Vidéki ír hétköznapok

A bankba ballagok gyalog, a nagy melegben alig vannak páran az utcán. Egy lepusztult pár jön velem szemben, a nő vézna, mint a piszkavas, kiélt arca szürke, mindkettő pontosan az a típus, akinek jobb nem a szemébe nézni. Körülnézés-lassítás nélkül, beszélgetésbe merülve vágnak át az utcán előttem, az út túloldaláról kikanyarodó kocsinak fékeznie kell miattuk, mire artikulátlan üvöltés harsan fel a nő szájából, karjait fenyegetően lengeti a sofőr felé, de ahhoz már nincs mersze, hogy a kocsira csapjon. Az autó nagy ívben, lassan kerüli ki őket. Közben szitokszavak özöne. Holott ők léptek le körülnézés nélkül. Majd, hogy elhúz a kocsi, a nő tovább beszél a férfihoz, folytatva, mintha mi sem történt volna.

Ez is Írország. Vannak travellerek, drogosok, félőrültek, és ezekből szép számmal akadnak az utcán. Néha megijeszt a minden előzmény nélkül felcsapó indulat... Máskor pedig magam is szeretnék baseball (vagy stílusosan, hurling-) ütőt ragadva menni némelyik után, mert akkora marhák az úton. A minap kismotoros srác cikkcakkozott át előttem két piroson is, hajszál híján mulasztva el a lelépőket. Ilyenkor ütni szeretnék.

***

Múltkor a piacon egy tősgyökeres ír, egy 35 éve itt élő angol, és egy 12 éve itt élő magyar együtt szidta a kormányt. Emlegettük a 13.7 %-os munkanélküliséget, a mindent megúszó bankvezetőket és politikusok sumákságait, az üresen kongó eladatlan, slendriánul felépített lakások tízezreit. S az ír egyetlenegyszer sem húzta fel az orrát, vagy szólt, hogy hát hogy jövünk mi ehhez, kritizálunk itt, "vendégek". Közösen bólogattunk, igaz, megettünk már együtt pár vacsorát, ismerjük egymást, mindannyian tudtuk, hogy az aggodalom beszél belőlünk. Egyszerűen nyomasztó, mi megy itt, s egyelőre nem látszik az alagút végén a fény. Bella (p.k.) egyik fia egészen Argentínáig menekült innen, s nem is nagyon akar hazajönni. Pedig az sem a legjobban működő gazdaság hazája.

***

A minap reggel mentem a hátsó úton a piacra, szép időben, élvezve a napsütötte tájat. Ha időm engedi, arra megyek inkább a gyorsabb, de unalmasabb főút helyett. Egyszerre látom, az előttem menő autóknak felvillan a vészvillogója, sőt, kezdenek megfordulni. Az első autó mellém ér, lehúzom az ablakot, ő is, majd átkiabál:

"Ne menjen arra, elszabadultak a marhák!"

Az úton, a forgolódó kocsikon túl apró boci tévelyeg az út közepén. Ez lenne a gond? Magamra maradok, a "marhákon" túl is forgolódnak az autók, nehogymá, most hogy érek be időre, a kerülő nagy lenne. Óvatosan közelebb araszolok, a kanyar megnyílik előttem, látni már, hogy a boci nincs egyedül, követik még páran, jókora tehenek, jönnek kifelé a kerítésen szakított nyíláson. Kicsit nézelődnek, majd elhúzódnak balra, így igen lassan megindulok a másik sávban. Felkapcsolom a fényszóróm, villogok vele vadul, vészjelző is bekapcsolva, reménykedem, most csak nem jön szembe velem boyracer, mert akkor csattanunk. Tehenek megnéznek, elhajtok mellettük, egy másik autó utánam... Már látszunk, üres előttem az út. Aztán minden szembejövőt figyelmeztetek a "marhákra". Amelyek kivételesen a szarvasmarhák családjába tartoznak :-)

A piacon mesélem, mi történt, kérdem a többieket, esetleg tudják-e, kié a legelő ott, a kanyarban. Máris mondják a nevet, X bérli, sőt, valakinek a telefonszámuk is megvan, megy a hívás, a pénztárosunk pedig elindul, hogy addig is visszahajtsa a marhákat, amíg a tulaj megérkezik. Helyreáll a nyugalom.

Szeretem ezt, a főváros szélén, ahol egybeolvad város és vidék, elszabadult marhákat kerülgethetek munkába menet.