Lassan 3 éve lesz, hogy 3, egymást követő bukás, majd 5 év kihagyás után újra belevágtam a vezetni tanulásba. Már hónapok óta tanulgattam, újra-tanultam a dolgokat, de egyedül vezetni sehogy sem mertem.
Arra addig az alapokat öt évvel korábban belém nevelő John (drága John!), a türelmes új oktatóm, David, és a fenekemet folyamatosan rugdosó ("bíztatlak") uram sem tudott rávenni. Féltem, hogy jaj, mi lesz, mit szúrok el, mert addig mindig ült mellettem valaki, s ha leállt az agyam, mondta a következő lépést...
De aztán jöttél te, Imre*, s megtáltosodtam.
Egy nyári délutánon találkoztam először veled, amikor felfedeztem, hogy Bray és a sandyfordi LUAS-végállomás között buszjáratot indított egy élelmes helyi vállalkozó. Hurrá. Nem kellett többet az uramat ugratnom, hogy vigyen haza, hanem megvártam a kis piros, erősen kockaseggű buszt, s az félóra alatt, sok-sok megálló után hazavitt Bray-be, itt a sarkon rakott le. Még menetrendet is kaptam egy kedves cseh sofőrtől, aki foncsoros szemüveggel szokta védeni magát az erős napsütéstől.
Egyik nap, ott ülök pár másik utassal a buszon, amikor hallom, valaki telefonál. Magyarul. Óvatosan körbenéztem, ki mobilozik? De utastársaim mindannyian csak bámultak ki az ablakon, egyikük kezében sem volt mobil.
De a sofőrében igen. Aki te voltál, kedves Imre. Te mobiloztál, magyarul, időnként egy-egy "b**d meg!" is elhagyta a szádat, s én még ennek is örültem, mert érzelgős ember vagyok, meg is melegedett a szívem tája, jé, magyar a sofőr.
Akkor még nem tudtam a neved.
Leszállás előtt muszáj volt előre mennem, s odaszólnom, hogy "Szép jó napot". Mert nem bírtam magammal, muszáj volt valahogy jelezni, hogy hé, én is magyar vagyok ám!
Hiba volt, de akkor még nem tudtam. Telve voltam emberszeretettel.
Még akkor is telve voltam, amikor a következő buszút alkalmával a lassan telő fél óra alatt szóval tartottál. Meséltél az új digitális fényképezőgépedről, amit illendően megcsodáltam. Meséltél a kicsi házról, ahol laksz, a Sugarloaf közelében. Meséltél az otthon, a fiadra hagyott vállalkozásodról. Sűrűn bólogattam, hümmögtem, mert másra nem is volt szükség.
Engem éppen csak annyit kérdeztél, hogy mit csinálok, hol élek. S ismerem-e X-éket, mert ők is Bray-ben élnek, rendes népek. Nem ismertem. Néha sikerült egy-egy félmondatot beleszúrnom két mondatod közé, pl. amikor valaki felszállt, s elvetted tőle a pénzt. De leginkább Te beszéltél. Biztos a magány. Mesélted, hogy sokat vagy egyedül, s sok hosszú műszakot vállalsz, rád mindig számíthat a főnök - csak múljon az idő.
A legközelebbi alkalommal, amikor bejött a busz, kissé aggódva fürkésztem a sofőrfülkét, mert fáradt voltam, s nem akartam megint fél órát állva hallgatni a monológot. S az első ülések olyan messze voltak, hogy onnan nem tudtam volna figyelmes arccal hallgatózni. Megkönnyebbültem, amikor aznap más sofőr ült a kormány mögött.
De legtöbbször Te jöttél a nekem megfelelő busszal. Egyszer - összeszoruló gyomorral - mondtam, bocs, nagyon fáradt vagyok, leülök, hosszú volt a nap. Megértően bólogattál kedves Imre. Nem akartalak megbántani, az utolsó pár megállóra odamentem beszélgetni. A buszon gyakran utazott velem egyidőben egy kissé kopottas eleganciával öltözködő, magas, baltafaragta arcú férfi, akár középkorú Peter O'Toole-nak is nézhette volna az ember, de természetesen nem ő volt. No, ez az ember tette az első megjegyzést, elsőre még csak félhangosan, egy monológod kapcsán, hogy inkább a vezetésre ügyelnél, s miért megyünk ilyen lassan.
Helyetted pirultam, kedves Imre.
Aztán legközelebb, amikor láttam, hogy megint te vagy a sofőr, s ez az ember is ott van a buszon, kicsit félni kezdtem. S persze, nem engedtél leülni, beszélni kezdtél. Nem volt kéznél megfelelő érv, állva maradtam a fülke mellett, még közel is hajoltam, hogy hátha így nem beszélsz majd hangosan, és nem zavarod az utasokat. S Te beszéltél, fél hosszú órán át, kedves Imre... hümm-jeimmel, és nahát-jaimmal sem tudtam megtörni a monoton hanghordozásodat.
Ekkor fordult elő, hogy bár jeleztek, Te elfeledtél megállni a megállónál, s a leszállni szándékozó nő idegesen szaladt előre. Izzadtam, Imre, a hónom alól nagy cseppek indultak meg a nadrágkorcom felé, s alig vártam, hogy hazaérjünk már.
A kopott eleganciájú úriember mindig a városban, a kínai kajálda előtt szokott leszállni. Amikor jelzett, majd mellém állt, hogy leszállhasson, megszólalt. "Bla, bla, bla... BLA-BLA!" S mondott még valamit, valami "idegen karatyolásról", de erre már nem emlékszem. Agyam legtávolibb zugába próbáltam tuszkolni ezt az emléket, azóta is, Imre. Felnéztem rá, azt hittem, tréfálkozik, de nem, az arcáról határozott düh sütött. "Csak beszélgetünk..." suttogtam rémülten, mert tudtam, hogy nem szabadna, s a pasi most azt fogja hinni, hogy önszántamból állok itt, része vagyok a problémának, holott csak nem találtam kibúvót ebből a kellemetlen helyzetből. Nem álltam ki érted, Imre.
S Te az elkövetkező öt percen át, a megállómig szídtad a fickót, hogy mi baja van, hát ennél gyorsabban nem mehetsz, mert sebességkorlátozás is van, ahelyett, hogy örülne, hogy van ez a járat...
Aztán már jeleznem sem kellett, megálltál a megállónál, s elbúcsúztunk egymástól. Még integettem is, azt hiszem. S hazáig sietős léptekkel mentem, remélve, senki sem látja az arcomon a kínt.
Másnap aztán, életemben először, egyedül vezettem a kora reggeli üres utakon át, a nyári madárcsicserben a sandyford-i LUAS-megállóig...
Soha többet nem ültem a LUAS-os buszon, azóta sem. Néha még láttalak az esetet követő hónapokban, jöttél a kockaseggű busszal, szemben velem, miközben én hazafele menet óvatosan navigáltam kicsi kocsimat a Shankill-on át menő úton, Bray felé.
S a rákövetkező áprilisban, hatodik nekifutásra letettem a vizsgát.
Köszönöm, Imre!
*a szereplők élő személyekkel történő hasonlatossága nem a véletlen műve
Arra addig az alapokat öt évvel korábban belém nevelő John (drága John!), a türelmes új oktatóm, David, és a fenekemet folyamatosan rugdosó ("bíztatlak") uram sem tudott rávenni. Féltem, hogy jaj, mi lesz, mit szúrok el, mert addig mindig ült mellettem valaki, s ha leállt az agyam, mondta a következő lépést...
De aztán jöttél te, Imre*, s megtáltosodtam.
Egy nyári délutánon találkoztam először veled, amikor felfedeztem, hogy Bray és a sandyfordi LUAS-végállomás között buszjáratot indított egy élelmes helyi vállalkozó. Hurrá. Nem kellett többet az uramat ugratnom, hogy vigyen haza, hanem megvártam a kis piros, erősen kockaseggű buszt, s az félóra alatt, sok-sok megálló után hazavitt Bray-be, itt a sarkon rakott le. Még menetrendet is kaptam egy kedves cseh sofőrtől, aki foncsoros szemüveggel szokta védeni magát az erős napsütéstől.
Egyik nap, ott ülök pár másik utassal a buszon, amikor hallom, valaki telefonál. Magyarul. Óvatosan körbenéztem, ki mobilozik? De utastársaim mindannyian csak bámultak ki az ablakon, egyikük kezében sem volt mobil.
De a sofőrében igen. Aki te voltál, kedves Imre. Te mobiloztál, magyarul, időnként egy-egy "b**d meg!" is elhagyta a szádat, s én még ennek is örültem, mert érzelgős ember vagyok, meg is melegedett a szívem tája, jé, magyar a sofőr.
Akkor még nem tudtam a neved.
Leszállás előtt muszáj volt előre mennem, s odaszólnom, hogy "Szép jó napot". Mert nem bírtam magammal, muszáj volt valahogy jelezni, hogy hé, én is magyar vagyok ám!
Hiba volt, de akkor még nem tudtam. Telve voltam emberszeretettel.
Még akkor is telve voltam, amikor a következő buszút alkalmával a lassan telő fél óra alatt szóval tartottál. Meséltél az új digitális fényképezőgépedről, amit illendően megcsodáltam. Meséltél a kicsi házról, ahol laksz, a Sugarloaf közelében. Meséltél az otthon, a fiadra hagyott vállalkozásodról. Sűrűn bólogattam, hümmögtem, mert másra nem is volt szükség.
Engem éppen csak annyit kérdeztél, hogy mit csinálok, hol élek. S ismerem-e X-éket, mert ők is Bray-ben élnek, rendes népek. Nem ismertem. Néha sikerült egy-egy félmondatot beleszúrnom két mondatod közé, pl. amikor valaki felszállt, s elvetted tőle a pénzt. De leginkább Te beszéltél. Biztos a magány. Mesélted, hogy sokat vagy egyedül, s sok hosszú műszakot vállalsz, rád mindig számíthat a főnök - csak múljon az idő.
A legközelebbi alkalommal, amikor bejött a busz, kissé aggódva fürkésztem a sofőrfülkét, mert fáradt voltam, s nem akartam megint fél órát állva hallgatni a monológot. S az első ülések olyan messze voltak, hogy onnan nem tudtam volna figyelmes arccal hallgatózni. Megkönnyebbültem, amikor aznap más sofőr ült a kormány mögött.
De legtöbbször Te jöttél a nekem megfelelő busszal. Egyszer - összeszoruló gyomorral - mondtam, bocs, nagyon fáradt vagyok, leülök, hosszú volt a nap. Megértően bólogattál kedves Imre. Nem akartalak megbántani, az utolsó pár megállóra odamentem beszélgetni. A buszon gyakran utazott velem egyidőben egy kissé kopottas eleganciával öltözködő, magas, baltafaragta arcú férfi, akár középkorú Peter O'Toole-nak is nézhette volna az ember, de természetesen nem ő volt. No, ez az ember tette az első megjegyzést, elsőre még csak félhangosan, egy monológod kapcsán, hogy inkább a vezetésre ügyelnél, s miért megyünk ilyen lassan.
Helyetted pirultam, kedves Imre.
Aztán legközelebb, amikor láttam, hogy megint te vagy a sofőr, s ez az ember is ott van a buszon, kicsit félni kezdtem. S persze, nem engedtél leülni, beszélni kezdtél. Nem volt kéznél megfelelő érv, állva maradtam a fülke mellett, még közel is hajoltam, hogy hátha így nem beszélsz majd hangosan, és nem zavarod az utasokat. S Te beszéltél, fél hosszú órán át, kedves Imre... hümm-jeimmel, és nahát-jaimmal sem tudtam megtörni a monoton hanghordozásodat.
Ekkor fordult elő, hogy bár jeleztek, Te elfeledtél megállni a megállónál, s a leszállni szándékozó nő idegesen szaladt előre. Izzadtam, Imre, a hónom alól nagy cseppek indultak meg a nadrágkorcom felé, s alig vártam, hogy hazaérjünk már.
A kopott eleganciájú úriember mindig a városban, a kínai kajálda előtt szokott leszállni. Amikor jelzett, majd mellém állt, hogy leszállhasson, megszólalt. "Bla, bla, bla... BLA-BLA!" S mondott még valamit, valami "idegen karatyolásról", de erre már nem emlékszem. Agyam legtávolibb zugába próbáltam tuszkolni ezt az emléket, azóta is, Imre. Felnéztem rá, azt hittem, tréfálkozik, de nem, az arcáról határozott düh sütött. "Csak beszélgetünk..." suttogtam rémülten, mert tudtam, hogy nem szabadna, s a pasi most azt fogja hinni, hogy önszántamból állok itt, része vagyok a problémának, holott csak nem találtam kibúvót ebből a kellemetlen helyzetből. Nem álltam ki érted, Imre.
S Te az elkövetkező öt percen át, a megállómig szídtad a fickót, hogy mi baja van, hát ennél gyorsabban nem mehetsz, mert sebességkorlátozás is van, ahelyett, hogy örülne, hogy van ez a járat...
Aztán már jeleznem sem kellett, megálltál a megállónál, s elbúcsúztunk egymástól. Még integettem is, azt hiszem. S hazáig sietős léptekkel mentem, remélve, senki sem látja az arcomon a kínt.
Másnap aztán, életemben először, egyedül vezettem a kora reggeli üres utakon át, a nyári madárcsicserben a sandyford-i LUAS-megállóig...
Soha többet nem ültem a LUAS-os buszon, azóta sem. Néha még láttalak az esetet követő hónapokban, jöttél a kockaseggű busszal, szemben velem, miközben én hazafele menet óvatosan navigáltam kicsi kocsimat a Shankill-on át menő úton, Bray felé.
S a rákövetkező áprilisban, hatodik nekifutásra letettem a vizsgát.
Köszönöm, Imre!
*a szereplők élő személyekkel történő hasonlatossága nem a véletlen műve
6 megjegyzés:
Huhh, nem semmi sztori!!! Tipikusan magyar...vicces is meg nem is. De végülis tényleg, neki köszönheted :-)
Ezt egy "igazi" újságban is meg lehetne jeletetni, igazi gyöngyszem! Tetszik...
(Apropó, nekem is kellene gyakorolnom a vezetést.)
Drága Moni! Majd' 12 óra szakdolgozatirás után felüdülés volt ezt az írást olvasni. Ha tudnád, milyen szinten amortizáltam le az agyam, akkor értékelnéd igazán az itt álló köszönetemet. :))
Huhh, ezt jól felépítetted. Ha felhagysz a sütéssel (haha), akkor menj el írónak! Tényleg.
Nos, Ditte szerencsés volt ezek szerint, mert ő már az én "rugdosásom" hatására elkezdett vezetni (bár sok időbe telt...). De a sztori jól megírt.
De hogy az utas morog, "ahelyett, hogy örülne, hogy van ez a járat..." - erre nem mondok semmit.
Egyébként azt már rég megtanultam, hogy csak angolul beszélek. Még ha tudom is, hogy milyen nemzetiségű a másik, akkor sem szólalok meg másként, csak és kizárólag ha másként nem menthető a helyzet (jó, amikor a magyar sofőr Cork-Dublin járaton "elfelejtett" Cahir-be bemenni, és nem tudott angolul, persze felhívtam magyarul).
Medve, én gyönge ember vagyok, még követek el hibákat :-) Pedig rendszeresen ráfázok a "megszólalásra".
Zebrina, azt hiszem, jobb, ha csak itt a blogon "alkotok", Nektek - no, és a sütő mellett.
Erika: őszinte részvétem. De majd inkább szóban :-)
Emőke: nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy mennyire gyakorolnod kellene :-). Most már - persze! - bánom, hogy nem folytattam akkor a tanulást, mert most már szeretek vezetni. Pedig Imrét nem is látom már a LUAS-os buszokon ;-)
Én sem szeretem, ha a vezető locsog az út figyelése helyett. Munkában van, nem piknikezni! Zita
Megjegyzés küldése