Ma reggel megint koránkelés, mert tegnap este használhatatlan voltam, inkább ma sütöttem ki a citromtart-okat és a sütiket. A piacra így is odaértem időben, sikeresen elkerülve a ma megint iskolába induló 800 000 tanulót :-) Mostantól erre is oda kell figyelni, nem mindegy, mikor indul el autóval hazulról az ember, mert ma megkezdődött a tanítás.
Amikor láttam, hogy a piacra egymás után befut 7-8 másik kolléga, mondtam Betty-nek, hazamegyek, sok a dolog. A fenét, álmos voltam. Elég volt a sűrű hétvégéből, nem akartam végigülni a meeting-et is. Segítettem teríteni, edényeket előkészíteni, tejszínt felverni, s amikor szállingózni kezdtek a területi küldöttek, szépen hazajöttem a szemergő esőben. Egyébként azóta is esik, már kétszer is feltörölgettem az ablak előtt, ahol rendszeresen kis tócsa gyűlik össze riasztóan rövid idő alatt, ha délről vág az eső.
***
Tegnap 11-re mentünk vissza a Cool Earth helyszínére. Ami tegnapelőtt rossz volt (fülledt levegő, zárt ablakok, hangos zene, székek), az mára nem változott, sőt. A vevők is panaszkodtak a rossz, nyomott levegőre, a kitáblázatlanságra, s arra, hogy csak időnként csak egymás arcába hajolva lehetett beszélni a teremben. Ugyanakkor a késő délután fellépő ír zenekar hatorozottan feldobta az emberek kedvét, még a pult mögött ácsorgók is kezdtek ide-oda topogni a zene ütemére.
Adhaimhín, Sheila és Mary már ott voltak, szegény V. először csalódott is volt, hogy akkor itt már nem lesz rá szükség. De volt. A három asztalnyi sütihez úgy álltunk fel, hogy Mary az egyik felén szedte a pénzt, V. a másikon, mi pedig hárman gumikesztyűs kézzel zacskóztuk, amire a vevő rábökött. Néhányan (sokan) nem értették, miért nem a sütis ember veszi el a pénzt, miért másvalaki nyúl érte... Az első félórában V. számomra először érthetetlen módon leblokkolt, ha összegeket kiabáltunk feléje. Idővel kiderült, nem megy neki angolul az összeadás, így magyarul is elismételtem az árat, s ketten összehoztuk a végösszeget. Kipróbáltam, én sem tudok fejben angolul gyorsan összeadni, főleg, ha még szorozni is kell - a kávékuckóban is rendre le kell írnom a több tételes rendelések árait, mert angolul beszélni és magyarul gondolkodni egyszerre még nem tudok, és V. sem :-)
Az idő meglepően gyorsan múlt, valaki mindig jött, venni, vagy kérdezősködni, nem unatkoztunk. S mindig tudtuk, mikor kezd odakint esni: akkor ugyanis rohamszerűen többen lettek az asztalok előtt. Fel sem kellett néznünk a több méter magas terem tetején lévő ablakokra, ha váratlanul sor lett a pultok előtt, akkor biztosan rázendített odakint az eső.
Személy szerint nekem sikert jelentett a fesztivál: a gingerbread men-ek és a kirajzolt sütik már az első nap elfogytak, még jó, hogy utóbbiból félreraktam nyolc zacskónyit vasárnapra. A gyömbéres sütiből kettő, és a chocolate crackle-ből 7 maradt (kettőt odaadtam két fiatal magyar lánynak, akikkel a wc előtt futottam össze). A gingerbread men-ekből 3 "disabled" lett, elvesztették fejüket, vagy lábaikat, a romokat egy lelkes kislánynak adtam oda, aki előtte csalódottan vette tudomásul, hogy mára nem maradt ép gingerbread men. A nagyija rászólt, hogy "give the lady a hug", mire a kislány odajött, én jó mélyre lehajoltam (pedig az én fejemtől sincs igazán messze a föld), s megöleltük egymást. Zavarbaejtő volt, mert olyan őszintén adta azt az ölelést, nem volt benne semmilyen felnőttes tartózkodás.
Amikor már a sokadik vevő jegyezte meg, hogy "Nahát, nem is tudtuk, hogy itt kaját is lehet venni!", akkor morgolódni kezdtünk, s Adhaimhín kitalálta, hogy rakjuk ki a piaci táblát az épület elé. V. ajánlotta, hogy elugrik műanyag rögzítőcsíkokért a legközelebbi Woodies-ba. Jó sokára telefonált, már jóval három után, hogy a forgalom igen lassú Dun Laoghaire-ben, s hogy sokára fog visszaérni. Megbeszéltük, hogy míg elaraszol az épület előtt, átveszem tőle a csíkokat. Alig raktam le a telefont, jött egy pelyhesállú szervező fiúcska, hogy sajnos, nem rakhatjuk ki a táblát, mert előírás tiltja a táblakihelyezést. Wha'? De hát fesztivál van, csak erre a napra, a látogatók panaszkodnak, nem lehet kirakni? Nem lehet. Sajnálja, de nem.
Sheila mondta, meg ne mondjuk V.-nek, hogy hiába ült majd' két órát a kocsiban, a csigalassúságú sorban, mert dühös lesz. Így amikor a csíkokat átvettem V.-től a kocsisorban, s ő elment haza zuhanyozni, mondtam neki, ráér zárásra visszajönni. S reméltem, nem fog majd neki feltűnni, hogy nincs tábla...
Az én gondos uram 4 palack hűtött vizet is vett nekünk, amit mindenki hálásan ivott az egyre nehezebb levegőjű teremben. S amikor egy mama ott aggodalmaskodott az asztal előtt, hogy jaj, szédül a kisfia, nagyon jól jött a papírpohárba kitöltött hideg víz - a fiú hálásan szürcsölt, a mamája pedig vett néhány süteményt :-)
Ismerős arcok is jöttek. Breffni az Odaios Food-tól, ővele még a kávézóban ismerkedtem össze. Egy rokona a piacozás után érdeklődött, így mesélhettem neki a farmers' market-ek és a country market-ek közti különbségekről. Nagyon örült, amikor meséltem neki, hogy a bizniszem alakulóban. Eljött kétszer is Daphne, megnézni minket, ő az, aki azonnal megjegyezte a táblák hiányát, a nehéz levegőt, s szokott lendületes stílusában - szinte pattogva - kijelentette, hogy ő aztán majd a City Council tudomására hozza, hogy jobban is mehetne a szervezést, irgum-burgum.
Megállt a pult előtt egy nő, valahonnan ismerős volt az arca, egymásra néztünk, elnyílt a szemünk, s egymás nyakába borultunk: Maureen Hegarty volt az, egykori piaci kolléga, aki egyévi tagság után Londonba költözött. Vagány, lelkes kis nő, egy vénséges vén motorral járt a piacra, s kertészkedéssel foglalkozott. Sajnos, a férfi, akiért Londonba ment, elhagyta, így 3 év óta megint itt él, Dun Laoghaire-ben, idegenvezetőként buszos túrákat vezet országszerte. Fel is hánytorgattam neki, hogy e három év alatt miért nem látogatott el a piacra, ígérte, hogy majd jön... de hétvégéken általában úton van. Emlékszem, müzliket, csíráztatott magvakat árult a piacon, illetve aprócska kis selyemszütyőket varrt.
Kétszer is tettem egy kört az épületben, megbámulva a kiállítókat. Találkoztam a hölgyel, akinek a kutyás sütiket csináltam: ezúttal egy zöld kiadványt hirdetett, amelyben bioboltok, zöld szolgáltatások, termékek hirdetik magukat. Vettem egy ígéretes teát, és portugál szardíniakonzerveket, mert olvastam Chili és Vaníliánál, hogy mennyire finom, s ki szerettem volna próbálni. Találtam egy céget, mely biozöldséget szállít házhoz, elfogadható áron. Akár online rendelés is lehetséges! A férfi azt mondta, magam is összeállíthatom, hogy mi legyen a dobozban, de ahhoz van minimális rendelési összeg. Amikor meséltem a többieknek, hogy végre, ilyet is találtam, Sheila legyintett, hogy ő már rendelt tőlük, s egy kicsit unalmas volt mindig ugyanazokat a zöldségeket találni a dobozban... Talán most más a helyzet, majd megkérdezem.
Kicsit 6 előtt visszaért az uram, illatosan, lefürödve, első szavával a tábla hiányát rótta fel. Elmeséltem neki a tiltást, forgatta a szemét, micsoda esztelen kikötés. Hatkor sietősen pakolni kezdtek az emberek, meglepően gyorsan fogytak körülöttünk a standok, söprés, felmosás zajlott körülüttünk. Mi is dobozoltunk, de előtte még elszámoltunk, elsőre úgy tűnt, 1600-1700 euró értékben adtunk el süteményt. Betty és lánya túl sokat sütöttek, úgy negyven darab, vekni alakú különféle tortájuk maradt meg, s jó pár tepsis süti - ők katasztrófaként értékelték a fesztivált. Sheila is három tepsi sütit vitt haza... Ennek ellenére ő azt mondta, jövőre is jönne, ha meghívnak minket. Ez szerintem amolyan próba-szerencse alkalom volt, valahogy ki kellett tapasztalni, mi fogy, és abból mennyi. Azt hiszem, hozzájuk képest nagyon jól jártam, hiszen már tudom, hogy melyik sütiből mennyi kell: gingerbread men-ből, chocolate biscuit cake-ből és kirajzolt sütiből kétszer annyi, gyömbéres sütiből, chocolate crackle-ből elég az egyszeri adag.
Pakolás közben körbeudvaroltam a közeli Sheridan Cheesemonger standjánál felszolgáló hölgyet, névjegykártyát nyomtam a kezébe, s kértem, írja meg, honnan szerzik be azt a vékony celofánt, amibe a sajtokat pakolják... Ugyanis ex-főnököm ígérete ellenére képtelen nekem ilyet rendelni Sheridan-éktől, és nem is akarnék rászorulni ezen a téren (sem). Remélem, a hölgy nem feledkezik el rólam, s megírja a forrást.
Egy Cool Earth-ös pólót viselő, fehérre festett hajó fiatalember lépett oda hozzánk, érdeklődve, hogyan tetszett nekünk a rendezvény. Elmeséltük neki :-) Megkérdeztem, kinek írhatnánk köszönettel (és javaslatokkal, panasszal) teli emailt, mire kiderült, hogy akár neki is... upsz. Szabadkozva hozta tudtunkra, hogy tulajdonképpen szívességből kapta meg a Cool Earth (immáron harmadik éve) a helyszínt a City Council-tól, s nem nagyon akarnak panaszkodni, ha nem muszáj... A lányokkal utána megbeszéltük, hogy egyfelől örülünk, hogy az üzenet "átment", másfelől aggódunk egy kicsit, nehogy megbántva érezzék magukat, végül is, ingyen kaptuk az asztalokat, hálásnak kellene lennünk... Ma mondtam is Betty-nek, egy ajándékkosarat, vagy legalább egy köszönő kártyát küldjünk már nekik, hogy azért a hálánk érződjék... Majd a következő meeting-en ez is szóba kerül, gondolom.
Amíg V.-re vártam, hogy hozza a kocsit az épület elé, s bepakolhassuk Sheila dobozait (a férje nem volt otthon, a lánya pedig nem akart érte jönni...), észrevettem, hogy az aprócska, vékony táblára, ami a Cool Earth helyszíne felé mutatott (egy útjelző tábla oszlopára feltűzve, úgy kétméteres magasságban) valaki filctollal felírta, hogy "Café, food stalls, kids' corner" s még pár szót... Ennyit értünk el a jobb kitáblázás érdekében megejtett nyafogásunkkal :-)
Nagyon hulla voltam, pedig kora este volt még. V. elvitt vacsorázni, és a finom pasta felett folyamatosan hálálkodtam, amiért ennyire sokat segített. A többiek többször is megjegyezték, hogy micsoda remek ember V., mennyit segít, bezzeg mások férjét sosem látni a piacon, mondjuk mosogatás közben. Az ő türelme-segítsége nélkül aligha piacolnék...
Amikor láttam, hogy a piacra egymás után befut 7-8 másik kolléga, mondtam Betty-nek, hazamegyek, sok a dolog. A fenét, álmos voltam. Elég volt a sűrű hétvégéből, nem akartam végigülni a meeting-et is. Segítettem teríteni, edényeket előkészíteni, tejszínt felverni, s amikor szállingózni kezdtek a területi küldöttek, szépen hazajöttem a szemergő esőben. Egyébként azóta is esik, már kétszer is feltörölgettem az ablak előtt, ahol rendszeresen kis tócsa gyűlik össze riasztóan rövid idő alatt, ha délről vág az eső.
***
Tegnap 11-re mentünk vissza a Cool Earth helyszínére. Ami tegnapelőtt rossz volt (fülledt levegő, zárt ablakok, hangos zene, székek), az mára nem változott, sőt. A vevők is panaszkodtak a rossz, nyomott levegőre, a kitáblázatlanságra, s arra, hogy csak időnként csak egymás arcába hajolva lehetett beszélni a teremben. Ugyanakkor a késő délután fellépő ír zenekar hatorozottan feldobta az emberek kedvét, még a pult mögött ácsorgók is kezdtek ide-oda topogni a zene ütemére.
Adhaimhín, Sheila és Mary már ott voltak, szegény V. először csalódott is volt, hogy akkor itt már nem lesz rá szükség. De volt. A három asztalnyi sütihez úgy álltunk fel, hogy Mary az egyik felén szedte a pénzt, V. a másikon, mi pedig hárman gumikesztyűs kézzel zacskóztuk, amire a vevő rábökött. Néhányan (sokan) nem értették, miért nem a sütis ember veszi el a pénzt, miért másvalaki nyúl érte... Az első félórában V. számomra először érthetetlen módon leblokkolt, ha összegeket kiabáltunk feléje. Idővel kiderült, nem megy neki angolul az összeadás, így magyarul is elismételtem az árat, s ketten összehoztuk a végösszeget. Kipróbáltam, én sem tudok fejben angolul gyorsan összeadni, főleg, ha még szorozni is kell - a kávékuckóban is rendre le kell írnom a több tételes rendelések árait, mert angolul beszélni és magyarul gondolkodni egyszerre még nem tudok, és V. sem :-)
Az idő meglepően gyorsan múlt, valaki mindig jött, venni, vagy kérdezősködni, nem unatkoztunk. S mindig tudtuk, mikor kezd odakint esni: akkor ugyanis rohamszerűen többen lettek az asztalok előtt. Fel sem kellett néznünk a több méter magas terem tetején lévő ablakokra, ha váratlanul sor lett a pultok előtt, akkor biztosan rázendített odakint az eső.
Személy szerint nekem sikert jelentett a fesztivál: a gingerbread men-ek és a kirajzolt sütik már az első nap elfogytak, még jó, hogy utóbbiból félreraktam nyolc zacskónyit vasárnapra. A gyömbéres sütiből kettő, és a chocolate crackle-ből 7 maradt (kettőt odaadtam két fiatal magyar lánynak, akikkel a wc előtt futottam össze). A gingerbread men-ekből 3 "disabled" lett, elvesztették fejüket, vagy lábaikat, a romokat egy lelkes kislánynak adtam oda, aki előtte csalódottan vette tudomásul, hogy mára nem maradt ép gingerbread men. A nagyija rászólt, hogy "give the lady a hug", mire a kislány odajött, én jó mélyre lehajoltam (pedig az én fejemtől sincs igazán messze a föld), s megöleltük egymást. Zavarbaejtő volt, mert olyan őszintén adta azt az ölelést, nem volt benne semmilyen felnőttes tartózkodás.
Amikor már a sokadik vevő jegyezte meg, hogy "Nahát, nem is tudtuk, hogy itt kaját is lehet venni!", akkor morgolódni kezdtünk, s Adhaimhín kitalálta, hogy rakjuk ki a piaci táblát az épület elé. V. ajánlotta, hogy elugrik műanyag rögzítőcsíkokért a legközelebbi Woodies-ba. Jó sokára telefonált, már jóval három után, hogy a forgalom igen lassú Dun Laoghaire-ben, s hogy sokára fog visszaérni. Megbeszéltük, hogy míg elaraszol az épület előtt, átveszem tőle a csíkokat. Alig raktam le a telefont, jött egy pelyhesállú szervező fiúcska, hogy sajnos, nem rakhatjuk ki a táblát, mert előírás tiltja a táblakihelyezést. Wha'? De hát fesztivál van, csak erre a napra, a látogatók panaszkodnak, nem lehet kirakni? Nem lehet. Sajnálja, de nem.
Sheila mondta, meg ne mondjuk V.-nek, hogy hiába ült majd' két órát a kocsiban, a csigalassúságú sorban, mert dühös lesz. Így amikor a csíkokat átvettem V.-től a kocsisorban, s ő elment haza zuhanyozni, mondtam neki, ráér zárásra visszajönni. S reméltem, nem fog majd neki feltűnni, hogy nincs tábla...
Az én gondos uram 4 palack hűtött vizet is vett nekünk, amit mindenki hálásan ivott az egyre nehezebb levegőjű teremben. S amikor egy mama ott aggodalmaskodott az asztal előtt, hogy jaj, szédül a kisfia, nagyon jól jött a papírpohárba kitöltött hideg víz - a fiú hálásan szürcsölt, a mamája pedig vett néhány süteményt :-)
Ismerős arcok is jöttek. Breffni az Odaios Food-tól, ővele még a kávézóban ismerkedtem össze. Egy rokona a piacozás után érdeklődött, így mesélhettem neki a farmers' market-ek és a country market-ek közti különbségekről. Nagyon örült, amikor meséltem neki, hogy a bizniszem alakulóban. Eljött kétszer is Daphne, megnézni minket, ő az, aki azonnal megjegyezte a táblák hiányát, a nehéz levegőt, s szokott lendületes stílusában - szinte pattogva - kijelentette, hogy ő aztán majd a City Council tudomására hozza, hogy jobban is mehetne a szervezést, irgum-burgum.
Megállt a pult előtt egy nő, valahonnan ismerős volt az arca, egymásra néztünk, elnyílt a szemünk, s egymás nyakába borultunk: Maureen Hegarty volt az, egykori piaci kolléga, aki egyévi tagság után Londonba költözött. Vagány, lelkes kis nő, egy vénséges vén motorral járt a piacra, s kertészkedéssel foglalkozott. Sajnos, a férfi, akiért Londonba ment, elhagyta, így 3 év óta megint itt él, Dun Laoghaire-ben, idegenvezetőként buszos túrákat vezet országszerte. Fel is hánytorgattam neki, hogy e három év alatt miért nem látogatott el a piacra, ígérte, hogy majd jön... de hétvégéken általában úton van. Emlékszem, müzliket, csíráztatott magvakat árult a piacon, illetve aprócska kis selyemszütyőket varrt.
Kétszer is tettem egy kört az épületben, megbámulva a kiállítókat. Találkoztam a hölgyel, akinek a kutyás sütiket csináltam: ezúttal egy zöld kiadványt hirdetett, amelyben bioboltok, zöld szolgáltatások, termékek hirdetik magukat. Vettem egy ígéretes teát, és portugál szardíniakonzerveket, mert olvastam Chili és Vaníliánál, hogy mennyire finom, s ki szerettem volna próbálni. Találtam egy céget, mely biozöldséget szállít házhoz, elfogadható áron. Akár online rendelés is lehetséges! A férfi azt mondta, magam is összeállíthatom, hogy mi legyen a dobozban, de ahhoz van minimális rendelési összeg. Amikor meséltem a többieknek, hogy végre, ilyet is találtam, Sheila legyintett, hogy ő már rendelt tőlük, s egy kicsit unalmas volt mindig ugyanazokat a zöldségeket találni a dobozban... Talán most más a helyzet, majd megkérdezem.
Kicsit 6 előtt visszaért az uram, illatosan, lefürödve, első szavával a tábla hiányát rótta fel. Elmeséltem neki a tiltást, forgatta a szemét, micsoda esztelen kikötés. Hatkor sietősen pakolni kezdtek az emberek, meglepően gyorsan fogytak körülöttünk a standok, söprés, felmosás zajlott körülüttünk. Mi is dobozoltunk, de előtte még elszámoltunk, elsőre úgy tűnt, 1600-1700 euró értékben adtunk el süteményt. Betty és lánya túl sokat sütöttek, úgy negyven darab, vekni alakú különféle tortájuk maradt meg, s jó pár tepsis süti - ők katasztrófaként értékelték a fesztivált. Sheila is három tepsi sütit vitt haza... Ennek ellenére ő azt mondta, jövőre is jönne, ha meghívnak minket. Ez szerintem amolyan próba-szerencse alkalom volt, valahogy ki kellett tapasztalni, mi fogy, és abból mennyi. Azt hiszem, hozzájuk képest nagyon jól jártam, hiszen már tudom, hogy melyik sütiből mennyi kell: gingerbread men-ből, chocolate biscuit cake-ből és kirajzolt sütiből kétszer annyi, gyömbéres sütiből, chocolate crackle-ből elég az egyszeri adag.
Pakolás közben körbeudvaroltam a közeli Sheridan Cheesemonger standjánál felszolgáló hölgyet, névjegykártyát nyomtam a kezébe, s kértem, írja meg, honnan szerzik be azt a vékony celofánt, amibe a sajtokat pakolják... Ugyanis ex-főnököm ígérete ellenére képtelen nekem ilyet rendelni Sheridan-éktől, és nem is akarnék rászorulni ezen a téren (sem). Remélem, a hölgy nem feledkezik el rólam, s megírja a forrást.
Egy Cool Earth-ös pólót viselő, fehérre festett hajó fiatalember lépett oda hozzánk, érdeklődve, hogyan tetszett nekünk a rendezvény. Elmeséltük neki :-) Megkérdeztem, kinek írhatnánk köszönettel (és javaslatokkal, panasszal) teli emailt, mire kiderült, hogy akár neki is... upsz. Szabadkozva hozta tudtunkra, hogy tulajdonképpen szívességből kapta meg a Cool Earth (immáron harmadik éve) a helyszínt a City Council-tól, s nem nagyon akarnak panaszkodni, ha nem muszáj... A lányokkal utána megbeszéltük, hogy egyfelől örülünk, hogy az üzenet "átment", másfelől aggódunk egy kicsit, nehogy megbántva érezzék magukat, végül is, ingyen kaptuk az asztalokat, hálásnak kellene lennünk... Ma mondtam is Betty-nek, egy ajándékkosarat, vagy legalább egy köszönő kártyát küldjünk már nekik, hogy azért a hálánk érződjék... Majd a következő meeting-en ez is szóba kerül, gondolom.
Amíg V.-re vártam, hogy hozza a kocsit az épület elé, s bepakolhassuk Sheila dobozait (a férje nem volt otthon, a lánya pedig nem akart érte jönni...), észrevettem, hogy az aprócska, vékony táblára, ami a Cool Earth helyszíne felé mutatott (egy útjelző tábla oszlopára feltűzve, úgy kétméteres magasságban) valaki filctollal felírta, hogy "Café, food stalls, kids' corner" s még pár szót... Ennyit értünk el a jobb kitáblázás érdekében megejtett nyafogásunkkal :-)
Nagyon hulla voltam, pedig kora este volt még. V. elvitt vacsorázni, és a finom pasta felett folyamatosan hálálkodtam, amiért ennyire sokat segített. A többiek többször is megjegyezték, hogy micsoda remek ember V., mennyit segít, bezzeg mások férjét sosem látni a piacon, mondjuk mosogatás közben. Az ő türelme-segítsége nélkül aligha piacolnék...
1 megjegyzés:
Hip-hip hurrá V-nek is meg neked is!:)
Megjegyzés küldése