Húsvéti ajándék

Az idén nekem korán tojt a nyúl. (Az ilyentájt szokásos "Na, mit tojt neked a nyuszi?" kérdésről amúgy mindig anyám jut eszembe, aki feltette ezt a kérdést kollégája pár éves gyerekének, és a gyermek csillogó szemekkel felelte: "Papagájt!" Egyesek szerint a válasz "Repülőt!" volt, de akárhogy is, az irodában harsány röhögés kísérte a kisgyerek válaszát, mert mindenki előtt felrémlett egy nyúl, amint éppen papagájt/repülőt tojik...

Szóval idén korán jött a nyúl, és ajándékba sünsegget tojt nekem. Sünsegg. (Ha nem tudnék magyarul, s nem tudnám, mit jelent a szó, a hangzása alapján skandináv autómárkára tippelnék.) Immától kaptam, igazi új-zélandi sünsegg, de amitől igazán elérzékenyültem, az nem maga a kedves gesztus, vagy a sün seggének látványa (az sem semmi), hanem az a pici láb, amint még kinyúlik a testből, éppen egy pillanattal azelőtt, hogy tulajdonosa visszahúzná a védelmező tüskés test alá... Az a kis talp, ami tolja maga előtt a nagy testet...

Annak a süntalpnak én nagyon határozottan fel tudom idézni a tapintását. Meleg, tele dudorokkal, amelyeket a rajtuk való taposás már megérdesített-keményített kicsit - a kis karmok az ujjak végén, de főleg a talp, főleg attól lesz egészen picit honvágyam, kutyasétáltatós soproni esték után. Amikor a Villasoron kutyám halált megvető bátorsággal rontott az útszéli bokrok alá, s addig rázta jókora szőrös fenekét, míg utánamentem, s megláttam az összegömbölyödött sünt a bokor alján. Amit ő talált nekem, ugye, milyen okos kutya is ő?!

Még kicsi voltam, amikor egy ideig Pesten laktunk szüleimmel - Pesten, ahová apám családja tartozott, bizony. Pesterzsébet, Vasút utca, köpésre Gyáltól, a ház előtt a töltésen vasúti sinek, apám testvérének szép kertes háza. Anyáméknak idilli korszaka volt ez, engem valami minisztériumi oviba adtam, aminek köze lehetett a külkereskedelemhez, vagy külügyhöz, mert óvodás társaim között akadt egy fekete kisgyerek is - emlékeim homályosak, de az biztos, hogy az ovinak nagy kertje volt, öreg fákkal, s még valami ételliftre is emlékszem. S arra, hogy egyszer csakazértis kihányom a belémtömött dinnyét a nappaliban, az ablakon beömlő nagy fénynyalábba, s anyám bosszankodik felettem.

Anyámék jó állásban voltak mindketten, fiatalon, a város pedig tele izgalmas programokkal, pl. Latinovits szavalt egy klubesten, s ők ott voltak, s hallhatták. S a könyv sem volt drága, sokat vettek, hogy aztán később antikváriumba vigyék eladni muszájból - anyám sokszor vett lett könyveket a polcomról, mondván, hogy az övé, s sosem tudtam meggyőzni, hogy ez nem ugyanaz a kötet, amit még ő vett, ezt én vettem, használtan.

Nekem kisgyereknek ott volt a kert, a megmászható fák, a kaputól a házig vezető kis út, a terasz. S a teraszon esténként megjelenő sün, amit Anyu tejjel etetett, mert nem tudta, hogy azt nem szabad. S Apu bőrkesztyűben megfogja, és megfordítja a sünt, s mutatja, hogyan húzódik össze, mintha csak belülről összehúzná valaki, mint egy zacskó nyakát, a soktüskés bőr a sün hasa, lábai felett, míg végül már semmit sem látni belőle. S azt is megengedte, hogy az ujjammal óvatosan megfogjam ennek a zacskószájnak a szélét, micsoda izgalom tud lenni egy meleg sünhas az ember gyerekének. Főleg, mikor a sün úgy döntött, hogy végül is nincs oka pánikra, és éreztem, ahogy ellazul, s apám tenyerén hanyatt fekve kibontja magát ebből a szoros csomóból, s előkerülnek a lábai, a kis talp, ami meleg, dudoros, és kis karmok vannak a végén. S oda lehet nyomni hozzá az ujjunk hegyét.

A sün - az én sünöm! - aztán beteg lett. Emlékeim homályosak, de mintha elvittük volna valahová, apám és én, s aztán már csak arra emlékszem, hogy egy kis matchbox-szal a kezemben ülök a villamoson (?), s a matchbox egy emeletes londoni piros busz (vagy csak busz?), s az állatorvos adta, biztos elkívántam az asztaláról. A sün nem lett jobban, sőt. Alighanem azért kaptam azt a kis játékbuszt, hogy legyen, ami elfelejteti velem a sünt. Kár, hogy nem emlékszem a részletekre, biztos szép ívet lehetne kerekíteni ebből, hogy londoni emeletes busz - későbbi anglománia - London, 1989 - de mivel nem emlékszem pontosan, nem írok le nagy ívet, nem vonok le messzemenő következtetéseket egy hiányos emlékképből.

Később Marcaliban volt sününk (és még sok egyéb állatunk), Apu az alacsony kávézóasztalt a falhoz tolta, az alját kerítette el sünlakásnak, és a sün ott éldegélt velünk a lakásban. Éjjeli túrái során azonban rendszeresen túl hangosan karistolta tüskéivel a szekrények alját, amint alattuk kocogott, és valószínűleg azért kellett mennie, mert nem hagyta aludni anyámat. A családi legenda szerint egyszer felmászott anyuék ágyába, és odabújt apám szakállas álla alá, melegedni.

A Városligeti úton, ahol Sopronban utoljára laktam, már sűrűbben fordultak elő sünök, hiszen igazi sokkertes, zöldövezeti utca volt. Egybe egy késő éjjeli hazatéréskor rúgtam bele a sötétben, feltűnően nagy volt és puha, nem szúrta meg szandálos lábamat, biztos jó irányból érte az akaratlan rúgás. A házba bemenve felkapcsoltam az udvari villanyt, visszamentem megnézni, mibe rúgtam bele, talán a kutya hagyott elő valamit - ott találtam a sünt a házfalhoz lapulva. Boldogan emeltem fel - sosem féltem megfogni állatot, bár a határt azért meghúzom a kígyóknál, férgeknél -, aztán le is ejtettem egyből, mert mindkét alkarom megtelt bolhákkal. Azt a csapkodást, amit ott rendeztem! A sünt innen kezdve tisztes távolból néztem - eszméletlenül bolhásak tudnak lenni. Kivittem neki egy kis gyümölcsöt, de mivel nem akart megmozdulni, hogy csoszogásával és csámcsogásával elszórakoztasson, magára hagytam. Reggelre eltűnt a gyümölcs és eltűnt a sün is.

Találtam még döglött sünt is, vagyis inkább a maradványait, mert a sünt magát valami kiette a tüskés bundájából - régi kertünk magas füve rejtette a tetemet, bottal piszkáltam, s meg voltam döbbenve. Korábban ilyet csak Durrell valamelyik könyvében olvastam, hogy a bagoly ki tudja bontani a sünt a tüskéi közül, mert karmos lábát vastag bőr fedi, aminek nem árt a tüske.

Itt nincs sününk. A kert apró, zárt, ide legfeljebb a patkány tud bemászni, nem a sün. De biztos akadnak sünök a közeli nagyobb kertekben. V. orosz kolléganője például egy teljesen átlagos housing estate-n a zárt kertjében tartott egy sünt - a szokványos ír kert, zsebkendőnyi négyszög a házak közé szorulva. Szveta csodaszép ápolt kertet varázsolt oda, s gondolom, a sünre bízta, hogy leszámoljon az esetleg oda betévedő kártevőkkel. Meztelen csiga, s egyéb nyálkás csúszómászók még a mi, jobbára köves teraszunkon is akadnak, nemhogy nála, ahol finom fű van és zöldségek.

Meleg talpak és karistoló tüskék helyett egyelőre marad nekem a távoli sünsegg képének csodálása. Köszönöm.