Évforduló - megint

A piacon ezen az őszön ünneplem 10 éves fennállásomat-tagságomat. Már korábban pedzegettem nekik az egyik committee meeting alkalmával (tag vagyok megint az idén), hogy szeretnék megemlékezni erről, mert nekem fontos, mert a piacnak jókora jelentősége van az életemben. Többek között nekik köszönhetem, hogy megismertem Annát, Annának főnökömet, s így a karrieremet is. Ugye. 

Először arra gondoltam, hogy vennék a bejárati ajtóra egy ilyen rugós valamit, ami becsukja az ajtót, amikor már fújnak a hidegek, és a legtöbb vevőben nincs annyi jó érzés, hogy maga után becsukja, s a kávékuckó huzatos lesz, s főleg engem talál arcon a bezúduló hideg, ahogy ott állok a pultnál. (Tehát nem egészen önzetlen ajándék lett volna ez a rugós izé.) Erre Willie azt mondta, nem jó ötlet, mert "majd valaki odaszorul az ajtónyílásba" (he?), s akkor perelnek, s az nem jó.

Jó, akkor legyen valami más, ha már annyira a jaj-beperelnek jut mindenkinek eszébe egy ötletről, akkor mondjuk... hadd hívjak meg mindenkit egy teára, kávéra. Értsd, igyon mindenki ingyen, én számon tartom, hány kávé fogy, aztán a végén kifizetem. Nem igazán értették, minek akarok én ilyet, főleg azért nem, mert vannak ott nem tíz, hanem húsz, harminc, negyven éve ott tagként dolgozók, s nem volt egy sem, aki évfordulózott volna. Az ilyesmi csak érzékeny lelkű, odatartozni akaró kelet-európai eszementeknek jut eszébe. Akik rajonganak az évfordulókért.

Végül csak beleegyeztek. S mivel tegnap, szombaton, amúgy is rám esett a sütikészítés, eldöntöttem, hogy ez lesz az évfordulóm napja. Valamikor 2002 augusztusában mentem először a piacra, s utána három hónappal lettem rendes tag. Fogalmam sem volt, mit fogok sütni, de aztán - egy baráti látogatás alkalmával Balatonszemesen -, megtanultam egy kézművestől, hogyan kell rendesen felverni a tojásfehérjét porcukorral, s azzal írni, rajzolni, s utána nem volt megállás. Jöttek a mézesek, egyre-másra a kiszúrók, először fehérrel kirajzolva, aztán már színessel... Kaptam Erikától (köszönöm!) kézműves által kidolgozott puha mézeskalács-receptet, találtam magam is angolszász receptet, aztán jött Nigella a könyveivel, Anna révén Michelle, a főnököm a munkaajánlattal, s "máris" az Üzemben találtam magam. Tehát szépen vissza lehet fejteni a piacig a sikereimet, ezt el is akartam nekik mondani a szombati nyitás előtt egy kis beszédben, amit a zuhany alatt fogalmazgattam meg, de aztán elhagyott a bátorságom, ne cifrázzuk, megkértem Betty-t, az elnököt, mondjon egy rövid mondatot magyarázatul, miért ingyenes a tea aznap, s kész.

Mit mondott, nem hallottam, egy vevőm jött éppen érdeklődni, hogy sütnék-e neki almatortát a következő piacnapra, így nem tudtam fülelni. Igen készültem, feliratos kekszekkel (Ten lovely years), az egyik állandó vevőnek, akinek gyerekei súlyosan allergiásak, vettem mindentől mentes sütiket, hogy nekik is legyen majszolnivaló, felírtam a táblára, hogy ingyen tea-kávé, süti, be our guest today, s learattam a sikert. Kellemesen melengető érzés volt, a sok meglepett arc, vevőké, kollégáké, még akkor is, ha volt olyan, aki merőben szokatlanul kettő darab krémes sütire csapott le egyből, ha már "ingyen van". Egyik kollégámtól még szülnapi kártyát is kaptam, és sokan felemlegették megjelenésemet, első igazi külföldiként a piacon. Jólesett...

Még azt is mosolyogva fogadtam, hogy egy vevő vagy negyedórával zárás után jött oda, hogy hátizé, kávé... V. sem rakogatta fel a székeket, amíg a bácsi be nem fejezte a kávézást, pedig máskor, ha mással nem is, de ezzel félreérthetetlenül lehet jelezni nekik, hogy most aztán kéretik felhörpölni azt az utolsó kortyot...

Az allergiás kisgyerekekről pedig kiderült egy érdekesség. Eddig mindig bántott, hogy nem tudtam nekik semmi sütit adni, hiszen a sütiket minden héten más süti, és tojás/liszt/tejmentes csak nem akadt köztük, amit a kicsik is megehettek volna. Az apjuk mindig hozott magával nekik gyümölcsöt, azt rágcsálták, míg apu a többi vevővel beszélgetett, vagy a nagyapával társalgott, akivel itt, a piacon szoktak találkozni. A kicsik tündéri ikrek egyébként, kétpetéjűek, az egyik göndör hajú, igen vörös hajú, kissé fiús arcú kislány, Innis, a másik sima, barnás hajú, igen babás arcú, Erin. (Vagy fordítva...?) Nos, tegnap, míg apu a nagyapával az élet dolgait vitatta meg a tea fölött, addig ezek ketten bementek a terembe, s mint kiderült, jó pár sütit levadásztak a pultról. Egyik sem volt tojás/liszt/tejtmentes... Adhaimhín, akinek a pultját a kár érte, zacskóban hozta oda apunak a megkezdett sütidarabokat, hogy akkor legyen szíves kifizetni a megcsócsált darabokat... S hogy a lányoknak milyen hasfájása lesz ma, nem tudom, de ha valóban annyira allergiásak, akkor apunak a jövőben jobban rajta kell tartania a szemét a csöppségeken. Vagy emelni a gyümölcsadagot :-)

Adhaimhín még tegnap este küldött sms-t, hogy köszöni az ingyen teát, s reméli, sokáig együtt piacozhatunk még. S talán sok év múlva ugyanúgy fogunk pikírtkedni, pletyózni a pult mögött ülve, mint most az általa csak három Gráciának titulált, 90+ éves hölgyek a tortás pult mögött!

***

Befejeztem Aniz sálját, amit születésnapi ajándékként készítettem neki. November 16-án indul el komppal Franciaországba, Párizs felé, aztán onnan repül Japánba. Nagyon izgul. Egyelőre nehezen képzelem el nélküle az Üzemet, sok gondot, munkát a vállára vett, nagyon fog hiányozni, felhevült lelki életével, azzal az érdekes szemlélettel, ahogyan az élethez állt. Néha mintha nem is ezen a földön járt volna. Remélhetőleg sokat fog blogolni, nagyon kértem, hogy írjon sokat, tegyen fel fotókat, mert nagyon jó szeme van. 

Azt hittem, mihelyt befejezem a sálat, rávetem magam arra a leheletvékony piros fonalra, amiből csodaszép csipkesálat képzeltem el - de valahogy nem indult meg még bennem az a lelkesedés, ami más kötőstervek idején elfogott. Vettem egy igen szép, Jane Austen-inspirálta kötött darabokkal teli könyvet, benne egy igen mutatós, viktoriánus sállal - nagyon nőies, nagyon finom darab, azt fogom megcsinálni, ha kibogarászom az amerikai módra leírt kötési módot. Majd meglátjuk!

Közben kiderült, hogy citromos szeletünket, a híres lemon slice-ot, amit Chili és Vanília blogjáról vettem (engedélyével), további kávézó szeretné bedobni aduként a sütijei közé. Egykori kollégám, Jasper, aki még nyáron visszatért Indiából, nemrég egy újonnan nyílt dublini kávézóban kapott munkát. Ahol ugye, nem volt titok, hogy az Üzem séfe volt. A héten a szabadnapján bejött hozzánk reggelizni, s kissé kínoskodva mesélte, hogy főnökei megkérték, süssön lemon slice-t. Mire ő, hogy sajnos, nem tudja a receptet. Erre mondták neki, hogy a recept ott van benne az Üzem Bake Book-jában, essen neki... Remekül szórakoztam. Elmagyaráztam neki a lemon slice-készítést, tepsimérettől a vaj felkockázásáig. Egyszerre volt bosszantó és hízelgő is a dolog. Új kávézó, nagy lendülettel, s nem bírnak valami egyedivel kirukkolni. Nem az lenne a lényeg, olyasmit csinálni, ami új, vagy újszerű, s azzal új rajongókat szerez?

***

Közeledik a Karácsony, már megkaptam az első 3 mézeskalács házra a megrendelést, már gyűjtöttem, lerajzoltam pár ötletet karácsonyi tortához, ádventi naptárhoz... Mohától megtanultam, hogy ezek elkészítéséhez nem hetekkel, de hónapokkal korábban hozzá kell állni, nem szabad semmit sem az utolsó pillanatra hagyni. Ötlet van rengeteg, csak meg kell csinálni. Halloween-ra is volt, de aztán az óriási esküvői megrendelés keresztbe húzta a számításaimat. Nem akarom, hogy Karácsonykor is ez történjen!