2010. június 27.

Egy email kapcsán

Ha amolyan íróember lennék, akkor az lenne a cím, hogy "egy email margójára", de hát oda írni lehetetlen - ellenben miután megfogalmaztam egy nyugtató válaszfélét a riadt mailre, amit kaptam, és elmentem vásárolni, megindultak az agyamban a csapongó gondolatok, aminek eredményeként itt ülök, izzadva, éppen-hogy-hűvös sörrel és könyvvel az asztalon, ebben a dögmelegben, hogy a válaszomat inkább ide sikerítsem. Mert a válasz neki is szól, de rólam is elárul ezt-azt.

Azt írja az email írója, hogy elfogta a rémület, mert múlt éjjel belegondolt, hogy ő kicsoda... rátört a félelem a haláltól... próbált belegondolni, mi az, hogy "én".... Honnan jött, hová megy, mi lesz belőle - főleg mi lesz belőle utána? Hogy riasztják a válaszok, amelyek egy szóban összefoglalhatók: semmi. Semmiből jöttem, semmi leszek, semmi marad utánam...

Ez így igen riasztó, mi az hogy - voltak pillanatok, amikor engem is kivert a víz, hogy jaj... de ma már nem. Nem volt tudatos az idáig vezető út, egyszerűen vele járt az életemmel, azt hiszem.

Először nagyapám halálakor, kamaszfejjel kezdett foglalkoztatni a halál, hogy hogyan is van ez? Jöttek a Polcz Alaine-könyvek, Elisabeth Kübler-Ross könyve, s néhány olyan olvasmány, amely meg is nyugtatott, meg nem is. Akkor nem is annyira saját végem foglalkoztatott, hanem a halál biológiai folyamata: fáj, nem fáj, félek-e majd, vagy sem? Akkor is, most is, azt éreztem legfontosabbnak, hogy jaj, csak nehogy egyedül legyek majd akkor, mint nagyapám volt - ma is haragszom a világra, a helyzetre, mely úgy hozta, hogy egyedül halt meg, (ő is, nagyim is) kórteremben, nem fogta senki a kezét/kezüket. Amennyire tudom...

(A kurva életbe, by the way.)

Aztán pár évvel később, egy tud.filmsor. során saját végességemmel való szembesülés ütött szíven. Carl Sagan magyarázta egy könyvespolc előtt, hogy egy átlag ember élete során ennyi könyvet olvas el. S tett pár lépést a padlótól-plafonig telezsúfolt könyvespolc előtt: 6000 könyv, szólt az ítélet. ("Amerikaiaknak szólt a sorozat" - mondta nyugtatólag az uram később, sokkal később -, " az európaiak többet olvasnak, nyugi." S én azóta is azt remélem, többet elolvastam már, mint 3000 könyv, s belefér még egyszer ennyi.

Így, túl a negyvenen, elvesztve pár közeli és távoli ismerőst, barátot, rokont, köszönhetően betegségnek, autóbalesetnek (de főleg betegségnek) már nem riaszt annyira a halál gondolata. A korral jár-e, vagy azzal, hogy ilyen soknak megéltem távozását, nem tudom. Pedig egyikőjükhöz sem voltam testközelben, amikor meghaltak, mégis... Valahogy... jaj, majdnem leírtam, hogy "megszoktam"... a gondolatot... Segített a rituálé, a temetések megszokott menetrendje, a kiszámítható mondatok. Valahogy egyre könnyebb elfogadni, hogy igen, egyszer vége van, függöny.

Az uram ellenben jelen volt húga halálakor, s néha rémeseket álmodik, s rángatnom kell, mert nyög, és jajgat álmában, s búsul, mert ott a fejében a kislista, hogy mit nem csinálhat már, soha többet, mert már végleg mögötte van a lehetőség. Én pedig dühös vagyok, hogy miért nem előre néz, mert azért van még előttünk sok szép élmény (remélhetőleg).

S néha, ha eszébe jut a halál, mint Neked, kedves emailíró, akkor odafordul,hozzám és azt mondja, ha holnap reggel meghalok, akkor is volt pár szép évünk. S ez a tudat mindkettőnket vigasztal. S ez akkor is vigasztaló, ha nincs kihez odafordulni. Csak olyanná kell tenni az életet, hogy elmondhassuk: volt pár szép évünk, a fenébe is.

Konyhakatolikusként remélem a lélek megmaradását - mondtam már, kicsi kék lángként szeretnék jönni-menni, függönyt lebegtetni - Neked mulatságos kép lehet, de nekem erőt ad. Ki vagyok, mi vagyok: erre sem nehéz választ adni, nekem könnyen megy, kicsi kis jelentéktelen pötty, a létezésem és gondjaim nudli a világmindenség egészéhez képest, ne áltassuk már magunkat azzal, hogy jaj, de módfelett fontosak vagyunk, hiába ágál az egónk, pötty, ennyik vagyunk. Legfeljebb magunknak, kedvesünknek, rokonainknak vagyunk igen fontosak, slussz. Nem a sátán riogat a rémisztő gondolatokkal, megfordul ez mindenki fejében.

Mit hagyunk magunk után? Rajtunk áll az, bizony. Alkoss maradandót, vagy sem, saját kedvedre, vagy másokéra, de próbálj meg minél többet belezsúfolni az életedbe, amely elég értékes ahhoz, hogy minden percét kitöltsd valamivel, ami kedvedre való, amit szeretettel, érdeklődéssel csinálsz. Hogy ne teljen haszontalanul. (Ebbe persze, az én értelmezésem szerint belefér a kellemes, meleg takaró alatti szunyókálás is, mert a magam örömére teszem, haha!)

Valahol azt olvastam, egy férfi akkor élt igazán, ha írt egy könyvet, ültetett egy fát és csinált 1-2 gyereket. (Apámnak mindez már kipipálva, de nem hiszem, hogy ezzel befejezettnek tekinti földi pályafutását.) Hogy nők mikor éltek teljes életet, erről nem szólt az okos írás :-) Én úgy gondolom, akkor volt eredményes az élet, ha ez ember sok kellemes emléket hagy maga után, másoknak. Hogy mosolyogjanak kicsit, ha eszükbe jutok. Az szerintem a legnagyobb eredmény.

Clarissa, februárban elhunyt piaci társunk házát árulja a lánya. Van, aki rosszalja ezt, hogy no, nem késlekedett sokat, megszabadulni az öreg háztól. Miért tartaná meg? Szentimentális érzelmektől vezetve? Hideg, erősen felújításra szorul, kiadni nem tudja, nincs pénz felújításra. S ami a lényeg: az anyja nem él már ott, mert halott. Nem, átfogalmazom: nem ott él már, hanem bennünk, az emlékekben. Abban, hogy mint pl. tegnap este, a piaci barbeque-n, mosogatás közben, tudtunk mosolyogva beszélni róla, s nem futotta el a szemünket könny. Csak jó volt őt szóba hozni őt, emlékezni. A teljes életre, amit élt.

Áh, bűvszó! Teljes ÉLET. Mi az, amit magam után hagyok? Azt, ahogyan éltem... Ez nem (csak) másoknak lesz fontos, hanem Neked, kedves emailíró. Majd idemásolok egy verset, amit Clarissa halála idején sokszor elolvastam - Neked is segíteni fog. Hogy ne félj. Mert megszokod a halál gondolatát, ahogy öregszel. Ahogy Montaigne írta: "The continuous work of our life is to build death." (Megjegyzem, Montaigne-tól nem olvastam semmit, de ezt az idézetet az orrom alá dörgölte már valaki, amikor volt egy félős, pánikolós pillanatom.)

A félelemmel amúgy nem vagy egyedül. Julian Barnes írta könyvében - ajánlottam is a Tetszettek között -, hogy néha rémülten ébred éjszaka, vagy asztalt csapkod félelmében, mert pánik fogja el, hogy "bármikor" meghalhat. Gondolja ő. Sikeres író, ünnepelt egyéniség, remek, kényelmes élettel, mégis retteg. Csak nem értem, miért, ráér félni akkor, ha eljön a pillanat...

Engem jobban aggaszt - főleg most, hogy nemrég volt ez a TIA-"epizód" -, hogy mi lesz velem, ha mondjuk, teljesen tehetetlen leszek, de az agyam élni fog... Az jobban rémiszt, hogy esetleg terhére leszek valakinek, mint a tudat, hogy egyszer majd menni kell. Ahhoz azért ragaszkodom, hogy halálom pillanatában legyen egy szorongatnivaló kéz, mert egyszerűen NEM vagyok HAJLANDÓ meghalni, ha nem lesz ott valaki, aki megnyugtató érintéssel segítsen.

Szóval... halál. A vég. Ne félj tőle. Minden oda vezet, tudomásul kell venni, sem én, sem Te nem változtathatsz ezen a tényen. Ez van, na, mondd már. Kérdés, hogyan állsz hozzá. Ebben is segít a vers. Mondják, az utazásban a legfontosabb az odaút, nem a megérkezés. Élvezni kell az utazást, a szép kilátást a vonatról, a kellemes ebédet az étkezőkocsiban, az érdekes csevegést az utastársakkal. Ne az foglaljon le, hogy jaj, esetleg kapkodni kell a végén, mert ki veszi le majd a csomagot a csomagtartóról, vagy segít-e valaki megmondani, melyik a jó kijárat... Az még odébb van. Addig még élni kell.

S most bocs, de megyek, mert élnivalóm van, vár egy izgalmas bárány curry-recept, ami már napok óta foglalkoztat. Itt hagyom Neked a verset, olvasd el figyelmesen, s ne félj:

For Death

From the moment you were born
Your death has walked beside you.
Though it seldom shows its face,
You still feel its empty touch
When fear invades your life,
Or what you love is lost
Or inner damage is incurred.

Yet when destiny draws you
In to these spaces of poverty,
And your heart stays generous
Until some door opens into the light,
You are quietly befriending your death;
So that you will have no need to fear
When your time comes to turn and leave.

That the silent presence of your death
Would call your life to attention,
Wake you up to how scarce your time is
And to the urgency to become free
And equal to the call of your destiny

That you would gather yourself
And decide carefully

How you now can live

The life you would love

To look back on

From your deathbed.


© J. O'Donohue: Benedictus

(Kiemelés tőlem.)

5 megjegyzés:

Medve írta...

Azt nem tudom, mit fogok érezni, ha eljön az ideje, hiszen nem tudom, mikor lesz és mennyi lesz mögöttem addigra. Tavaly, amikor 120-al pörgött a kocsi a betonkerítés és a szalagkorlát között, akkor az jutott eszembe: mekkora hülyeség lenne így és itt meghalni, hát valóban csak ennyi lett volna az egész?
De én is úgy vagyok, hogy semmi nem rémiszt annyira, mint ha ép ésszel élnék egy magatehetetlen testben. És még arra sincs lehetőségem, hogy bevégezzem, amikor elegem van...

zebrina írta...

Moni, olyan szépen tudsz írni.

kisrumpf írta...

Zebrina, bárcsak úgy tudnék írni, ahogy Te fotózol.

zebrina írta...

:)

marimama írta...

Nem tudom vígasztaló-e, de az egyik - réges-régen eltávozott, mélyen istenhívő - családi barátunk sokszor mondta: "nem hiszi, hogy félni kell a haláltól, hiszen még a csecsemők is kibírják, ha kell."
Viszont, amit Te leírtál nemcsak szép, de igaz, és ezért vígasztaló is.