Újra itthon, újra írok

Múlt szombaton hazaérkeztünk a nyaralásból, ami remekül sikerült, egy-két apró bukkanót leszámítva. Meg- és bejártuk a Pireneusokat, néhány kivételével az összes hágóval egyetemben, balról-jobbra, Bilbaótól a Rózsák öbléig a Costa Brava-n, s vissza. Úsztunk a Földközi-tengerben (na jó, dugóként "bobbingol-tunk" - egyik kedvenc angol szavam -, mert dobáltak bennünket a hullámok),  napoztunk, lett egészen kis színem. Ettünk, sok finomat, jó helyeket találtunk, könyv segítségével, vagy csak véletlenül. Szert tettünk egy, a cetlije alapján Duduch, általunk azonban Jamón névre keresztelt fekete malacbábura, mert szokásunktól eltérően most nem birkabábut vettünk a meglátogatott országban, hanem malacot. Utána Tip nevű utazó birkánkkal együtt jöttek velünk mindenhová. Megszálltunk remek és kevésbé remek helyeken. Ittunk töménytelen mennyiségű baszk bort, txakoli-t. Rájöttünk, hogy a franciák szeretnek a mi sávunkban szembejönni a hegyi úton, akár látnak minket közeledni, akár nem. Rájöttünk, hogy ha felteszel egy tört franciasággal, kínlódva kinyögött kérdést egy franciának, követhetetlen szóáradattal válaszol. Piszkálódásból vagy már csak úgy magától jön ez, ki tudja. S arra is rájöttünk, hogy a hegyi út szélén békésen heverésző zsemleszínű tehén baszk állat, úgy hozzájuk tartozik, mint hozzánk a szürkemarha.

S akármennyire is hihetetlen, valószínűleg a baszkok - hm - szellentették a passzátszelet is, hajós népekként ott voltak mindenhol, már sokkal előbb, mint bárki más, s hiába van a franciák orra magasabban, a baszkoknak még okuk is van a orrfennhordásra. (Erről ajánlott, nagyon érdekes olvasmány: Mark Kulanski: The Basque history of the world.) Vérrokonságban vannak a nyugati szigetszélre szorult írekkel, ezt bizonyítja, hogy a világon a baszkoknál, az íreknél és Wales-ben fordulnak elő legnagyobb számban Rh- vércsoportú emberek. S mint az írek, sajnálatos módon nagyon is hajlamosak a cystic fibrosis nevű gyógyíthatatlan betegségre. Talán az írek kevésbé tudnak úgy édes életet élni, mint a baszkok, de alacsony termetük, sötét hajuk, jól fejlett beszélőkéjük is a rokonság további jegyei.

Az út legszebb, legfelemelőbb része számomra a Nieux melletti barlangban a 11 000 éves barlangrajzok megtekintése volt, egyszerűen csodálatos, nagyon meghatódtam. A másik fénypont, de egy kissé ijesztő élmény, egy magashegyi, keskeny nyomtávú kisvasúttal való utazás volt, a hegy oldalába vágott, oda szinte zergeként kapaszkodó sínpáron... Félelmetes!

Aztán voltak pillanatok, ködből előbukkanó hegyoldalakkal, napsütötte legelőkkel, magasban kerengő jókora madarakkal, pillanatok, amiket nem lehet leírni, mert nincs hozzá megfelelő szó, de megtörténtek velünk, nagy örömünkre. Láttunk sast, keselyűt, mormotát, egymást üzekedve kergető muflonokat (ezt utóbbit a legvalószínűtlenebb helyről, egy andorrai hotel sokadik emeletének ablakából, bizony). Mindenféle állatot láttunk, kivéve pireneusi barnamedvét :-)

Jó volt az út, nagyon. Jól éreztük magunkat, pöttyet fejlődött a francia nyelvtudásom, s megkóstolhattam helyi ételeket is. Sajnos, elmulasztottuk a baszk torta fesztivált Cambo-de-Bains-ban, de most legalább tudom, hogy október első vasárnapján tartják :-) Ráadásul beszabadultam bilbaói édességboltba, áruházba, s francia szupermarketbe, ahol mindenféle szórócukrokhoz, kiszúrókhoz és érdekességekhez juthat az ember. Feltankoltam rendesen! 

S Bilbao most is csodálatos...

***

Hazaérkezve aztán nyakig merítkezés az életbe - megint. Anyám - akiről nemrég kiderült, hogy igen súlyos beteg -, állapota sajnos nem javítható, innen messziről szorítok érte, amennyire csak tudok. Testvérem, a családja és apám igyekeznek kényelmessé tenni a napjait. Nem könnyű most az otthoniaknak. 

***

Munka keddtől, teljes erőbedobással. Nagy hírekre jöttem haza. Október 19-én lesz főnököm könyvének bemutatója, a Hodges and Figgis könyvesboltban, sütivel, habzóborral, B-listás celeb fogja a bemutatót tartani, s persze, testületileg kivonulunk. Alig várom. Ehető meghívókat nyomtattatott, amihez én sütöm majd az alapot, készült sok plakát, s mindenkit szívesen lát és látok, akit érdekel a könyv. A mamája is süt majd finomságokat, de aprósütit nem készítek. Ez az ő estéje, nem nyomulok a saját készítményeimmel. 

I am just a resource :-)

Hét közepén is volt nagy, 150 darabos sütimegrendelés az Irish Times-nak, keksztorta darabokat mártogattam csokiba, aztán a tetejükre került az ehető cukorlapra nyomtatott logó. Elég csöpögős, ragadós meló volt, ráadásul főnököm rosszul számolta ki, mennyi torta kell hozzá, így a háromnegyedénél kifutottunk a keksztortából. Én hazajöttem, a többiek folytatták a mártogatást-csöpögtetést. Kollégáim már bedobozolták mind a 150 sütit hatosával, sütőpapírral kibélelt dobozokba, amikor főnököm kitalálta, hogy talán mégis kellene egyenként alájuk rakni valami papírkosárkákat... Úgy fél 9 felé végeztek...

Ma pedig egy japán sütős műsor tévéstábja jött filmezni.Csak azt hallottam a hátam mögött főnökömtől, hogy "Á, Moni nem szereti a kamerát, majd Ray megcsinálja!" Kicsit felborzoltam a tollaimat, de igaz, ami igaz, Ray jobban mutat a tévében, igazi szépfiú, és beszélni is jobban tud, ha kell, mint én, a távolról sem tökéletes angolommal. Őt filmezték a japánok.
 

Ray elkészített nekik egy nagy adag piskótát, mint hagyományos ír édességet, miközben én a háttérben mosogattam. Utána pedig interjút adott, és beszélt az ír tortákról. A japánok nagyon kedvesek voltak, és mind kifogástalanul beszélt angolul, de eléggé átvették a kávézó felett a hatalmat, pl. kérdezés nélkül filmezték az embereket, amint ették az ebédjüket. Később, már délután, a bentlakó őrültünkre, Marianne-ra esett a választásuk, mint Irish lady-re, hogy ugyan, lenne-e olyan szíves, és enne egy szelet tortát a felvétel kedvéért? 

Marianne-ről tudni kell, hogy jobbára elegánsan öltözködik - főleg turkálóból, de csupa jobb darabot sikerül kifognia, s azokat kifogástalanul válogatja össze. Tényleg nagyon stílusos, úgy néz ki, mint egy jobb napokat látott úrinő, aki még ragaszkodik az egykori csillogáshoz, s tud viselkedni. Amikor megkérték a felvételre, biztosak voltunk benne, hogy Marianne nem fogja lenyalni a kést, és tövénél fogni a villát. De azért volt bennünk némi aggodalom, mert Marianne... nos, kissé őrült.

Amióta kinyitottunk, rendszeresen jön, két öregecske kutyájával jár hozzánk. A hangja nehezen elviselhető magassággal és színnel bír, mint egy igencsak affektálva beszélő angol úrhölgyé, közel az üvegpattintó élességhez. Sokáig nem lehet elviselni szemöldökrángatózás nélkül. Néha kissé spiccesen, néha megzakkanva érkezik, néha van egy rövid rohama, amikor Ray rá szokott szólni - Ray nagyon tud vele bánni, kölcsönös a szerelem :-) -, s akkor vagy távozik, vagy lehiggad. (A múltkor egy reggel feltépte az ajtót, s bekiabált: "The wind! The wind wants to KILL ME!", majd kiabálva, fejét fogva  elrohant. Egy óra múlva mosolyogva visszajött, és nyugodtan megkávézott.)

Amikor azt írom, hogy őrült, akkor nem tréfálok, tényleg az. Ilyen fura alakból sok akad még, talán minden kocsmának, kávézónak van egy-egy ilyen kliense Dublinban, excentrikus megnyilvánulásaikkal szépen színezik a nagyvárosi élet unalmas mindennapjait. "Local character". Rejtély, hogy miből él, néha órákon át nálunk ül, kutyástól vagy egyedül, vagy a kedvenc unokaöccsével teázik. Rengeteg fényképet készít rólunk, ezeket most nemrég bekeretezve meg is kaptuk ajándékba. Továbbá olajfestményeit is nekünk ajándékozzza, főnököm most a WC-t tapétázta ki néhány portrával. Amúgy ártalmatlan, sokszor hoz nekünk virágot, gyümölcsöt, cserébe csak jóindulatot és kedvességet vár el, kevéske csevegést, és a kenyérhájat megvajazva a kutyáinak, Poppy-nak és Crystal-nak.

Szóval Marianne-ra esett a választás, s a felvétel remekül sikerült. A tejszínhabbal-lekvárral megtöltött  pistkótát kellett ennie, amihez kétféle teát rendelt magulnak (jelen volt az unokaöccs is). Elegánsan evett, teázott, majd a japánok bíztatására röviden beszélt a piskótáról, s hogy miért szereti. Az unokaöccset is meginterjúvolták, Marianne ragyogott, a japánok örültek, megvolt a záró felvétel. 

Alig várom a DVD-t!