Deutsche Alpenstrasse - a lényeg

A tegnapelőtti beszámolóm tegnap elszállt alkotás közben, fújtam egy nagyot, s megígértem magamnak, hogy majd újraírom, mi minden tűnt fel és történt Calais és Lindau között.

Tegnap pontban tízkor indultunk el, miután a szállással szemben vettem magamnak egy lila (!) sálat, hogy a ragyáimat el tudjam takarni. Kiderült, Lindau-ban nincs könyvesbolt (?), legalábbis a személyzet ezt állította. Így az első tankolásnál néztem végig a térkép ajánlatot, s találtunk is egyet, amin csodák-csodája, be volt jelölve a Deutsche Alpenstrasse. Magam elé készítettem a papírhalmot, az útiránnyal, a térképet, és gyű. Alig hagytuk el Lindau-t, máris jöttek az ah-k és óh-k, ahogy a táj felett (újra) megjelentek a hegyek, hóval borítva a csillámló napsütésben. Remek időnk volt egész nap, napsütés, sehol egy felhő, ennek köszönhetően vadítóan élénk színek. Tekintettel az út hosszúságára, nem álltunk meg különösebben időzni sehol, így biztos vagyok benne, hogy sok szép látnivaló kimaradt, de mi most csak a tájra koncentráltunk. Az út amúgy is a kisebb, szép falvakon át visz, néhol szinte érinteni lehet a házakat kétoldalt... azok a faerkélyek, faragások, festések...! A mintaképpen sebtiben készült kép a legegyszerűbbek közül való, máshol már-már barokkos túlzásokba estek a többi házak díszítői. S ami a legjobban tetszett, hogy ha az adott házban bolt van, nem rondítja el neon a homlokzatot, hanem a ház stílusához illő kézi festéssel van ott a bolt neve felfestve.

Az útleírásunk angol szerzője néhol változtatott az útvonalon, így mi is azt követtük, itt-ott letérve az Alpenstrasse-ről, kisebb rövidítések, vagy szebb látnivalók miatt. Így kimaradt Oberammergau is, ahol azért megnéztem volna a Passiójátékok helyszínét. Gyerekkoromban, az IPM-magazinban olvastam erről a faluról, ahol évszázadokkal ezelőtt a pestis (vagy kolera?) fenyegette lakosság elhatározta, ha megmenekül a falu, tízévente eljátsszák a passiójátékot. A falu megmenekült, s azóta minden tizedik évben, így most 2010-ben is, előadják a passiót. A szereplők a helyi lakosok. Csakhogy ebből szép hagyományból mára üzlet let, buszokkal érkeznek az érdeklődők, package-holiday részeként nézik meg a 7 órás előadást, közben háromórás kajaszünettel. Az eladások pedig egész nyáron folynak...

Feltűnt, hogy a német falvak milyen rendezettek, kerítés sehol, illetve csak ahol állatokat fog közre a drót. Nett – ez a szó illik rájuk. Még tegnapelőtt láttuk, hogy a Schwarzvaldban szemetet gyűjtött az út szélén egy kislány a mamájával... Az utak igen jó minőségűek, tankolási lehetőség is sűrűn akad, s a falvakban rengeteg a kis kávézó, sütöde, ahol enni lehet, bár volt, ahol Ruhetag (szünnap) felirattal találkoztunk. A környék tavai kellemes nyaralóhelyek, szállást is könnyű annak találni, aki több nap alatt akarja beautózni az utat, s netán közben túrázna, vagy megállna pihenni. A táj egyszerűen gyönyörű, a hegyekre, az ormokra, a havas oldalakra fenyőkkel, és szépen ápolt mezőkkel – erre nincsenek szavak, meg kell nézni. Igen szép vidék.

Van, ahol magánúton át autóztunk, 3 euro ellenében, egy folyó partján, amelynek egészen világos, jegesen áttetsző vize volt. Az út elején egy kapaszkodónál kilátópont van, onnan három sast nézhettünk meg messzelátóval. (Apropó, vajon mennyire jelzi a felkészültségünket, hogy a saját szuper messzelátónkat benn felejtettük a csomagtartóban, s csak este, az út végeztével jutott eszünkbe, hogy nekünk ilyen is van?)

Nekem még több érdekességet nyújtottak az egyik farm mentén legelő lámák, egy struccfarm, ahol friss hús is volt kapható, és aprócska, kerek fenekű bébistruccok futkostak esetlen bájjal a telep drótjai között. Láttunk pónikat, hatalmas söröslovakat lovagoló, fiatal srácokat, jó pár elszánt biciklist, jobbára lejtőnek felfelé, motorosokat, és két magyar rendszámú autót. S a slusszpoén, ma reggeli reggelizőtársaink a berchtesgaden-i fogadóban egy magyar család tagjai voltak.

Ugyanis az éjszakát itt töltöttük, a hírhedt városka szívében. Legalábbis, ha nekem valaki azt mondja, berchtesgadeni sasfészek, akkor nem a sasok újratelepítésének fő eredménye jut eszembe, hanem a Führer. Pedig a város csinos fürdőváros, népszerű nyaralóhely, rengeteg szállással, kellemes harangszóval a város közepén, ahol a Watzmann fogadó áll. Ahogy saját maguk fogalmazzák meg a szórólapukon, az épület “gemütlich” északbajor stílusban van berendezve. Vagyis tele van régi használati eszközökkel, bútorokkal, amelyek a legkisebb mozdulatra is recsegnek, főleg az ágyak, amelyeknek - amúgy igen kellemes alvást biztosító – vassodronyán feküdve az ember formába szorított muffinnak érzi magát. Karakteres, vagy dohszagú, kinek-kinek ízlése szerint, de mi jól éreztük itt magunkat. Főleg, hogy az éttermi rész falán 1715-ből való mézesformát láttam, néhány mai, bumfordian kifaragott, gyárilag elkészített minta mellett. A falon goblein-ek, melyek, mint tudjuk, jól mennek az ántikhoz :-) Szép épület, az étel pedig frissen készült, igen finom volt. S bedobhattam csekélyke német nyelvtudásom, amire külön büszke vagyok, bár a spätzle szó megfejtéséhez sms-eznünk kellett a svábot kiválóan bíró Medve barátunknak.

Az útról még: valóban igen ritkán vannak elhelyezve a Deutsche Alpenstrasse feliratú, világosbarna táblák, különösen az út elején, éppen, ahogy angol útleírónk írta. De az utolsó harmadban már bőven találhatunk belőlük. Az biztos, hogy ha nincs leírásunk hozzá, az életben nem találjuk meg, melyik kanyarban merre menjünk, mert a térkép is csak ritkán tünteti fel az utat.

Amúgy mindenképpen megéri a nagy szállodaláncok (Ibis, Best Western) helyett gasthaus-okba menni, olcsóbbak és kellemesebbek, mint a fentiek.

A legszebb falucska, amin átautóztunk, Wallgau volt, ott aki fotós, megőrült volna a választéktól, annyi volt a szép ház. Én csak a számat tátottam. A virágtömeg, a szépen karbantartott többszázéves épületek...