Egy lépés előre...

A házassági évfordulót szokatlanul aktívan töltöttük: Ashford-ba cipeltem az uramat, piacot nézni. A helyi újságban (Wicklow Times) már másodszor láttam, hogy hirdetik magát egy új piac, sőt, a csábító sor is ott állt a hirdetés alatt: "Limited number of stalls are available. Call Bobby on.... " No, gondoltam, megér ez egy látogatást.

Ashford innen nem egészen húsz perc autóval, az igen szép Usher Garden bejáratától egy köpésre. Vagyis nyáron elég jelentős a turistaforgalom... Előtte még beugrottunk az újságoshoz tejért, és a heti rossz hírekért, majd irány a falu. A piac a Chester Beatty Inn hátuljában található. A főúton már jó előre ki van rakva a hirdetés, miszerint itt fedett piac található, + nyitvatartás. Nem mondhatni, hogy tömeg lökdösődött a bejáratnál, de azért ődöngött pár ember a pultok előtt. Jobbára kézművesek termékei voltak kirakva, kajás pult alig. A bejáratnál zöldséges, majd olajbogyós pult, azon túl pedig egy építési vállalkozó ajánlotta segítségét tervezéshez, engedélyek beszerzéséhez. Mondhatnám, piac fíling alig, V. húzta is a száját a giccsek láttán, de engem érdekelt a hely. Főleg, mert senkinél nem láttam az én sütijeimhez hasonlót. Sőt, aprósütis pult sem volt, s a cupcake-eket hirdető standon csak egy tábla fogadta a látogatót, hogy családi okokból ma nincsenek itt az árusok...

Kezemben az újságból kivágott hirdetéssel lerohantam az építési vállalkozót, hogy Bobby-t keresem. Ő telefonált is az illetőnek, hogy egy hölgy várja a bejáratnál. Várakozás közben V. meglátta a feliratot, miszerint a piac az Inn partiknak fenntartott helyiségeit foglalja el. Nekem, elkényeztetettnek az tetszett, hogy fedett, fűtött...

Megérkezett Bobby, negyvenes,mosolygós férfi, manageri pozíciójához illően irattartóval a kezében. Melegen kezet ráztunk, majd orra alá nyomtam a hirdetést, hogy ezt olvastam, s érdekelne, mennyi itt egy asztal. Ő azután érdeklődött, hogy mit is gyártok, mert nem akar konkurrenciát a már meglévő kiállítóknak... Mondtam, olyan sütiket gyártok, amiket itt senki, íme a névjegyem, nézze meg a weboldalam, ott megtekintheti a választékot. Na, ez nagyon sokat nyomott a latban, nem volt több faggatózás, egyből felajánlotta, hogy körbevezet, s megmutatja a még üres standokat. A bérleti díj 50 euró, van nagyobb, van kisebb asztal, van beljebb, még védettebb helyen lévő és van a bejárathoz közelebb eső. Egy szimpatikus alacsony asztalnál (szemben a csukott hátsó bejárattal) megálltunk, s mire felocsúdtam, már arról beszéltem az embernek, hogy igen, nekem ez megfelelne, s mivel mondta, hogy ez az asztal szabad az elkövetkező két vasárnapra, iziben le is foglalóztam... "Is that OK with you?" - néztem az uramra, megpróbálva bevonni a társalgásba, mert mégiscsak vasárnap, a hosszú ágybanfetrengések, laza szöszmötölések napja, én pedig itt csinálom a programot... S ha valamit rosszul csinálok, azt mindig két nappal később tudom meg tőle, egy egészen váratlanul odavetett megjegyzésként... De V. csak bólintott, én vártam, hátha szól, mit hagytam ki a "tárgyalásból", de nem szólt, sőt, szótlanul nyújtotta át Bobby-nak az ötvenest...

Bobby kérdezte, honnan jöttem (khm), mondtam, Magyarország, s aztán dagadtam, mert csodálkozott, és azt mondta, nem tudta belőni az akcentusomat. Persze, hogy nem, a mélyvidéki ír akcentus és szóhasználat (Ah, you are grand!) kellemesen keveredik a kelet-európaival, az itt töltött évtized nem múlt ám el nyomtalanul, haha. Megemlítettem, hogy a kilternani piac tagja vagyok több mint 7 éve, mire ő, hogy jé és nahát, ő Kilternan-ban született.

Sínen voltam!

A harmadik vasárnapon már visszajön az asztal eredeti tulajdonosa, de addig kipróbálhatom magam - biztosítást se kössek arra a két alkalomra, súgta oda halkan Bobby, ráérek még, ha kiderül, hogy megéri itt ülnöm 6 órán át minden vasárnap. A higiénikusoktól kapott papírt majd be kell mutatnom... De semmi sem sürgős... Elmondtam neki, hogy áprilisban szabadságra megyek, de utána, ha működik a dolog, jönnék egész évben.

Barátságosan váltunk el.

Az uram a kocsiban jegyezte meg, hogy meg volt lepve, hogy azonnal üzletet kötöttem, ő csak arra számított, hogy körülnézünk, hogy mégis, milyen hely ez... S hogy az első, remegős mondatok után már milyen ügyesen beszéltem, s a lényeget kérdeztem... Meg volt a vállam veregetve. Most már csak az kell, hogy annyi sütit adjak el, ami profitot is hoz :-)

Utána Dun Laoghaire-be mentünk, fokhagymáért, de sajnos, nem volt Tarn-beli. "Csak" sima rózsaszín volt, halomban álltak egy kosárban. V. noszogatott, olyat ne vegyél, kérdezd meg inkább az embert... Mellettünk egy másik házaspár szintén magyarul noszogatta egymást, hogy milyen kaját vegyenek. Beszédüket hallva V. rájuk köszönt, ők vissza, kissé tanácstalan, zavart mosollyal kutattam az agyamat, mit kérdezhetnék tőlük a köszönés után ("Hideg időnk van, nemde?" valahogy nem hallatszik olyan jó indításnak magyarul), de ők is, mi is inkább másfelé néztünk... ennyit arról, hogy szélesíteni kellene esetleg ismerőseink körét. Végül két fej fokhagymával jöttem el, s egy ígérettel, hogy majd lesz Tarn-beli.

Aztán Trish textelt, hogy fussunk össze, jó évfordulót akar kívánni, s hozna valamit... S hozott, csokit és méregdrága palack pezsgőt, úgy látszik, ez a luxusok hete. Kávézás és paninizés lett a találkozás vége, utána még kidekoráltam a sütiket a kávézónak, s most kellene valami vacsorafélét is csinálnom egy jókora darab húsból... ehelyett izgatott kis lepkék libegnek a gyomromban, "tennivaló"-listák futnak neonfényként át az agyamon...

Juj, de izgulok!