Néha eszembe jutnak dolgok

Immacolata írja, hogyan pakolnak, dobozolnak, készülnek a januári indulásra. Messze mennek, Új-Zélandra, új életet kezdeni. Ezért kezdtem őt olvasni, sokadik ugrásként jutottam a blogjára, más NZ-blogokról. Leragadtam. Mint egy folytatásos regényt, úgy olvasom az életüket, a cseppenként adagolt publikus információkat, egy nagy és elszánt lépés részleteit.

Nem ismerem őket, néhány megjegyzést tettünk csak egymást comment-box-ába, ennyi a mi ismeretségünk. Mégis úgy izgulok értük, mint barátokért. Sikerülni fog? Jól fogják magukat érezni? Ugyanígy izgultam Pappitóékért, hogy lesz-e állás (lett, az utolsó pillanatban), tetszeni fog-e a gyereknek az óvoda (tetszik). Mosogatás és "efficiency" helyett az ő életükkel foglalkozom. Másnak brazil tévéfilm-sorozat, nekem NZ-blogok.

Olyasmit csinálnak, amit mi már egyszer megtettünk, ami már mögöttünk van, aminek újra elvégzéséhez már nem lesz energiánk, időnk (kezdünk öregedni), nincs kellő végzettségünk, s még pár ok, amiért nem cuccolnánk át a világ másik végébe, elölről kezdeni a letelepedést. Már csak az az ijesztő mennyiségű kitöltendő papír és elintézendő dolog is elég ahhoz, hogy az ember visszarettenjen. Maradunk (remélhetőleg visszajáró) turisták, szép képek felett sóhajtozók.

Jó ismerőseink, akik annak idején bennfentesként sok tanácsot adtak az új-zélandi turista utunkhoz, nem írnak blogot, élik a maguk nyugis életét Dunedin-ben, így helyettük vadidegenek életét követem figyelemmel, csendes drukkolással. Laca azért évente egyszer felbukkan Dublinban, jön munkaügyben, a céghez, aminek dolgozik, akkor beszámol a történésekről, hozza a képeket... ennyit tudunk róluk.

Majdnem 11 éve friss házasként, fejenként két bőrönddel jöttünk Dublinba. V. akkor már egy éve itt dolgozott, én hoztam a naivságomat, nagy rózsaszín szemüveg mögül szemlélve az új országot. "Csak két évre" - szólt a szülőknek a magyarázat, de akkor el sem tudtam képzelni, hogy innen vissza - oda. Ma már ez sem elképzelhetetlen. Ha jól emlékszem, két könyv (vagy négy?) volt engedélyezve, könyvespolc gyanánt egy apró éjjeli szekrény, amíg nem került nagyobb szoba, földre terített matracon aludtam 4 hónapig, míg V. az ágy alig kibélelt keretén aludt - állandóan kinyitott szekrényajtónál, mert másképp nem fértünk el a csöpp, egy személyre is szűk szobában. Ha kinyitottuk az ajtót, egyenesen a matracomra lehetett lépni. Másokkal béreltük a házat, 6* éven át másokkal laktunk, csak ezután engedhettük meg magunknak az egyedül lakást. Pénz félretétele, spórolás helyett, külön lakás bérlése helyett utaztunk, autót vettünk, könyveket. Időnként nagykanállal ettünk. A könyveim odahaza dobozolva várták az utazást. Apránként, mások szívességéből érkezett meg kedvenc takaró, nászajándékba kapott teáskészlet. Éveken át vártam a megérkezésükre, s fájó szívvel hagytam otthon a nem annyira kedveseket. A ruháimat kiselejteztem, a fölösektől megszabadultam, a jobb darabokat elajándékoztam, amikor szüleimnek útban voltak a dolgaim, magam dobtam ki őket, vagy a végén már csak legyintettem, dobjátok ti ki, ha zavar.

Immáéknak ez nem így megy. Szisztematikus a pakolás, ők valóban egy egész életet fognak a világ másik végébe átutaztatni, darabról darabra, ahogy annak idején Zita barátnőmék is csinálták. Nekünk az ország közelsége miatt nem volt erre szükségünk. Mindig vissza lehetett menni, el lehetett hozni. Autóval két nap, repülővel nincs 3 óra. Évenkénti program volt néhány választott holmi elhozata. Jobbára hely is volt, ahol megvártak bennünket. Barátoknál, vagy pincében. Hol biztonságban, hol nem. Igaz, ettől a dobozoltságtól néha felütötte bennem a fejét egyfajta kétlakiság, se itt, se ott. Soha a magunkéban, mindig a máséban. Amíg Hourihan-éktól béreltük a házat, bármennyire is rendesek voltak, mégis ott volt folyton az érzés, halványan, de ott volt, hogy ez nem az enyém, itt ezt meg ezt nem tehetem. Alárendeltség. Nem a mindennapi életet gátlóan, nem folyton, de ott volt. Amíg el nem hoztuk a könyveimet, amíg végleg le nem számoltam a holmijaimmal, addig sehol sem voltam otthon. Most úgy érzem, itt el tudok lenni egy ideig. Nem a hazám, de otthon.

A változásoktól mindig is féltem, félek, kezdek megcsontosodni a szokásaimban, ha változás következik be, az megijeszt. Apróságok - mégis ijeszt. Kiszámíthatóságot szeretnék, rutint. De tudom, ha Ede az eladás mellett dönt, megint menni kell. Sokára lesz még, ahogyan az ingatlanpiac most áll (a hátán fekszik), de egyszer megtörténik. A dobozolás gondolatára kétségbeesés fog el. Megint szelektálni? Megint szétkupacolni - ez megy charity-be, ezt visszük, ezt elajándékozzuk. V. ezt úgy oldja meg, rutinosan, csuklóból, hogy nem őrizget dolgokat. Nincs is gondja. A fejében hordja az emlékeket, nincsen szüksége tárgyakra, hogy elérzékenyülve tapogassa őket, és emlékezzen. Amikor leveleket selejteztem, némelytől egyszerűen nem mertem megszabadulni. Hogy majd bánni fogom, később. "Dehogy. Ostobaság." - sutyorogja a józan ész a fülembe. Pedig én még a csorba bögrét is megőrzöm, mert jaj, szegény... emlék.

Lacáék ezt kétévente megcsinálták, egyre nagyobbodó családdal, földrészek között költözködtek. Konténer, bőrönd. Várakozás a dobozokra. Erre valószínűleg nem vállalkoztam volna. Újrakezdeni, megint, és megint, és megint. Irigylem őket a rugalmasságukért. De az ember sosem döntheti el előre, hogy na, akkor már csak egyszer költözik, innen egy jó darabig nem mozdul, mert ki tudja? Úgy kell berendeznie az életét, hogy arra a hosszú, de végül is ideiglenes időre is a lehető legjobb legyen.

Te jó ég, hogyan keveredtem ide Immaék dobozaitól?

* Upsz, elírtam, 8 év volt az.