Egészen hülyén indult a mai nap, éjjel fél 3-kor.
Felébredtem. Valószínűleg a víz lódult meg a csövekben, amikor beindult a fűtés, s azt hallottam meg, vagy nemistudom, de nem tudtam már visszaludni. Sajgott a fejem, sejtettem, hogy ez a nap is egy remek, meleg nap lesz. Olvastam hát: Joyce Carol Oates: The Gravedigger's daughter. Nehezen lendült be a történet, az elején még aggódtam, hogy itt van mindjárt kezdésnek ez a 10 oldalas leírás arról, hogy mit gondol egy nő, akit egy férfi követ a csatornaparton. Na hiszen, ha végig ilyen lesz a könyv (jó vaskos, hokedliláb alá való), akkor nem fogom elolvasni. Mondtam ezt magamnak annak ellenére, hogy soha még egy könyvében sem csalódtam, sőt.
De belendült a történet, olyannyira, hogy most már alig bírom letenni, német (zsidó) menekültekről szól, a 40-es, 50-es évek Amerikájában, ami nem ám egy olyan idilli olvasztótégely, ahogy azt tanultuk, ugyanazok a régi ellenszenvek és ellenérzések dúlnak ember és ember között, mint Európában. Jó, nagyon, így aztán el is telt vele egy órácska hajnalban, mire megint kornyadni kezdtem, s elaludtam.
Mire felkeltem, vadul sütött a nap, nincs rá jobb szó, vadul sütött, el is terveztem, hogy idén először kint fogom a teraszon szárítani a ruhákat. Éppen telefonoztam anyósomnak, megkésve köszönteni a születésnapján, amikor hallottam, hogy ping! üzenet jött, de aztán a nagy csevegésben elfeledtem, s mire megnéztem, késő volt már. Trish, mert ő üzent, már elindult a Greystones-ig vezető túrán, engem invitált volna, ha megnézem az üzenetét, mehettem volna vele. Félve írtam neki, hogy most indulok újságért-kávéért, van-e kedve visszajönni és leülni a Campo di Fiore előtt? Írta, hogy szívesen visszafordul, remek, találkozzunk a band stand-nél.
Rövidujjú ingben mentem, az idő remek volt, mindenfelé családok, kutyasétáltatók, színes ballonok, széjpöjjgők, vattacukor, fagyi - sült hal és szalmakrumpli szag, színes zászlócskák, pára, tangóharmonikás román fickó - minden adott volt egy remek sétához. A promenádon még nyüzsgőbb a tömeg, Trish talpig sportosba öltözve integetett a band stand mellől, naná, hogy ő ért oda előbb. Az olasz kávézóban hosszú sor, de gyors kiszolgálás, az alacsony fekete hajú, nevetős szemű srác már ismerősként biccentett, jól emlékszik rám, én vagyok az a nő, akinek a férje hol meleg, hol hideg tejjel kéri a lattét. Na, ezen igazodjon ki valaki!
Hónom alatt újsággal, papírpoharat egyensúlyozva leültünk a promenád szélén, s beszélgettünk. Istenem, de jól esett az a kávé! A fejem sajgott, a párás távolban Killiney, elhúzó teherhajók, s a hatalmas komp a dublini kikötőből. Iszogattuk a kávét, edzéstervekről beszélgettünk, ismét biztosítottam Trish-t, hogy lehet, hogy én ott fogok meghalni az aszfalton, de V. és én is végigballagjuk-kocogjuk vele a mini maratont valamikor nyáron. El ne felejtsek jelentkezni rá. Elújságoltam neki, hogy már kinyomtattam egy gyakorlatsort, a hasi hájak eltüntetése érdekében, most már csak el kellene kezdeni csinálni őket. Mert aggaszt, hogy néha ülök, s mintha gyorsra váltana a szívverésem. Mert hiába vagyok 42 éves, s érvelhetnék azzal, hogy "ez már a korral jár", de azért már zavar, hogy nem férek bele kedvenc, Új-Zélandon felavatott nadrágomba (amit már csak azért is jóleső érzés lenne újra felvenni, mert ott volt velem), és már csak 2-3 olyan pólom van, amely még nem feszül. S az is zavart, hogy az uram összefogta a múltkor hájamat a hátamon, mint egy macskának, s halkan megjegyezte, hogy ennek talán el kellene tűnnie...
Aztán még elsétáltunk a promenád végéig, a kikötőig, megnéztük, hogyan keveredik a kikötőből szétterjedő fura, sötét víz a friss tengerivel - nem éppen úszásra csábító látvány, de amúgy is félek a víztől. Aztán séta haza, Trish vonakodva indult meg, munka várta otthon, megnyugtattam, én sem fogok henyélni.
Gondoltam, ha már kiterítem a ruhákat a napra, akár én is kiülhetnék a teraszra, előveszem hát az egyik kerti széket a házikóból. Nos, ajtó kinyit - s megállapítottam, hogy valóban nem fogok henyélni, hanem szőrös kis látogatóm után fogok takarítani, mert ha ezt a mocskot V. meglátja, bizonyosan felgyújtja az egész házikót, úgy ahogy van.
Szerencsére a múltkori házikóbeli takarítás után nem sok dolgot kellett megmozgatnom, csak a négy kerti széket, és az asztalt, hogy hozzáférjek az eltakarítandó kakamennyiséghez. Gumikesztyűben, fertőtlenítővel felszerelkezve buzgólkodtam, s már tudom, hogy a parkányméreg megint be lesz dobva, igen, tudom, nem vagyok túl következetes, addig még OK a dolog, amíg a komposztot eszi, de hogy ide is kakál, az már nem járja. Szétöntöttem a liternyi hypót is a padlón, hátha segít, nyitva hagytam az ajtókat, hadd süssön be a nap, szárítson, aztán majd még fújok be oda ezt-azt, s holnap a mérget is kirakom.
Az anyja mindenit.
A takarításhoz a vörösbegy asszisztált, nem tudom, mit remélt, hogy mi fog ott neki teremni, csak akkor repült el a közelből, mikor a hátam mögé dobtam a kakával teli nylonzacskót. Már teregetéskor is ott ugrált a falra felrakott cserepeken, s nézett, én pedig mindig megálltam két mozdulat között, nehogy elijesszem... Lehet, hogy engem is betolakodónak tart, mint a visszatért zöldikéket, vagy az erdei pintyet, amelyik szokatlanul kövér tojójával együtt jár az etetőre, s a vörösbegy rendszeresen megpróbálja őket elkergetni. Néha a cinkékkel is pöröl. Akikbe nem mer belekötni, az a seregély-pár. A seregélyek folyton az hájgömböket eszik, ami lepotyog, pont az astilbe cserepébe, azt felszedi a vörösbegy. No és a galambok, akik áttaposnak mindenen, hogy kajához jussanak. Az éppen csak kibúvó salátáimat most átmentettem az előkertbe, mert folyton beleszálltak, s tapostak rajta. Nem beszélve egyéb nyomokról.
Hihetetlen, hogy Sopronban, az erdőkhöz közeli háznál nem volt ennyiféle madár, mint itt. Igaz, ott csak télen volt kint etető, Mami kiakasztotta a szalonna zsírosát, a leveszöldséget kiborította nekik a hóra... Mégis csak a cinkékre emlékszem, másra nem.
***
Utóhang: a patkány vagy a galambok kikezdték a felelőtlenül kint hagyott földimogyorós zacskót, fel is faltak vagy egy kilót. Így most délután áttöltöttem egy másikba, s idetettem a számgépes szoba ablakpárkányára. Ideiglenesen. Most ideszállt az a dög két galamb, s csipegetik a nylont... Minden ijedelem nélkül. Legyintgettem, integettem, de csak akkor szálltak el, mikor egészen közel hajoltam az ablakhoz, s megmutattam szélesedő felsőtestemet - ez már hatott.
Az anyjuk mindenit!
Felébredtem. Valószínűleg a víz lódult meg a csövekben, amikor beindult a fűtés, s azt hallottam meg, vagy nemistudom, de nem tudtam már visszaludni. Sajgott a fejem, sejtettem, hogy ez a nap is egy remek, meleg nap lesz. Olvastam hát: Joyce Carol Oates: The Gravedigger's daughter. Nehezen lendült be a történet, az elején még aggódtam, hogy itt van mindjárt kezdésnek ez a 10 oldalas leírás arról, hogy mit gondol egy nő, akit egy férfi követ a csatornaparton. Na hiszen, ha végig ilyen lesz a könyv (jó vaskos, hokedliláb alá való), akkor nem fogom elolvasni. Mondtam ezt magamnak annak ellenére, hogy soha még egy könyvében sem csalódtam, sőt.
De belendült a történet, olyannyira, hogy most már alig bírom letenni, német (zsidó) menekültekről szól, a 40-es, 50-es évek Amerikájában, ami nem ám egy olyan idilli olvasztótégely, ahogy azt tanultuk, ugyanazok a régi ellenszenvek és ellenérzések dúlnak ember és ember között, mint Európában. Jó, nagyon, így aztán el is telt vele egy órácska hajnalban, mire megint kornyadni kezdtem, s elaludtam.
Mire felkeltem, vadul sütött a nap, nincs rá jobb szó, vadul sütött, el is terveztem, hogy idén először kint fogom a teraszon szárítani a ruhákat. Éppen telefonoztam anyósomnak, megkésve köszönteni a születésnapján, amikor hallottam, hogy ping! üzenet jött, de aztán a nagy csevegésben elfeledtem, s mire megnéztem, késő volt már. Trish, mert ő üzent, már elindult a Greystones-ig vezető túrán, engem invitált volna, ha megnézem az üzenetét, mehettem volna vele. Félve írtam neki, hogy most indulok újságért-kávéért, van-e kedve visszajönni és leülni a Campo di Fiore előtt? Írta, hogy szívesen visszafordul, remek, találkozzunk a band stand-nél.
Rövidujjú ingben mentem, az idő remek volt, mindenfelé családok, kutyasétáltatók, színes ballonok, széjpöjjgők, vattacukor, fagyi - sült hal és szalmakrumpli szag, színes zászlócskák, pára, tangóharmonikás román fickó - minden adott volt egy remek sétához. A promenádon még nyüzsgőbb a tömeg, Trish talpig sportosba öltözve integetett a band stand mellől, naná, hogy ő ért oda előbb. Az olasz kávézóban hosszú sor, de gyors kiszolgálás, az alacsony fekete hajú, nevetős szemű srác már ismerősként biccentett, jól emlékszik rám, én vagyok az a nő, akinek a férje hol meleg, hol hideg tejjel kéri a lattét. Na, ezen igazodjon ki valaki!
Hónom alatt újsággal, papírpoharat egyensúlyozva leültünk a promenád szélén, s beszélgettünk. Istenem, de jól esett az a kávé! A fejem sajgott, a párás távolban Killiney, elhúzó teherhajók, s a hatalmas komp a dublini kikötőből. Iszogattuk a kávét, edzéstervekről beszélgettünk, ismét biztosítottam Trish-t, hogy lehet, hogy én ott fogok meghalni az aszfalton, de V. és én is végigballagjuk-kocogjuk vele a mini maratont valamikor nyáron. El ne felejtsek jelentkezni rá. Elújságoltam neki, hogy már kinyomtattam egy gyakorlatsort, a hasi hájak eltüntetése érdekében, most már csak el kellene kezdeni csinálni őket. Mert aggaszt, hogy néha ülök, s mintha gyorsra váltana a szívverésem. Mert hiába vagyok 42 éves, s érvelhetnék azzal, hogy "ez már a korral jár", de azért már zavar, hogy nem férek bele kedvenc, Új-Zélandon felavatott nadrágomba (amit már csak azért is jóleső érzés lenne újra felvenni, mert ott volt velem), és már csak 2-3 olyan pólom van, amely még nem feszül. S az is zavart, hogy az uram összefogta a múltkor hájamat a hátamon, mint egy macskának, s halkan megjegyezte, hogy ennek talán el kellene tűnnie...
Aztán még elsétáltunk a promenád végéig, a kikötőig, megnéztük, hogyan keveredik a kikötőből szétterjedő fura, sötét víz a friss tengerivel - nem éppen úszásra csábító látvány, de amúgy is félek a víztől. Aztán séta haza, Trish vonakodva indult meg, munka várta otthon, megnyugtattam, én sem fogok henyélni.
Gondoltam, ha már kiterítem a ruhákat a napra, akár én is kiülhetnék a teraszra, előveszem hát az egyik kerti széket a házikóból. Nos, ajtó kinyit - s megállapítottam, hogy valóban nem fogok henyélni, hanem szőrös kis látogatóm után fogok takarítani, mert ha ezt a mocskot V. meglátja, bizonyosan felgyújtja az egész házikót, úgy ahogy van.
Szerencsére a múltkori házikóbeli takarítás után nem sok dolgot kellett megmozgatnom, csak a négy kerti széket, és az asztalt, hogy hozzáférjek az eltakarítandó kakamennyiséghez. Gumikesztyűben, fertőtlenítővel felszerelkezve buzgólkodtam, s már tudom, hogy a parkányméreg megint be lesz dobva, igen, tudom, nem vagyok túl következetes, addig még OK a dolog, amíg a komposztot eszi, de hogy ide is kakál, az már nem járja. Szétöntöttem a liternyi hypót is a padlón, hátha segít, nyitva hagytam az ajtókat, hadd süssön be a nap, szárítson, aztán majd még fújok be oda ezt-azt, s holnap a mérget is kirakom.
Az anyja mindenit.
A takarításhoz a vörösbegy asszisztált, nem tudom, mit remélt, hogy mi fog ott neki teremni, csak akkor repült el a közelből, mikor a hátam mögé dobtam a kakával teli nylonzacskót. Már teregetéskor is ott ugrált a falra felrakott cserepeken, s nézett, én pedig mindig megálltam két mozdulat között, nehogy elijesszem... Lehet, hogy engem is betolakodónak tart, mint a visszatért zöldikéket, vagy az erdei pintyet, amelyik szokatlanul kövér tojójával együtt jár az etetőre, s a vörösbegy rendszeresen megpróbálja őket elkergetni. Néha a cinkékkel is pöröl. Akikbe nem mer belekötni, az a seregély-pár. A seregélyek folyton az hájgömböket eszik, ami lepotyog, pont az astilbe cserepébe, azt felszedi a vörösbegy. No és a galambok, akik áttaposnak mindenen, hogy kajához jussanak. Az éppen csak kibúvó salátáimat most átmentettem az előkertbe, mert folyton beleszálltak, s tapostak rajta. Nem beszélve egyéb nyomokról.
Hihetetlen, hogy Sopronban, az erdőkhöz közeli háznál nem volt ennyiféle madár, mint itt. Igaz, ott csak télen volt kint etető, Mami kiakasztotta a szalonna zsírosát, a leveszöldséget kiborította nekik a hóra... Mégis csak a cinkékre emlékszem, másra nem.
***
Utóhang: a patkány vagy a galambok kikezdték a felelőtlenül kint hagyott földimogyorós zacskót, fel is faltak vagy egy kilót. Így most délután áttöltöttem egy másikba, s idetettem a számgépes szoba ablakpárkányára. Ideiglenesen. Most ideszállt az a dög két galamb, s csipegetik a nylont... Minden ijedelem nélkül. Legyintgettem, integettem, de csak akkor szálltak el, mikor egészen közel hajoltam az ablakhoz, s megmutattam szélesedő felsőtestemet - ez már hatott.
Az anyjuk mindenit!
4 megjegyzés:
nem tűnik okosnak megtartani (pláne a lakásban) azt amit a galamb vagy a patkány meghagyott a mogyoróból! (a galam is csak szárnyas patkány)
Mindkét jószág kivülbelül rengeteg kórokozót hordoz, nem vagyok egy svejci higiéne, de azt a mogyorót én már iktatnám, odaadnám a madaraknak vagy akármi, de a lakásba, emésztőszervbe be nem tenné a lábát.
Itt félreértés lesz, ez kifejezetten "madármogyoró", a szokásos magkeverékek között árulják madaraknak. Nekik vettem! Az etető feltöltése után hagytam elől, felelőtlenül. Még véletlenül sem hoztam be a lakásba, nehogymá', mit gondolsz rólam? Az ablakpárkányra is kívülről került. Most pedig éjszakára egy nagy műa dobozzal leborítva vár a kertben arra, hogy idővel az etetőbe kerüljön.
Minden, ami bepatkányozódott, kint van. Gumikesztyű, üres hypos palack, még a söprű is. További fertőtlenítések tervbe véve. Meg is lennék fenyítve, ha nem így lenne!
Kérdezted a cayenne-borsot patkány ellen. Hát sajnos az csak arra jó, hogy az érzékeny szaglószervű állatokat (macska, kutya) távol tartsa a kedvenc kakilóhelyüktől, mert nekik az csak szagolgatva megy, és a finomra őrölt, de nagyon irritáló cayenne-bors miatt nem tudnak szaglászni.
Olvasgattam neked, hogy mit lehet tenni patkány ellen, de - lévén a legsikeresebb emlősök közé tartoznak - természetes, méreg és csapda nélküli megoldás nem nagyon van. Azt írják leggyakrabban (a különféle mérgek méltatása mellett) hogy nagy, szabad, üres területeket kell kialakítani, ahol nem tudnak elbújni. Így kerülni fogják a helyet. Szóval bő egy méter teljesen kopasz rész a kisház körül, és odabent is fél méter magasságig üres legyen minden. Ha lehetőséged van rá, minden kicsi nyílást zárj el, amin átfér egy ceruza (a patkány gyereke nem nagyobb, mint egy egér, és ekkora lukon átfér. Bentről már nem gond nagyobbat rágni.) Kaják, magok, növények, papír kerüljenek légmentes dobozba.
UFF. Patkányszakértőnket hallották.:)
Nalunk is van, patkany:(
Szerencsere, mar csak a doglottel talalkozok, mert a macska megoli oket, de allandoan a frasz jon ram. Vannak hatasos mergek, es ha nincs kisgyerek a kornyeken, ki tudod tenni.
Megjegyzés küldése