Van ám itt még élet - Első rész.

Mióta utoljára írtam, már nincs nyár. Volt egy igen csak esős, szinte őszies hetünk, amikor a fűtés ismét szükségessé vált, leesett úgy egyhavi vízmennyiség az égből, s a biztonság kedvéért újra kiraktuk a melegvizes palackokat az Üzemben - nem mintha lett volna látogató, aki kiülni merészelt a pergola alá. Volt olyan délelőtt, amikor csak kettő lézengett belőlük. Így aztán rekord mennyiségű tortát sikerült lesütnöm, s ennek köszönhetően hosszú hónapok óta most esett meg először, hogy előbb el tudtam jönni pénteken. Kellett is a szabadidő, mert Ray, a séf születésnapi tortáján dolgoztam. Téma: a nyolcvanas évek. A PacMan-es szinten még lehetett volna finomítani, kissé megfolyt itt-ott a kék cukormáz, sajnos. A többi szinttel elégedett vagyok. Péntek este 11-kor fejeztem be, jobbára az adrenalin hajtott, s utána megfogadtam, hogy most egy darabig ilyesmit nem vállalok.

Megkezdődött a focibajnokság: tegnap este a lagymatag ír csapatot a földbe döngölték a horvátok, de azért talán elfogynak majd az Üzemben a zöld-fehér focista-sütik. Ha nem, elnyammogjuk őket a Ray tortájából megmaradt csokikrémmel. Az ország zöld-fehér-narancssárgába öltözött, zászlók a kocsikon, zászlók az ablakokban, a lelkesedés óriási ... illetve óriási volt.

Azért nem csak munka van. Bár néha úgy érzem, hogy csak a sütés uralja a napjaimat. Még mindig nem nyúltam az áprilisban megkezdett sálhoz, de a vasalnivalóval azért haladtam valamicskét. ("A woman's work is never done.") Nemcsak Ray szülinapi tortája tartott lázban, hanem a héten Amandának is készítek majd ajándék sütiket, mert 14-én ünnepélyes keretek között avatják ír állampolgárrá, s erre az alkalomra az obligát zöld póló és virágcsokor mellé készítek neki valami ehetőt is.  Mindig van valami, munka mellett, elfoglaltságra nem panaszkodhatom. A dolgokat megkönnyíti, hogy főnököm két hétig Indiában nyaral, s a nála jóval rugalmasabb és lazább férje látja el a manageri teendőket. Pl. minden reggel sms-t küld, hogy van-e valami sürgős meló, s jobbára szabad kezet kapok, hogy mire mit mondok. Talán a rossz idő is tette, de alig volt sürgős megrendelés, s a sok tortának hála, mindig tudtam valamit ajánlani megvételre az utosó pillanatban tortát kereső vevőknek.

Magánéletet a meló miatt szigorúan csak hétvégén élünk, pl. egy, a Living Social által feldobott ajánlatnak köszönhetően két hete vasárnap pl. egy dublini városnéző túrára mentünk, előtte szombaton Észak-Írországban voltunk. Piros autókat nézni :-) Az Északír Olaszautó-Tulajdonosok éves összeröffenésére mentünk fel, pár köztársaságbeli Alfás is megjelent. Velük ebédeltünk, s megint csak meggyőződtem róla, hogy az autón kívül közös témánk alig, de amíg együtt eszünk, legalább úgy gondolhatom, van azért valami, ami hozzájuk, de inkább ide köt (mostanság, az állampolgárságra való kacsintgatás közeledtével keresem a közös pontokat, döntésemet alátámasztandó).

Utána bevásárlás Lisburn-ben, ahol a Sainsbury-ben, miután remek dekorcukrokat és liszteket találtam, "Csak elszaladok a WC-re!" felkiáltással magára hagytam V.-t, majd a mellékes helyiség után végigügettem a könyvespolcok mellett (mert jé, a szupermarketben ilyen is van), s nagy örömömre röhejesen olcsón szert tettem a Hairy Bikers új könyvére, amelyben sok más európai gyöngyszem között magyar receptek is találhatók. A BBC-n adott sorozatukat V.-vel együtt néztük végig. Igaz, hogy a pogácsa nevét elírták a könyvben, de nem baj, mert a meglátogatott kelet-közép-stb. országok közül Magyarország cukrászsüteményei felett lelkendeztek a legtöbbet, így már csak ezért is vártam a könyvet. No és persze, kenyérrecept is van benne, jóféle rozsos és tönkölyös... A tv-fimsorozat utolsó része Galíciával foglalkozott, ezt a részt még őrizgetem a felvételek között, mert szó esik már általunk is ismert spanyol területekről, és mert olyan lelkesen esznek-főznek benne, hogy nincs szívem letörölni.

Múlt hétvégén régi baráttal és a szüleivel talákoztunk, s neki köszönhetően megszaporodott az új-zélandi sütikiszúróim száma, egy páfránylevéllel :-) Az ajándékba kapott speciális dunedini sör pedig a hűtőben várja, hogy jöjjön egy különleges alkalom, amikor ottani sör mellett nosztalgiázhatunk életünk legremekebb nyaralására (is) emlékezve. 

Előtte való nap egy Summer Supper nevű rendezvényen vettem részt, a főnököm, és egy fiatal angol szakács közös szervezésében. Főnököm adta a konyhát, az Üzemmel szemközti divattervező műhely a helyszínt, a srác adta a nevet és a menüt, a randevúra pedig Paco biztosította a társaságot, mert V.-t nem érdeklik a szabadban tépett füvekből készített vacsorák. Ez a fiatalember, Giles Clarke (alig 23 éves!) már tanult a világ legjobb éttermeinek konyháján, s onnan hozta a főzési elveit: lehetőleg a szabadban gyűjtött, vagy helyi termelőktől beszerzett hozzávalókból főz. Így került a menüre tengerparton szakajtott hínárszerűség, helyi friss tejből készült tejföl, rák, bárány, aprócska, csinos ehető virágokkal díszített saláta, Írországra jellemző zöldségekből, sülzanót virágokból erjesztett koktél, s egyéb érdekességek.

Mit mondjak. Rettenetesen nagy készülődés előzte meg a vacsorát, ami először egy alkalomra szólt volna, de a nagy érdeklődésre való tekintettel péntek után szombaton este is rendeztek egyet. Már hetekkel korábban jöttek a telefonok, s ez szinte tűrhetetlen mennyiségű hívássá fokozódott az utolsó héten. Volt olyan nap, amikor a főnököm azt mondta, nem vesszük fel a telefont. Volt egy délelőtt, amikor többen is telefonáltak, s bizonygatták nekem a telefonba, hogy ők a főnököm, vagy a szakács egykori lakótársai/ismerősei/rokonai és barátai és üzletfelei és... én pedig valahol a harmadik mondat után elleheltem a szokásos hárítómondatomat, hogy I am just the baker here, sorry... de nem hatott. Örültem, hogy hirtelen felindulásból és kíváncsiságból (Mire is ez a nagy lelkesedés?) korán feliratkoztam az egyik estére.

Mindent lelkesen megettünk (s megkritizáltunk) Paco-val. Igazán ügyesen össze voltak válogatva az ételek, bár lehetett volna még a tálaláson, kiporciózáson javítani. (A média képviselői és a helyi termelők számára tartott hasonló jellegű vacsoráról itt egy írás.) Csak maga a bárányszelet megérte a kellemetlenségeket, ugyanis ostoba módon egy szál ingben és vékony esőkabátban mentem oda, mert délelőtt még szép volt az idő, és én  langymeleg estét reméltem. Az asztaltársakkal is jókat beszélgettünk, bár az első pillanatban megállt bennem az ütő, ugyanis mellém nem akárki került, hanem a főnököm könyvelője, aki pár éve néhányszáz euróval károsított meg, s a dolog azóta sem rendeződött. Óvatos mosolyokat és mondatokat váltottunk kezdetben, de pár pohár bor után már minden visszafogottság nélkül mesélt bizalmas családi gondokról, én pedig befelé röhögtem, mert mindig mulatságos látni, hogyan vetkőzik le az emberek kezdeti merevségüket egy kis bor hatására. Jobbára kenyeret rágcsáltam a fogások között, s jó sok vizet ittam a bor mellé, nehogy én is hasonló hibát kövessek el. 

Utána bementem még az Üzembe, hogy kell-e segítség a mosogatáshoz, de Aniz rövid úton kitette a szűrömet. Azért egy kicsit tudtam szennyest rakosgatni Ray-jel - ő egész este a konyhában segédkezett, főzött a szakáccsal és a segédjeivel. Szinte ragyogott, nagyon élvezte, hogy profikkal dolgozhatott. Kérdezte, ízlett-e minden. Kezdtem elemezgetni a fogásokat, mi tetszett, mi nem, közben hajolgattam a bedobozolandó borospoharakkal, s amint egyszer felnéztem, hát ott állt mögötte a szakács srác, s hallgatózott. Piros fejjel elhallgattam, mire unszolt, mondjam csak meg, mi nem tetszett leginkább Elmondtam. Megköszönte, s odébbment, én pedig zavaromban eltörtem egy poharat... Egy feleannyi idős ember, mint én, máris szép karrierrel a háta mögött, talán ezért voltam zavarban.

... folyt. köv. ...