Ma este V. későn ért haza, így a bolt előtt randiztunk, ahol megvettem a hideg vacsorához a kenyeret. Feltűnően nagyszámú fiatal jött-ment az off-licence környékén, erősnek tűnőre feltuningozott apró autók motorjai bömböltek, zajlott az élet. Nem csoda, ünnepelnek, ma osztották ki az érettségik (Leaving Cert.) eredményeit. Egész nap interjúvolták a fiatalokat kedvenc rádióadómon, jókora volt a felhajtás körülöttük. A legérdekesebb beszólás egy remek eredménnyel végzett fiatalembertől származott, aki a riporter faggatására elárulta, hogy lehet, hogy mérnöknek tanul majd, de az is lehet, hogy az orvosira megy. "S miért akarsz orvos lenni?" - kérdezte a riporter, aki várta a szabványválaszt, helyette a srác ennyit felelt csak": Hát... buliból."
Ahhh...
Kiderült még, hogy az ország legjobb tanulmányi eredményével dicsekvő srác pedig sandyford-i, vagyis előző lakóhelyünkről való. Egy bray-i srácot is megszólaltattak, főleg azt tudakolták tőle, hol fog ma mulatni... Mert ma minden érettségizővel (na jó, a legtöbbel) elszalad a ló, isznak, mulatnak, van, aki egy hétre is elmegy ilyenkor, nyilván szülői rásegítéssel, valami meleg helyre, tenger mellé, bulizni. Hogy aztán kellően rossz hírét keltse az ír tinédzsereknek.
Nem emlékszem, hogy Magyaroszágon ekkora felhajtás lenne az érettségiből, legalábbis az én időmben (az én időmben, hogy ezt kell mondanom, basszus) nem volt. Ballagáskor elvitt anyám ünnepi ebédre (apám éppen külföldön volt), az eredményem nem volt valami ihaj, de letettem az érettségit, hurrá. De nem faggatott elfúló hangú riporter a gimnázium kapujában, hogy mit érzek, hová akarok jelentkezni, hol bulizom aznap este. Buli? Még csak azt kellene, sosem voltam bulizós fajta, szolid kisvárosi leányka voltam én. Össze is vonta volna az apukám a szemöldökét, ha kimerészkedtem volna az éjszakába. Örültem, hogy túlestem rajta, ennyi. Matekérettségi után pedig szereplőválogatásra mentem, a Szerelem első vérig-hez kerestek arcokat, a fél osztály oda ment, amikor befejezetük az izzadást a matek felett, de nem voltam elég különleges, elég vagány, tömegből kirívó. Helyette hamarosan műszaki rajzolóként jómunkásemberkedtem az egyetemen. Mint alkalmazott. Az is valami.
***
Tegnap este Cseh Tamást hallgattam, mert sokára csengett le bennem a tortasütés izgalma, kellett valami lelassító zene. Ahogy a sötétben hallgattam, eszembe jutott barátnőm, akitől a CD-gyűjteményt kaptam, s eszembe jutott a vacsora, amit vele és családjával töltöttünk el áprilisban, V. és én. Ültem az asztal egyik végén, valami értelmes után kutatva az agyamban, hogy miről is tudnánk beszélgetni a már felnőttszámba menő gyermekeivel. A társalgás igen nehezen indult be, néztem a lánya arcát, s ámultam befelé, mert én ezt a lányt láttam kisbabaként, s most itt ül, kifestve, jogi felvételire készül, te jó Ég. Nem ismerem, idétlenül ugráló kiskamaszként láttam utoljára, s most felnőtt nő.
S hirtelen, tegnap este, az ágyon fekve belémhasított, hogy hiába érzem én magam a koromnál fiatalabbnak, BIZTOS vagyok benne, hogy a fiatal lány az asztal túlsó végén öreget látott bennem, az anyja unalmas ismerősét - ugyanúgy nézett rám, mint én szoktam, fiatalon, apám vacsoravendégeire. Dögunalom, viselkedni kell... Hirtelen elemi erővel vágott gyomorba a ráismerés, hogy van, aki engem már menthetetlenül öregnek lát. Aki nem emlékszik arra, milyen voltam én gimnazistaként. Öreg vagyok, a fenébe is, vitaminokra szorulok rá, aggódásra ad okot az egészségem, lassan olyan szép, egybefüggően ősz leszek, mint régi ismerősöm, akit a haja miatt csak Ősznek neveztem... Végigvettem a régi egyetemi kollégákat, s bizony, van olyan, aki lassan már hetvenéves, s aztán az is eszembe jutott, hogy anyáméknak holnap lesz a 45. házasságija... s hogy bassza meg, de öregszem... s hogy én sosem leszek 45 éve házas, azt nem érem meg... S bár augusztus van, de én már a karácsonyi házikók ötleteit skiccelem a füzetembe...
Közhely, de igen, rohan az idő, öregszem, nyekereg a hátam, a szemem sem úgy fókuszál, mint régen, a a sebek is tovább megmaradnak, s egyre nehezebben ugranak be a régi arcok. S egyre többször jön ki a számon olyan háborgás, ami az öregekre jellemző. Bezzeg az én időmben...! Ráadásul hamarosan osztálytalálkozó lesz, amire nem megyek, de megint egy olyan dolog, amihez évszám kötődik, mégpedig szép kerek, húsbavágó évszám, 25 éve érettségiztem, édes Istenem...
Ahhh...
Kiderült még, hogy az ország legjobb tanulmányi eredményével dicsekvő srác pedig sandyford-i, vagyis előző lakóhelyünkről való. Egy bray-i srácot is megszólaltattak, főleg azt tudakolták tőle, hol fog ma mulatni... Mert ma minden érettségizővel (na jó, a legtöbbel) elszalad a ló, isznak, mulatnak, van, aki egy hétre is elmegy ilyenkor, nyilván szülői rásegítéssel, valami meleg helyre, tenger mellé, bulizni. Hogy aztán kellően rossz hírét keltse az ír tinédzsereknek.
Nem emlékszem, hogy Magyaroszágon ekkora felhajtás lenne az érettségiből, legalábbis az én időmben (az én időmben, hogy ezt kell mondanom, basszus) nem volt. Ballagáskor elvitt anyám ünnepi ebédre (apám éppen külföldön volt), az eredményem nem volt valami ihaj, de letettem az érettségit, hurrá. De nem faggatott elfúló hangú riporter a gimnázium kapujában, hogy mit érzek, hová akarok jelentkezni, hol bulizom aznap este. Buli? Még csak azt kellene, sosem voltam bulizós fajta, szolid kisvárosi leányka voltam én. Össze is vonta volna az apukám a szemöldökét, ha kimerészkedtem volna az éjszakába. Örültem, hogy túlestem rajta, ennyi. Matekérettségi után pedig szereplőválogatásra mentem, a Szerelem első vérig-hez kerestek arcokat, a fél osztály oda ment, amikor befejezetük az izzadást a matek felett, de nem voltam elég különleges, elég vagány, tömegből kirívó. Helyette hamarosan műszaki rajzolóként jómunkásemberkedtem az egyetemen. Mint alkalmazott. Az is valami.
***
Tegnap este Cseh Tamást hallgattam, mert sokára csengett le bennem a tortasütés izgalma, kellett valami lelassító zene. Ahogy a sötétben hallgattam, eszembe jutott barátnőm, akitől a CD-gyűjteményt kaptam, s eszembe jutott a vacsora, amit vele és családjával töltöttünk el áprilisban, V. és én. Ültem az asztal egyik végén, valami értelmes után kutatva az agyamban, hogy miről is tudnánk beszélgetni a már felnőttszámba menő gyermekeivel. A társalgás igen nehezen indult be, néztem a lánya arcát, s ámultam befelé, mert én ezt a lányt láttam kisbabaként, s most itt ül, kifestve, jogi felvételire készül, te jó Ég. Nem ismerem, idétlenül ugráló kiskamaszként láttam utoljára, s most felnőtt nő.
S hirtelen, tegnap este, az ágyon fekve belémhasított, hogy hiába érzem én magam a koromnál fiatalabbnak, BIZTOS vagyok benne, hogy a fiatal lány az asztal túlsó végén öreget látott bennem, az anyja unalmas ismerősét - ugyanúgy nézett rám, mint én szoktam, fiatalon, apám vacsoravendégeire. Dögunalom, viselkedni kell... Hirtelen elemi erővel vágott gyomorba a ráismerés, hogy van, aki engem már menthetetlenül öregnek lát. Aki nem emlékszik arra, milyen voltam én gimnazistaként. Öreg vagyok, a fenébe is, vitaminokra szorulok rá, aggódásra ad okot az egészségem, lassan olyan szép, egybefüggően ősz leszek, mint régi ismerősöm, akit a haja miatt csak Ősznek neveztem... Végigvettem a régi egyetemi kollégákat, s bizony, van olyan, aki lassan már hetvenéves, s aztán az is eszembe jutott, hogy anyáméknak holnap lesz a 45. házasságija... s hogy bassza meg, de öregszem... s hogy én sosem leszek 45 éve házas, azt nem érem meg... S bár augusztus van, de én már a karácsonyi házikók ötleteit skiccelem a füzetembe...
Közhely, de igen, rohan az idő, öregszem, nyekereg a hátam, a szemem sem úgy fókuszál, mint régen, a a sebek is tovább megmaradnak, s egyre nehezebben ugranak be a régi arcok. S egyre többször jön ki a számon olyan háborgás, ami az öregekre jellemző. Bezzeg az én időmben...! Ráadásul hamarosan osztálytalálkozó lesz, amire nem megyek, de megint egy olyan dolog, amihez évszám kötődik, mégpedig szép kerek, húsbavágó évszám, 25 éve érettségiztem, édes Istenem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése