Drukktime is over

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a drukkokat.

Nem voltak hiába!

Mintaházak Immacolatának, mutatóba

A hölggyel - nevezzük nevén, Ottalie-vel - való találkozásom jól sikerült. Helyreállítottam a ház kéményét, és közben kellemesen csevegtünk. A kertészet igen szép karácsonyi díszbe öltöztetve. Rengeteg virág, mindenhol piros szalagok és télapósipkák a fenyőkön. Mint kiderült, nem a kávézótól jutott el hozzá a mézeskalács ház, hanem azt Cabinteely-ben, Kate-nél vette neki a nagynénje. Onnan kapta meg a telefonszámomat is. Rendelt még két házat Karácsonyra, és szombaton reggel már szállítottam neki gingerbread hóembereket, hópelyheket, feliratos kekszeket és egyéb apróságokat csomagolva. Milyen sikerrel adta el őket, eladta-e egyáltalán, még nem tudom. De igen lelkes volt, igen bizakodó.

A kávézóba kedden leszállított házzal azonban egészen más történt. Nem jött érte a megrendelője. Volt főnököm csütörtök este telefonált, hogy nem találja a megrendelő telefonszámát, csak a nevét (ez már magában is érdekes, de ki vagyok én, hogy a kávézóbeli ügymenetet kritizáljam). Visszavenném-e a házat? Meglepődtem, kérdeztem, nem akar-e még várni, esetleg kirakni a pultra, hátha elkel. Nem, nem akar, hiszen tudom, mennyire kevés a hely, hozzam el. Úgyis elkel a piacon... nem? Igen, feleltem, elkel.

Megemésztettem a hírt, sőt, még örültem is neki, mert a piacon van pár megrendelés, valaki mást boldoggá tehetek az eladatlan házikóval. Fél óra múlva újra telefonált. Nem rendelt-e tőlem házat a piacon át egy Lynn Ezmegaz? Nem, de miért? Mert ez a neve annak a nőnek, aki nem jött a házért, s ő nem akarja, hogy esetleg kétszer rendelje meg ugyanazt a házat az illető.

Wha'?! Biztosítottam róla, hogy nincs ilyen nevű megrendelő a piaci rendelők között. Közben a kezemmel képzeletbeli nagykést bökögettem a vonal másik vége felé. Hogy lehet ilyen? Attól fél, komolyan attól fél, hogy a megrendelői, a belvárosi hölgyek és urak meghallják, hogy a piacon 27 euróval olcsóbb a házikó, s nagy sietve inkább onnan rendelnek? Hogy - s ez a téma már megint előbukkan - "elszipkázom" a vevőit? Ennyire bántja a hiúságát, hogy valami máshol kelendőbb, mint nála? Nem én szabtam ki rá az árat!

Ha már beszéltünk, azt is megmondtam neki, hogy mától már nem veszek fel több rendelést, vagyis holnap hazahozom a mintaként a kávézóban hagyott házikót. Na, de miért? Nem akarok várni még? Nem, mondtam, így egyeztünk meg, a karácsonyi megrendeléseket valamikor le kell zárnom, hogy be tudjam osztani a munkát. Ó, akkor ezek szerint sok megrendelésem van? Igen. A piacon keresztül? Azon át is - mondtam, mert nem bírtam magammal. Nem mondtam neki, hogy ugyan nem szakadok bele a munkába, de köszönöm kérdését, van elég tennivaló. Pukkadjon meg.

***

Mindezek után az uram emlékeztetett rá, hogy ellenszenv ide, irigység oda, karácsonyi ajándékot vennem KELL a volt főnökömnek. Valamint Kate-nek is. Mégis csak ők a legfontosabb megrendelőim. Így vasárnap megint a magyar boltba mentünk, ajándékcsomaghoz venni magyar termékeket, borokat. Miután ott bevásároltunk, mentünk műanyag papucsot keresni V.-nek, hogy a gym-ben ne kelljen mások tócsáiban mezitláb pacskolnia. Már nem emlékszem, hány helyen jártunk, de V. rohamos gyorsasággal vesztette el az életkedvét a vásárlóktól hemzsegő shopping center-ek, outdoor shop-ok mélyén. Engedelmes kiskutyaként kocogtam utána, néha oda-odapillantva érdekes termékekre, de mindenhol sietősen fordultunk csak meg, boltba be, boltból ki. A sokadik outdoor shop-ban aztán találtunk egy pár fekete műanyag papucsot (SALE! üvöltötte a filctollas felirat az árcímkén), ami úgy nézett ki, mint ami bírni fogja a zuhanyzóbeli megpróbáltatásokat. A táskámba gyűrtem, s ebédért nyafogtam. Alig egy órát töltöttünk Dublin szívében, s az uramnak máris foszlányokban voltak az idegei. Csak a pizzája felett higgadt le kicsit.

***

Nekem pedig azért vannak foszlányokban az idegeim, és a gyomorfalam, mert a könyvelővel még mindig nem jutottunk zöldágra.