Chapter One, Paragraph Two :-)

Amikor Trish-től tavaly megkaptuk az eszméletlenül nagylelkű ajándékát, eldöntöttük, ezt viszonozni kell. Anyósom segített, hogyan. Arra hivatkoztunk Trish-nél, hogy V. Gyárbeli megmaradását ünnepelnénk egy vacsorával - ünnepeljük együtt. Karácsony előtt már nem volt asztal a vágyott helyen (Chapter One), s mivel ünnepek idején kéthetes üzemszünetet tartanak, januárban akartam próbálkozni újra.

Trish születésnapjáig, majd kis híján a közelgő házassági évfordulónkig halasztódott az ügy.

Mióta két éve voltunk ott, azóta vágytam vissza. Tegnapelőtt végre újra eljutottunk az "Első Fejezet"-be. Előtte egy nappal hívott a foglalást intéző hölgy, hogy akkor, ugye, megyünk. Naná! Még a legszebbik blúzomat is kivasaltam napokkal korábban. Csak este 9-re volt asztal, úgy tűnik, a Celtic Tiger idején megszokott "one sitting a night" (egy terítés) korszaka véget ért, most már két sitting van, valamint egy korai terítés a színházba menőknek.

Nagy örömömre még parkolóhely is akadt, mégpedig nem messze az épülettől. Fél siker! Amikor leóvatoskodtunk a lépcsőn - ami szerintem nedves időben felér egy életveszéllyel - a dublini Írók Múzeuma épülete alá -, eszembe jut, hogy ez tulajdonképpen egy szuterén, de még sem volt barlang-érzetem a jobbára sötét színekkel berendezett teremben. A falak, a fehér terítők világítanak a tompított fények alatt - sok az üveg, a tükör - az egyikben meg is pillantottam szélesedő hátamat, fújj.

A kerekded host fogadott, azt hiszem, Martin a neve, és amikor hosszan az arcomba bámult, titokban azt reméltem, felismer. Nem lehetek ennyire hülye, eltelt két év és 2 hónap, anno két percet beszélgettünk a nekik készült csokitortám kapcsán, miért ismerne fel? "Talán valamilyen különleges alkalmat ünnepelnek nálunk?" kérdezte, mert folyamatosan csevegett, valamit kérdeznie illett: joviális hatvanas, kerek arcú ember, azonnal lazultam, s kiengedtem a pocakom a blúz alatt. "Több mindent ünneplünk" - mondta az uram, mire a bácsi arcán tanácstalanság futott át, hozzám fordult, s megkérdezte: " Are you from Cork?"

Mivel lassú a reakcióidőm, nem mondtam neki, teátrálisan szívemhez kapva, hogy "Do you want to hurt my feelings?", hanem automatikusan feleltem: "I am from Bray." Rumpf Moni, született hazafi, élből felelte: "I am from Bray."

(Az uram szokta ezt mondani, kissé összeszorított szájjal, amikor hébe-hóba megállítja a rendőr, megnézni a biztosítások papírkáit a szélvédőn, majd ilyenkor - nekünk legalábbis - mindig felteszik a kérdést, az idegen nevet hallva: "where are you from?". Az uram nem rajong a rendőrökért, az ugye, sejthető. Ezért a válasz, amely korántsem a lakóhelyünkre vonatkozik. Nem tudom, mi baja velük (vagyis tudom, de most hagyjuk), ők vacognak az út szélén, és mi ülünk a meleg kocsiban, de mindig felbosszantják a felesleges megállítással. Is.

(Közbevetett megjegyzés egy olvasómnak: Bocs, Medve, de az "Ön Cork-ból való?" kérdés nálam sértésszámba megy, mert a) ex-főnököm cork-i, b) valahogy az az érzésem, hogy a dubliniak és a corkiak nincsenek jóban egymással, mindegyik a maga nagyságát akarná bizonyítani... c) nanehogymá' az akcentusomat Cork-ból valónak ítéljék!

De alighanem csak csevegni akart a kedvesember, mert az uram kizökkentette a csevegős rutinjából, s hirtelen más kérdés nem jutott eszébe...)

Na, de haladjunk!

A bár puffjain töltött hosszú percek (negyedóra) alatt elmerülhettünk a borlista és a menü rejtelmeiben. Közben eltoltak előttünk egy hatalmas, alulról kis égőkkel melegített edényt, aminek fedele alatt V. szerint egy egész malac rejtőzhetett: utána nézve csalódottan látta, hogy az edény üres...

Hosszasan szemeztem a polcra rakott single maltokkal, de végül Trish választott egy (érzésem szerint elég semmilyen) ausztrál Sauvignon Blanc-t. Az a fajta fehér bor volt, amit az ember szopogat, lenyel, de alig érzi, hogy bármiféle íz is társulna a borhoz. Meg is lepődtem, többet vártam, főleg a megszokottan finom kiwi sauvignon-ok után.

Vegyetek mély lélegzetet, mert ezek után botcsinálta éttermi beszámolónk következik, hozzáértés nélkül.

Hosszas nyammogás, szájszélrágás után - miközben (hála kávézóbeli múltamnak), ismerősként üdvözöltem pár nevet a beszállítók listájáról -, a következők elfogyasztása mellett döntöttünk:

Escabeche of red pepper and oven dried plum tomato jelly, smoked Ardsallagh goats cheese, basil

Loin of Tamworth pork, sauté spinach, spiced belly, chantrelle mushroom, gratin of cauliflower and potato, caper and sage jus

V. és Trish a steak-re csapott le. Most már bánom, hogy nem én szálltam be V. steak-jébe:

Rib of Irish Angus beef, acidulated onion and sage compote, girolle mushroom cream, sauce fleurie

Fordítsak? Jaj, hadd ne. Beleizzadnék. Némelyik szóval egyáltalán nem tudok mit kezdeni... De majd adok részletes leírást. A kaja (majdnem) szuper volt, főleg Trish-é és az uramé. A steak akkora darabként érkezett (a már látott domború tetejű melegített tálalókocsin), hogy elnyílt a szemem, mert ekkora tömb húst a konyhánk még nem látott.

Az escabeche nevet alighanem Chili oldalán láttam, legalábbis a szó ismerősnek tűnt, s az alkotórészek szimpatikusnak. A leheletnyit paradicsomízű, szép piros zselé alatt főttnek tűnő paprikaszeletek rejtőztek, de nem főtt volt az, hanem ecetesen puhára pácolt. Az egészet körbeölelte egy vékony réteg, levesesre olvasztott kecskesajt, benne aprócska zöld levélkékkel, amelyek érzésem szerint csak pár napja nőttek ki a magokból. A zselé tetején két nagy szem, vékony lapka tengeri só hevert, kész, vége, el voltam bűvölve. Sóval engem bármikor le lehet nyűgözni. Bazsalikom ízt nem éreztem, csak a sajt füstös ízét. Kár, hogy olyan vékony, folyós réteg volt a sajt, alig bírtam felkanalazni, lenyalni a tányért pedig nem szabadott ezen a szent helyen :-)

Trish és V. udvariasan végigülték, amíg különöző szögekből kanalaztam, és szeleteltem a zselét, miközben majdnem minden korty víz és bor után odaugrott egy-egy pincér, s utántöltöttek. No, ez is meglepett. Mert úgy tudtam, bort nem szoktak utántölteni, csak ha üres a pohár... Egy alkalommal V. nyúlt a vizespalack után, hogy nekem töltsön, mire odaugrott egy pincér, s kikapta a kezéből a palackot, s ő töltött nekem. Az a hirtelen, szinte ingerült mozdulata... V. megdermedt, szerintem attól tartott, mindjárt a kezére vernek. Tudja valaki, mi ilyenkor a teendő, ha üresedni készül a vizespohár: inteni kell a legközelebbi pincérnek, hogy gyere, oszt tölts, az asszony inna - ez lenne a helyes módja?

Trish kissé elbizonytalanodni látszott a megérkező steak félig vörös közepe láttán, ugyanis medium-well done-ként kérte a húst. Futólag eszembe jutott, amit szakácsoktól olvastam, hogy a well done, az bizony no-no, ha erősen átsütve kívánjuk a húst, csináljuk meg odahaza, de ne menjünk vendéglőbe. Nem fognak örülni nekünk. Így aztán ezért gondoltam, hogy az a medium-well done szándékosan figyelmem kívül lett hagyva, s erősen mediumként érkezett a szelet, izé, hústömb. Trish mondta is, csak a helyre való tekintettel nem küldte vissza - hála az égnek, mert ízlett mindkettőjüknek. Kaptam belőle én is egy kis falatot... Ah...

Majd következett a desszert. Költőien elrendezett parfait Trish-nek: Roast coconut and lemon parfait, pineapple and orange salad, coconut and lime emulsion, sesame tuile. Csak a leírás hosszú, maga a desszert aprócska darabokból franciásan elrendezett költemény volt. V. választása a csokis, mandarinos finomságra esett: Milk chocolate and mandarin orange dessert. Nekem - tiltakozásom ellenére is - hozott kanalat a pincér, pedig akkor már tele voltam, tiltakoztam a desszert, kávé ellen. Végül csak nem álltam meg, hol balra, hol jobbra kóstolgattam bele (kicsit, tényleg) a többiek desszertjébe. Trish-sel versenyt lökögettük a rezgő fejű citromhabot a tányérján, elég gusztustalan, de kárpótolt V.-nél a szelet, rendkívül erősen mandarin ízű zselé, ami nagyon finom volt.

Trish kávét kért még, szépszemű fiatal srác hozta, s mellé egy fehér márványlapon (egy pillanatra fehér csokitömbnek néztük) négy apró csokoládé érkezett. Helyben készült. S mellé kis fadobozban mályvacukor-kockák, és celofánba hengergetett Earl Grey-, és málna ízesítésű zselérudak. Pár percig csak celofánok zörgése hallatszott az asztalnál.

Ahogy végigszámoltam, négy pincér/host foglalkozik minden asztallal, velünk is. Körbeugrálás-érzetem volt, ami nem rossz, csak szokatlan. De az kellemes, hogy nem kérdezte meg tőlünk senki ötpercenként, hogy minden rendben van-e. Elég volt nekik egyszer a válasz, amelynek során a szószomról hallgattam, nem vagyok én elég bátor.

Ugyanis majdnem tökéletes élmény volt, leszámítva a malacom túlsózott szószát. Először arra gondoltam, hogy a húsnak akarnak ízt adni, de aztán rájövök, hogy nem, a szósz tényleg túl sós, s a húskockának egymagában is finom, szegfűszeggel "aláfestett" (bocs!) íze van, az erős körítés zavaró. A másik kifogásom a fizetést intéző hölggyel ellen volt, aki egy kissé túlságosan haverkodósan csevegett az urammal, amikor ő kérte, hogy a két megmaradt csokiból készítsenek számára doggie-bag-et. Tréfálkozott a lelkem, de akkor is, rosszul esett a pincérnő javaslata, hogy hahaha, funny, tekerjük a csokit a számlába... Meg is jegyeztem az uranak, hogy ez a kváterkázás nem volt valami szép, mire ő közölte velem, ne legyek már ilyen nyársat nyelt, este fél 12 volt, nyilván fáradtak voltak már a személyzet tagjai, lazítottak az úri viselkedésen kicsit. Lehet, hogy nagyon várták már, hogy menjünk... A konyha 10.30-kor zár, elvileg... S rajtunk kívül még bőven voltak az asztaloknál üldögélő-csevegő emberek, a fizetési szándék legkisebb jele nélkül...

Ami feltűnt még, hogy az első ránézésre kicsinyelt adag (mármint az enyém, nem az uramék hústömbje), mennyire eltelített. Disznóhúsból három, dobókockánál alig nagyobb húskocka volt a tányéromon, a mindig örömmel fogadott oldalasból névjegykártya méretű jutott. Alattuk a vajon éppen csak megfuttatott spenót - a párolt zöldséggratin pedig aprócska, féltenyérnyi edénykében érkezett. Ennek kétszeresét, de inkább háromszorosát eszem meg egy átlagos napon... S most ez is bőven elég volt. Mi okozhatta? Talán az, hogy majdnem minden falat után letettem a kést-villát, megtöröltem a szám a ropogósra vasalt szalvétában, ittam és csevegtem a kedves asztatársakkal? S nem szólt figyelem elterelőnek a tévé, nem a Home and Away soron következő béna sztoriját néztük, hanem az étellel foglalkoztunk? Ez lenne a titka? Lehet, hogy egyszerűen nem élvezzük már ki odahaza az ételeket, csak belapátoljuk, s mire észrevesszük, már szokás lesz belőle, s nem étel az, hanem csak táp, s kár erőlködnöm fantáziadús főzéssel, ha úgyis a tévé dominál...? Nem csoda, hogy szélesedem...

Nem rajongok a vendéglőbeli fotózás ötletéért, s úgysem tudnék jó képet készíteni, s étteremkritikusnak sem vagyok jó, úgyhogy elnézést a fellengzősre sikeredett szavakért. Sikerült elkerülnöm az "ízvilág" szót, nem tudom, észrevettétek-e - erre külön büszke vagyok :-) A lényeg: egyszerűen csak jól éreztem magam, remélem, a többiek is. Finom volt az étel, olyan élmény, amire jó visszaemlékezni - elsózott szósz ide vagy oda. V. másnap mesélte kollégáinak, hogy hol ettünk, majdnem lehülyézték, hallván az árakat (rákérdeztek), aztán kiderült, hogy ők sörre elköltenek ennyit egy héten... S házassági évfordulója sincs mindennap az embernek :-) Az már biztos, hogy szeretnék máskor is itt ünnepelni. Egy férj és egy tömb steak társaságában...