Az év legizgalmasabb megrendelése

Tegnap volt Holy Thursday, túléltünk még egy munkás hetet, délután kettőkor leraktam a lantot, s hurrá, szünet. Szünetke. Néhány napig lehet molyolni a kertben, talán bepótolni az elmaradtakat. Még szombaton piac, de nem sütök semmit, főleg kedvhiány miatt. Ma bevásároltunk az ünnepre, már festettem tojást, sonka csak néhány szeletelt valami képében lesz a házban, mert az uram semmi hagyományosat nem kíván. Azért egy kettőnkre méretezett, kicsontozott báránycombot vettem. Majd előveszem a tavaly festett-diszített tojáshéjakat, s abból lesz ünnepi csokorra dekoráció, ha kapok valami szép virágot a piacon.

Talán mázlim lesz, és lesz orgona, mert az után nagyon vágyakozom. Nincs pofám Bray közterületein lévő orgonabokrokról "szerezni" egy ágat, reménykedem, hogy a piaciak valamelyike majd holnap fog árulni orgonát.

Bray főutcáján az Anvil bolt előtt, ahol a minap egy leárazasnak köszönhetően megvettem életem két első (remélhetőleg nem utolsó) vasfazekát, mindig áll valaki, főleg gyerek: ugyanis megint kiscsibék laknak a kirakatban. Estére pokróc kerül az ablak elé, akkor alszanak az apróságok, s másnap, nyitáskor ismét kezdődik számukra az egész napos fellépés.

A megrendelőről kiderült, házasodik, felesége japán, ezért kellenek japán zászló-sütik. Tegnap pedig egy vadidegen ember hívott, éppen hazafele jöttünk, és hogy honnan hívott, a forgalom zaja miatt nem hallottam jól, de egy új Farmers' Market-re invitált volna. Így is elég dolog van, nemet mondtam.

Lassan betelnek megint a hetek, esküvői megrendelés, elsőáldozás, nem is egy, szóval megint lesz sütnivaló, nem beszélve az uram születésnapjáról... de a fénypont Botond és Dávid barátunk látogatása lesz. A vidéki tortaszállítós túránk során felébredt bennem a mehetnék - annyi hely van még az országban, amit nem láttunk! Csak mostanában V.-nek, is, nekem is annyi dolgunk van, tulajdonképpen annyit dolgozhatnánk, amennyit nem szégyellünk, főleg ő. Hajtás a Gyárban, hajtás az Üzemben - mindig van valami elmaradás. Így kirándulásnak marad a megszokott kis kör-nagy kör sétaútvonal, és a promenád.

***

A tortaleszállítós túra hétvégéje hihetetlenül melegre sikeredett. Sajnos, nem sikerült maradéktalanul kiélvezni, ugyanis azóta mindketten taknyosak, göthösek vagyunk. Engem már egy ideje hete kerülget(ett) valami, amit mindenféle varázsszerekkel sikerült elnyomni, amíg le nem szállítottuk a tortát, csak azután engedtem meg magamnak, hogy igazán beteg legyek. Vasárnap reggelre pedig V. is produkálta a tüneteket, állítása szerint a nem túl jó B and B-ben fázott meg, ahol sajnos, egy fűtetlen folyosón kellett szaladgálnunk a fürdő és a szoba között. Igazán szép kis hely volt, a fogadtatás is igen kedves volt - de a fűtéssel nem voltak valami nagylelkűek. Azon a hétvégén nyitottak, úgy estünk be egy másik sráccal együtt, aki szintén az esküvőre érkezett (ő volt az egyik videós). Válogatni nem akartunk, a falu - Quin - a maga 460 lakosával nem egy világváros, így a magam részéről örültem, hogy egyáltalán volt hol aludni, s nem kellett menni tovább, ki tudja, meddig, a tortával a csomagtartóban.

Ennek az aprócska falucskának a szélén lenyűgöző méretű romos apátság áll, sajnos, bemenni nem lehetett, de élmény volt körbejárni. Közelében patakocska, szép, rendezett park, amit úgy 2 perc alatt be lehet járni, miközben az ember szagolgatja a virágokat. A legközelebbi pénzkivevőhely 5 km-re volt, de a 460 lakosra jutott 3 kocsma, két vendéglő, egy take-away, és 3 bolt. S egy hentesüzlet.

Ahogy az már sejthető, a tortát gond nélkül leszállítottuk. Az út során többször próbáltam arra visszaemlékezni, hogy biztosan elég farudacskát nyomta-e be a tortarétegekbe, az azokat egymástól elválasztó kartonlapok alá? Az alsókat alaposan belekalapáltam a kartonlapba, sőt, a legfelső két szinten egy hosszabb farudat is átütöttem, ami belelógott a harmadik tortarétegbe... Már mindent ráraktam a tortára, cukormázzal ragasztottam, de valahányszor elmentem mellette, megpróbáltam óvatosan megbillenteni - s aztán örültem, hogy stabilan, zömöken állt teljes 42 centis magasságával. Saccra 10-12 kilónak tippeltem, nem mértük le. Töltetlen narancs- és répatorta rétegekből állt, vajkrém fedte, azon pedig sugarpaste csíkokból állt össze a "hegy" hava. Répatortát többet nem sütök esküvői tortának, nem elég sűrű ahhoz, hogy farudakat nyomjak bele. A második, répatortaréteg közepébe farúd helyett egy vastagabb átmérőjű, műanyag csövet nyomtam, hogy a majd később föléje kerülő tortaréteget megtartsa, s a cső lyukat szakított a tortába. Ugyanez a cső a narancstortába gond nélkül belefutott, nem lett lyuk a torta közepén.

A tortarétegek megsütése nem volt kunszt, a vajkrémmel való lefedés sem: de inkább buzgó falazómesternek éreztem magam, mint botcsinálta cukrásznak, amikor a morzsás tortarétegről folyton leforduló vajkrémet kanalaztam fel, s próbáltam az öt egymásra rakott tortaréteget minél hegyszerűbbé alakítani. Az élvezetet igazából a színes sugarpaste-tel való szobrászkodás jelentette, szeretek kis szobrocskákat mintázni. A kezem nem volt megkötve, lehetett volna még további "életből ellepett" jelenetekkel tarkítani a hegyet, de nem akartam túlzásokba esni.

Peadar sátrat kért a "hegyre", kapott. A kartonlapokon túl a sátor cérnából készült feszítőkötele volt az egyetlen nem ehető dolog a tortán.

A színezést megkönnyítette a boltokban nemrég megjelent Oetker márkájú, öt színből álló, előre csomagolt cukormáz-csomag, amiből, mint valami gyurmából, lehet mindenféle dekorációkat szoborni.

Pénteken, kora este értünk Quin-be, a torta a kocsiban éjszakázott, s másnap, amikor a kastély kinyitott, odamentünk, hogy no, akkor következik a végső helyén való felállítás. Reggel még becsomagoltuk a maradék elefántokat (minden vendég tányérjára került egy). Az elefánt fontos része volt az esküvőnek, ugyanis Nepálban esküvőre mindig elefántokkal díszített tárgyakat, faragványokat adnak az ifjú párnak, mert ez hoz szerencsét. Sőt, ahogy Anna mesélte, Kathmandu-ban az állatkertből ki lehet bérelni az elefántot a nagy napra! Anna a meghívókat is elefántokkal dekorálta, s az esketésben főszerepet játszó "oltáron" is állt két faelefánt. Én a mostanság szövetállatokat is varró Sheila-ától (p.k.) vettem egy elefántot, s a kártya mellett ezzel kívántunk sok boldogságot az ifjú, újraházasodó párnak.

A hegy alján havas úton buddhista szerzetes ballag kedvenc jakjával

Sajnos, a fotók elég sötétek lettek, ugyanis mire eljutottam a végső simításokig, becsukták a hatalmas fa spalettákat a teremben, s hiába kértem, hogy nyissák ki, nem nyitották, mondván, nincsenek "felhatalmazva". V. világított nekem a telefonjával... Azt hiszem, a kalapács és a svájci bicska mellett az elemlámpát is hozzá kell adnom a dekoráláshoz nélkülözhetetlen szerszámok listájához.

Amikor letudtuk a dekorálást, s mindent rábíztunk a manager-re, elmentünk ebédelni. Egy pohárka Red Breast whiskey-vel ünnepeltem a sikeres munkát. Anna később sms-ezett, hogy nagyon szép a torta, köszöni. Így már megnyugodva mentünk oda az esketési ceremóniára :-)

A zúgó fejem, csöpögő orrom miatt nem volt kedvem ünnepibe öltözni, féltem is, hogy a hűvös kastélyban megfázom blúzban, így maradtam a hétköznapi "dekorálós" pulcsiban. Nagy örömünkre találtunk egy karzatot a "kápolna" felett, s onnan terveztük meglesni az esketést. Hamarosan megtellett az alattunk lévő helyiség, ahol az asztalból kialakított felvirágzott elefántos "oltár" állt, s az emberek kezdtek felszivárogni mellénk - a végén már a fal mellé tolt asztalokon is ültek. Lentről észrevett minket Peadar, a vőlegény, s mondta, hogy klassz a torta, kezdtem hízni. S aztán a hárfás a húrok közé csapott, s nagy meglepetésemre felhangzott a She moved through the fair.... A MI esküvői zenénk! Nahát! Tele lett a szemem könnyel, s nem csak a nátha miatt. S egyszerre nyílt mögöttünk egy ajtó, megjelentek a zöldbe öltözött koszorúsleányok, s mögöttük - ó! - Anna, gyönyörű, teshez simuló, fehér ruhában, papája karján...

Nem tudtuk előre, különben nem ültünk volna oda, de itt, a karzaton át mentek le a "kápolnába". (Nem az igazi kápolnában zajlott az esketés, mert az kicsi lett volna az egybegyűlteknek.)

Anna, ezúttal fehérben. Az igazi, tavalyi esküvőn pirosban volt.

Szép volt a szertartás, ami amolyan kevert, kissé egyházi(as) volt. Anna eredetileg azt mondta, humanista ceremónia lesz, de alighanem győzött a család (főleg mélyen vallásos testvérei), s így jelent meg a színen egy "kuzin", egy pap, aki jobbára magáról beszélt, s arról, hogy neki miért fontos ez az esketés. Érdekes... eddig azt hittem, ez a fiatalok nagy napja, nem az eskető papé. (Nem árt megjegyezni: ne bőbeszédű távoli rokont kérjünk fel az esketésünkre.) Anna és Peadar meggyújtottak egy-egy gyertyát, s mindjárt nagy derültséget keltett, hogy Peadar gyertyája csak nem akart meggyulladni. Később, a gyűrűk felhúzása után együtt gyújtották meg a középső gyertyát, amely a közös életüket szimbolizálta. A gyűrűk egyébként egy palára szerelt, hegymászó karabinerekre felakasztva érkeztek :-) Peadar eléggé viccesre vette a figurát, mert többször is felmutatta a hüvelykujját a tömegnek. Az ő vőfélyei mind színes sportcipőben voltak, de legalább a cipőjük színe egyezett a mellényük színével :-)

A vőlegény és a vőfélyek

Az esketést versek, az életre, házasságra vonatkozó bölcs tanácsok felolvasása és hárfazene színezte. A ceremónia végeztével egyenként lesorjáztunk a keskeny csigalépcsőn, egyenesen az ifjú, immáron egyházi áldással is rendelkező pár karjaiba. A vendégek részvételüket a középkori helyhez illő, égetett szélű papíron örökítették meg, üzenetekkel - mi is írtunk üzenetet, magyarul. Elbúcsúztunk tőlük, még felhörpintettem a középkori ruhába öltözött szolgálóleány által felszolgált mézes bort, ellőttem pár semmilyen fotót az örömszülőkről, aztán irány Bray.

Ennek a nagyon elefántokkal telire sikerült napnak a végén a slusszpoén az volt, hogy hazafelé bementünk Stellához, egy dublini ismerősömhöz, aki nagylelkűen házi töltöttkáposztára látott bennünket vendégül, s a végén egy elefántos bevásárolószatyorban adta oda a maradék káposztát egy vekni házi kenyér kíséretében... (Ami nagyon is jól jött vasárnap, amikor élni sem volt kedvem, nemhogy főzni.)