenvezetőként magam is meséltem azt a turistákat mindig megnevettető történetet, miszerint az IRA felrobbantotta az O'Connell Street közepén álló Nelson admirálisnak emléket állító hatalmas oszlopot, a Húsvéti Felkelés ötvenedik évofrdulóján, 1966-ban. Az oszlop felső része apró darabokra szakadt. Az oszlopcsonkot az ír hadsereg robbantotta fel, biztonsági okokból, ennek következtében a híres utca majd' összes ablaka kitörött a légnyomástól. Mesélik ezt a sztorit annak példájaként, hogy lám, az IRA milyen szakszerű a robbanásokat illetően, bezzeg a hadsereg, akinek ehhez értenie kellene... Ezt a történetet elevenítgette a vezető, amikor egy idősebb férfi - mint kiderült, volt katona - közbeszólt, hogy arról bezzeg nem szól a fáma, hogy az IRA a szobor épületek fölé nyúló részét robbantotta fel, így épek maradtak az ablakok, de a hadseregnek az utcával egy szintben kellett robbantania, ezért következett be az azóta is a hozzá nem értésük jeleként mesélt malőr.

A vezetés végeztével volt egy olyan érzésem, hogy nem a "tudjunk-meg-valami-újat-választott-hazánkról" gondolat jegyében voltak ott a résztvevők, hanem vagy az előadó neve hozta őket ide, vagy nosztalgiázni jöttek.

Közelgett az este 7 óra, az előadás kezdete, a vezető leterelte a tömeget a földszinten lévő kiállítóterembe, ahol már egy - hamarosan megnyitásra kerülő érdekes - kiállítás képei függtek. Széksorok, szorosan egymáshoz passzírozva, helyszűke megint. Gyors pisilés, sorbanállás közben rövid és udvarias csevely két hölggyel. A WC-ben kis híján kezemben marad a csaptelep, forgattam volna el a csapot, erre forgott az egész miskulancia. Hm. Szinte hallottam V.-t, ahogy kritizálja a vízvezetékszerelő munkáját. S sajnos, végig ott dumált a fejemben, és sajnos, többnyire igaza volt.

Az előadás egyfajta második, felmelgített könyvbemutatóra sikeredett, néhány, a számgépből kissé akadozva előcsalt videófelvétellel. A lényeget pár mondatban össze lehet foglalni, a rövid történetek mellett többször elhangzott a "könyvemben erről részletesebben is írtam" mondat, s ezek után már nem volt meglepő, hogy mire véget ér az előadás, a recepciónál egy asztalon halomban várta a távozókat az előadó könyve, s - igen, me, the sucker -, én is beálltam a könyvet aláíratók sorába. Ami most természetesen kedvezménnyel volt kapható. Naná.

Hogyan változtatta meg a televízió Írországot? Röviden: átvette a nagy családi tűzhely szerepét, ahol össze lehetett gyűlni esténként, s az írek a rózsafűzér közös morzsolgatása helyett a tv-készülék gombjait tekergették. Merész dolgokat ábrázoló mozgó képek jelentek meg az eldugott kis otthonokban, s idővel olyan vérlázító dolgokról esett szó a műsorokban, mint családtervezés, fogamzásgátlás, modern zene, tánc... Dokumentumfilmek születtek, korukat messze megelőző alkotóktól, akik végre mertek pl. mesélni a Húsvéti Felkelés részleteiről, és az ír nyelv használatára, szeretetére buzdítottak. Megszületett az írek Szomszédokja is, mondván, nincs szükség angol szappanoperákra, lesz nekünk saját! S lassacskán, igen hosszú idő múlva következett be, hogy a műsorok készítői végre mertek menni a saját fejük után, s nem engedték meg az egyháznak hogy beleszóljon a műsorszerkesztésbe...

Összességében lehetett volna pergőbb, érdekesebb az előadás, kevesebb zavart szünettel, ügyesebben kezelt eszközökkel. Remélhetőleg a többi jobb lesz. Most már csak meg kellene tudnom, hogy a kinézett 12 közül melyikre jutok be...