Mire felnéz az ember,

... már el is ment egy hét. Olyan hét, amikor inkább nem ír semmit, mert csak nyafogna, az pedig unalmas. Lassan kis listám lesz, miféle ír érdekességekről lehetne írni, de kedv, az nincs, bocsánat! Pl. megnyitották az első, autópálya melletti benzinkutat - hurrá, aki Belfast felé autózik, nem kell letévelyegnie kis falvakba, megtankolhat tekergés nélkül.

Rájöttem, hogy utálok felnőtt lenni, utálok formanyomtatványokat kitölteni, komoly hangon telefonálást folytatni, felelősségteljesen (grrr) eljárni ügyekben. (Nem megy gyomorszorongás nélkül, sehogysem.) Mennyivel egyszerűbb csak süteménytésztát gyúrni, és zenét hallgatni közben. Nem? Megcsinálom a felnőttes dolgokat is, muszáj, utána hatalmas elégedettségérzet tölt el, de előtte...!

Szerencsére nem csak saját nyiff-nyaffom, hanem nagy megrendelések, felajánlások is kitöltötték az időmet. Ex-főnököm érdeklődött roppant diplomatikusan múlt héten (érdekelne-e, volna-e kedvem netalántán), hogy elvállalnék-e egy rendelést, ráadásul igen rövid határidővel - mintha nem is írtam volna neki pár hónapja, hogy külön megrendelést nem veszek fel. Persze, hogy elvállaltam a jó kis babrás logórajzolgatást. Az itteni televíziótársaságtól vette fel a megrendelést, a pénz jól jön, szerintem ő is ismer annyira, hogy nem fogok nemet mondani. Az ember ne válogasson recesszió idején.

Nem tökéletesek, tudom, de szerencsére csak annyi volt a kérés, hogy a logó felismerhető legyen.

Aztán most szombaton egy jótékonysági eseményről kaptam hírt, a piac egyik visszajáró vásárlója révén, s felajánlottam pár sütit. Pénzzel nem, de az időmmel hozzá tudok még járulni az ilyen megmozdulásokhoz. Így a hétfő/kedd/szerda sütéssel, dekorral is telt. Akármennyire is állítom, hogy max. heti 2-3 napot dolgozom csak, mostanában majdnem minden napra jut sütnivaló. Hurrá!

Ráadásul eladtam az első sálat múlt szombaton. (Remélem, a többi is elkel majd.) Ezúttal a megfelelő prezentációhoz sötétkék asztalterítőt vittem a piacra, arra terítettem ki a sálat, hogy érvényesüljön a finom minta. S bevált a trükk!

Erős vagyok, visszafogom magamat, s nem rohanok fejvesztve a boltba, újabb fonalért. Van még egy sál, amit el kell majd adni. Amúgy is, rengeteg maradék van a "régi, félbehagyott kézimunkák" c. dobozomban, sajnos, csupa műszál, csupa lehetetlen szín... Nem is értem, miért vettem én még Magyarországon fél kiló világoszöld fonalat? Mit akartam vele csinálni? Majd kis sapkákat kötök belőle az Innocent Smoothies-nak. Most pedig, tévézés mellett egy fura kék, vastag, szintén műszálas fonalból kis takarócskát horgolok, a lehető legegyszerűbb mintával, amit térdmelegítő néven talán-talán el lehet majd adni.

***

Susan, a barátnőm hívott meglepetésszerűen múlt csütörtök este. Kifulladva, futtában hívott, a kórházba menet. Megszületett, a vártnál egy héttel előbb, császárral, a második unokája. Legkisebb fia, egykori boltbéli kollégám, Colm az apa. Colie! Hihetetlen, hogy az a folyton tréfálkozós, viccre mindig kész vékony srác, akivel valamikor együtt dolgoztam a boltban, most apa... Susan is említette, hogy maga is alig bírja megemészteni, hogy az ő kicsi fia... Apa, aki meglepő módon higgadtan és nyugodtan ténykedik, intézkedik. Colm a kislány (Soran) megszületése után három kerek órát volt a gyermekével, amíg a mama a műtét után pihent. Nem volt fáradt, nem ment kocsmázni a haverokkal, hanem babát dajkált, s küldte rendre az értesítő sms-eket a jó hírrel. Soran neve dán eredetű, a mamája ötlete volt. (Azt olvastam róla, hogy dán fiúnév, de ki tudja...). A szülész jót szórakozott, ugyanis a muszájból elvégzett császár közben derült ki, hogy ő szintén dán. Soran első gyereknek jókora, 5 kiló, igen hosszú baba, egyetlen babaruha sem volt jó rá, így az ifjú atya és Susan a másnap reggelt babaruha-vásárlással töltötték.

Így most már kettőre emelkedett az unokák száma Emmet-éknél, egy fiú, egy lány: Cian és Soran. Hamarosan csupa rózsaszín sütiket kell majd készítenem, már sejtem :-)

***

Rájöttem, hogy ha egy falatot nyújtok Maska felé, amíg elveszi a kezemből, addig meg lehet érinteni a fejét. Most már nem húzódik el a kezem alól, de nem is marad ott. Amint lehet, odébb megy. Eddig féltem, hogy megkarmol, vagy megharap... Oda nem jön, csak úgy, de ha kiabálom a nevét, már megjelenik, akárhol is alszik éppen. Persze, kaja az legyen a kezemben. S akkor jön. A kaját még az alacsony falon elé rakom, s megpróbálom megérinteni, míg a kajadarab elvételével van elfoglalva. Mindennap edzünk. Ez a kurta érintés is valami. Élő, puha, macska. Hihetetlen, mennyire hiányzik egy meleg, szőrös, bizalommal teli állat. (Kéretik nem röhögni, vicces megjegyzésektől tartózkodjunk.) Tudom, hogy a kajáért jár ide, tudom, nem barátságból teszi, állat, túlélnie kell, a vonzalom egyoldalú, de mégis, annyira jó, hogy van.

S szép is.

Valamint eltünteti az eddig kukába kerülő, hamar büdösödő potyadékot. Élő komposztedény :-)

Ezt a fotót amúgy alig fél méternyire tőle készítettem, az ágyon fekve. A telefonomról lecsüngő fém birka bűvölte el annyira, hogy ülve maradt, s nézett figyelmesen, míg elkészítettem a "egyre közelebb" c. képsorozatot. Látszik rajta, hogy milyen jó húsban van. Egyébként, ha éhes (ami azért megesik, néha), ideül az ajtó elé, s bámul befelé, amíg észre nem veszem, s nem viszek ki valami "apróságot". Mert apróság, az mindig akad, ha más nem, akkor tej.

***

A hátsó falat meg kell csináltatni. Most embert keresek, aki ilyesmit elvállal, s adna árajánlatot. Ennyire rohad, mállik a fal az ajtó felett:

Vannak cifrább elszíneződések, ázások is:

Először a festőnél fogok érdeklődni, hátha van egy haverja, aztán a piacon is körbekérdezek. A management company, persze, nem felelős érte, az építtetőtől nem sok jót várunk... De mielőtt leszakad az egész, fel kell újítani.