Másfél nap szünet

Az a hétvége ez, amikor emésztgetjük az adózás és az adó-előbefizetés okozta "örömöket". Még szerencse, hogy az időjárás szép langyos, napos, a telepi és a közeli fasorok nagyon szép színben díszlenek, főleg, amikor rájuk süt a nap, s ez feledteti ezeket. Valamint itt van az öt kismacska, amiket boldog-boldogtalan etet. Amikor ciccegésre megindulnak az ember felé, kajában reménykedve, az valami nagyon bájos látvány. Sajnos, akad gyerek (egy kislány!), aki megdobálta őket, s most megint fél a bátor kis fekete kandúr, aki eddig engedte magát simogatni. Öt kis szaros, a telep szélén lévő bokrosban alszanak, s ahogy nézem a megszaporodott számú műanyag edénykét a kerítés tövében, több hódolójuk is van.

Pénteken késő este izgatottan ültünk a tévé előtt, ahová V. a laptopon át kivetítette a Youtube-on lévő élő közvetítést Arizona-ból. Zita barátnőnk diplomaátadása folyt a Grand Canyon University-ről. Két kemény év van mögötte, amíg lerakta a Masterst nővéri tanulmányokból. Család és munka mellett, sok-sok éjszakázással egybekötve. Úgyhogy - fenébe a szomszédokkal! - szégyentelenül ujjongtunk, amikor a színpadra szólították. Nagyon büszkék vagyunk az eredményére, és arra is, ahogy a magyar zászlóval díszített talárban ott láttuk a képernyőn. Amúgy sokan az anyaországuk színeivel díszített kendőt viseltek, sőt, a Hawaii-ról érkezett végzősök virágfüzért viseltek a nyakukban.

Tegnap este pedig színházban voltam: nagyon jó volt, az általam idén látott fesztiváli darabok közül a legjobb. Meglepően sok mulatságos pillanat volt a III. Richárd előadása közben, s pár rémisztő is, amikor többen a szemük elé kapták a kezüket, köztük én is. Ami meglepett (talán mert régen jártam az O'Connell street környékén este), az a színházba (nemzeti szinházba!) vezető egyik utcát  belengő erős húgyszag volt, majdnem visszafordultam, hogy másfelől közelítsem meg az épületet.  Séfkötényes srác húzott két nagy kukát az utca túloldalán, mögülem egy részeg nő visítása hallatszott, s taxi kerülgette az építkezési állványt az út szélén... Erdekes helyek ezek a mellékutcák, az O'Connell-től a színházig.

Most, hogy a villamos zöld vonalát meghosszabbították, kényelmesen tudok színházba járni az északi oldalra. Gyakorlatilag egy saroknyira tesz le a villamos, és pár lépésre szállhatok fel, mindkét színháztól (Gate és Abbey). Ha minden klappol, egy óra plusz 10-15 perc alatt fent vagyok Dublinban, parkolással egybekötve. Csak a városkánkból kijutni bajos, érezhetően több az autó az utakon, még akkor is, ha megpróbálok kerülő utakon kikerülni a főútra. S a villamosnál lévő parkolók hét közben mindig tele vannak...

A színházi élményt a mellettem ülő férfi erős szájszaga rontotta el. Folyton előrehajolva kellett ülnöm, ha nem akartam a számon át lélegezni. Aztán a szünetben eltűnt, hála az égnek, s végre kényelmesen ülve műélvezhettem. Jó, ha felét értettem a shakespeare-i szövegnek, de a lényeg átjött. Lehet, hogy majd egyszer megint megnézem.

***

Az elmúlt hetekben minden piac nagyon sikeres volt, legalábbis ami az én termékeimet illeti. Tegnap 12 perc alatt elfogytak a kenyereim. Négy szelet glutén mentes sütit hoztam haza, minden másnak lett gazdája! Valamint volt egy vásárló, aki két gyerekkel jött, s az egyik pultnál elmesélte, hogy többször rendelt már tőlem sütit, s olvasta, hogy itt is árulok, ezért jött el. A többiek mesélték ezt nekem a piac végeztével, mert nem jött oda a konyhapulthoz, hogy találkozzunk. Kicsit kihúztam magam...!

Ma is olyan szép idő lett a reggeli esőcske után, hogy elmentünk a Botanikus kert Kilmacurragh-ba kihelyezett kertjébe, színes leveleket nézni. Félóra autóútra van innen. Legutolsó látogatásunkat eső és a nagyszámú darázs jelenléte hiúsította meg. A főűtról letérve egy zöldes-arany alagútban autóztunk a bejárat felé. Nagyon szép kert: egy régi magánbirtok területe, közepén omladozó "nagy házzal", amit aligha fognak rendbehozni, mert nagyon romos már. Leszakadt, eldőlt fa spaletták takarják félig-meddig az ablakokat, megrepedtek falak és beomlott a tető. Pedig az előtte lévő enyhén lejtős gyepen a szép bokros-erdős háttérrel nagyszerű esküvőket lehetne tartani, netán nyáron koncerteket...

Hamar rájöttünk, hogy ez jóval kisebb kert, mint mondjuk az Avondale Forest Park. A nagyobbik részét az erdészet faiskolája, kísérleti faneveldéje foglalja el, a kisebb látogatható, így hamar körbe lehetett sétálni. De az erdei illat, a színek, a lehullott levelek, a hatalmas, öreg, pirosbogyós tiszafák megérték az odaautózást. 

***

A múltheti újságot még nem láttam. Munka volt. Ezt a másfél napot most végiglustálkodtam, s jön a következő mozgalmas hét. Halloween-i sütik tömege, mexikói Halottak napjára színes koponyák készítése, egy céges megrendelés, és a szokásos rutin - és látogatónk is lesz! 

A múlt hét legjobb alkotása a tökpürével készült, karamellás csokival töltött buci volt. Nagyon babrás, mert a kovászos tésztát egy éjszaka érlelni kell, aztán kis gombócokra osztani. Megtölteni, formázni őket, s vékony spárgával átkötni úgy, hogy tökformát öltsön, amikor a tészta keltében megdagad. Vigyázni kell, ne legyen túl szoros a spárgakötés, mert akkor sütés után nehéz lesz azokat levágni, kihúzni a bucik szeletei közül a tészta sérülése nélkül. Az egyik helyi szupermarket pár hónapja amerikai termékek polcával örvendeztetett meg, ott lehet kapni konzerv tökpürét, nem kell a Halloween-ra tartogatottat kibelezni, pürésíteni. S végre hasznosíthattam azt a karamellás csokilencsét, amit még az év elején ismertem meg, amikor csokibemutatóra mentem, s eddig nem tudtam használni.

Holnap sütés, aztán nagybaniban vásárlás, aztán tovább sütés. Közben beugrom Sheilá-hoz, akinek eddig még nem sikerült eljuttatnom a Tokyo-ban vett szövetmintákat. Kiváncsi vagyok, mit fog szólni. Olyan csodás szövetek, legszívesebben az egész dobozt elhoztam volna a boltból.

Amúgy sokszor jár a fejem a tokyoi élményeken. Például amikor mellettem a villamoson az egész út alatt egy hölgy hangos telefonos társalgását vagyok kénytelen végighallgatni, amikor olvasnék. S nem szól rá senki, hogy zavaró. Szúrós pillantásaim mit sem értek. 

***

A minap dolgoztam, amikor a rádióból megütötte a fülem egy csodásan éneklő férfihang. Muszáj volt gyorsan utána nézni, kit hallottam. Egy ír énekelt! A Les Miserables musical egyik dalát, amit, mint kiderült, kifejezetten neki írtak, az ő hangjára. Ide linkelem, nagyon szép:

https://www.youtube.com/watch?v=qsYnhVITf9E 

Meghallgattam mások előadásában is, s igen, továbbra is ez a legszebben zengő, legmelegebb hang.

6.

Anyám ennyi éve halott. Apu a múltkor küldött egy fotót, amit egy erdész ismerősei által látogatott gombahatározó csoportba rakott be. Valami kiszálláson voltak anyámmal, s Anyu az erdei pisilés közben talált egy férfikalap nagyságú gyilkos galócát. Mint egy virágcsokrot, úgy tartja a kezében, hatalmas példány. 1987 volt, Budafa mellett jártak, Zalában. Akkor én már kijártam a gimnáziumot, dolgoztam az egyetemen, mint műszaki rajzoló. Fiatalnak tűnnek, apám már azért ősz, anyámon oversize pulóver, fehér, fekete-piros mintákkal. Biztos tőle örököltem az ilyen mindent eltakaró, túlméretezett pulcsik iránti rajongásomat.

Japán III. (is)

Eddig félig-meddig viccből mondogattam, hogy októbertől kezdődik a sűrű szezon, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem vicc. Szombaton befutott az első mézesház megrendelésem, tegnap a fodrász jelezte, hogy idén is szüksége van karácsonyi ajándéksütikre, és még volt főnököm is jelentkezett Halloween-sütikért. Nahát. Közben a héten színházhegyek, mert megkezdődött a fesztivál. Két darabot néztem ki, a harmadikra muszáj elmenni, Shakespeare, hehe.

Ennek kapcsán belegondoltam, hogy amikor ennek a Shakespeare-darabnak a főszereplőjét először mint főiskoláról kikerült kezdőt láttam, aztán az évek során egyre többször tűnt fel főszerepben, s most már az egyik legismertebb férfi színházi szereplők egyike. Húsz év az húsz év más életében is.

***

Reggel megint kiabálásra ébredtem, a felettünk lakó Zajosanyuka próbálta fegyelmezni a gyerekeket, ahogy hallottam, sikertelenül. A középső kis ebadta okozta megint a gondot, nyomtam a fülemre a párnát, amíg elült a zajongás, némi ajtócsapkodás és sírás után. Nem lehet könnyű három gyerekkel úgy, hogy Zajosapuka sokat van távol, a kicsi még karonülő, a középsővel valami tutira nem stimmel. De legalább a nagy azért már bír magára ügyelni, s rendesen viselkedni. Még mindig nem engedik el egyedül iskolába, pedig az sokat enyhítene a reggeli rutin nehézségén.

Nemrég megtudtam, hogy a japánok már igen kis kortól kezdve önállóságra nevelik a gyerekeket. Már a 7 évesek is egyedül mennek iskolába, ha kell busszal, vonattal. Tudják kezelni a bérleteket, intézni az átszállást. Igaz, ehhez az is kell, hogy az ország biztonságos legyen, ne kelljen aggódni egy mutogatósbácsi, vagy cukrosbácsi miatt. A piroson pedig biztosan nem szalad át a gyerek, mert ott nem szalad át SENKI. Mint egy videóból megtudtam, egyik régóta futó kedvenc műsoruk az "Első feladatom" című, amiben rejtett kamerákkal lefilmezik, ahogy a kicsike gyereket elküldi az anyja valamiért, bevásárolni, vagy valamit intézni, gyakran még kisebb testvére oldalán. Mennyire szokatlan ez itt, ahol elvileg 12 éves korig nem mehet a gyerek egyedül iskolába (bár ebben nem vagyok biztos, mert csak hallottam, ugyanakkor láttam egy kissrácot többször is biciklivel, szállítás közben, egyértelműen egyedül volt, s iskolába biciklizett.)

Tetszett még nagyon Japánban, vagy legalábbis Tokyoban és Kyotoban, hogy a járdákon, metró aluljáróban, peronon ott egy durvább, domborulatokkal jelzett folyamatosa sárga csík, a vakoknak. Így mindenhová segítség nélkül el tudnak menni. S Braille-írás is mindenhol ott van, a WC-kben, a feliratok alatt. S ha nem is egyből a peron közepén, de lift is van és mozgólépcső a tolókocsival közlekedőknek.

Aztán megtudtam azt is, hogy a sok csomagolás, a nagy zacskón belül kis zacskóba való burkolás, még egy apró nedvszívó párnácskával a süti/csoki/szendvics alatt nem túlzás, hanem a  magas páratartalom miatt szükséges. Ha nem így lenne, hamar bepenészednének, összeragadnának a dolgok. S valóban: múlt héten dekoráltam egy tortát, kinyitottam hozzá az egyik új dekorcukros zacskót, s éppen csak visszahajtottam a tetejét. Reggelre majdnem egy tömbbé ragadt össze, mire észrevettem, s sikerült szétválasztanom a darabokat! Úgyhogy ez nem túlzás, egyszerűen muszáj.

Nem írtam még a legfontosabb beszerzésemről... A késekről. Az útikönyv által javasolt helyet megguglizva kiderült, eléggé elturistásodtak, s már nem is maguk gyártják a késeket. Egy séfes fórumon más helyet javasoltak a nálam tapasztaltabbak, s így kerültünk egy kicsi kyoto-i boltba az ottani piacon, ami ugye, megint tele volt látogatókkal.  Ez már sokkal jobban elturistásodott (a választékot nézve különösen), mint a Tsukiji piac, de érdekes módon nem európaiakkal volt tele, hanem kínaiakkal, és japánokkal.

Korábban ilyen hirdetések előtt csorgattam a nyálam Tokyoban.

 Nishiki piac fedett árkádja

Édességbolt pultja, fa macskával és bónusz nénivel. Itt vettem az összeragadós cukrot.

A bolt redőny mögé rejtőzik délután háromig, s csak akkor nyit ki. Hosszan álldogáltunk előtte, míg odabent egy alacsony bácsika (akkora mint én) magyarázott egy nőnek, aki fafaragó eszközöket próbálgatott egy darab fán. Nézegettük a tárló fényes késeit, egyik szebb volt, mint a másik, némelyiken a damaszkuszi pengékre jellemző hullámos, csíkos minta. Volt ott minden, a japán kézzel készült késektől a német körömvágó csipeszig minden. Kanadai kisbalta, fura alakú vadásztőr, széles, fenyegető kinézetű pendével, tömzsi nyéllel. Nem maguk gyártják a késeket, de az biztos, hogy minden darabról tudott volna információt adni a bácsi.

 Névbevésés pillanata - itt éppen barátunk neve kerül egy késre

 

 

Két kést néztem ki, s végül, amikor - annak ellenére, hogy a nő még farigcsált -, sorra kerültünk, mert már mások is toporogtak a bolt előtt, azokra mutattam rá a tárlóban. A bácsi alaposan kifaggatott, mire van szükségem. Profi séf vagyok-e, vagy hobbiszakács? Mit fogok vele vágni, húst vagy zöldséget inkább? Dísz lesz-e a késből, vagy tényleg mindennapi használatra kell? Kézbe vehettem egyiket-másikat, próbálhattam a súlyukat, különféle nyelekkel, méregethettem a nyelet, mert a kezem kicsi, ami eltűnt V. markában, az nekem éppen jó volt. S közben beszélgettünk. Kérdezte, honnan jöttünk. Amikor kiderült, hogy eredetileg Magyarországról, egyből mondta, hogy Budapest. Aztán jött a már említett, számunkra meglepő szava: Liszt. Elakadtunk, hihetetlen, végre egy ember, aki nem Puskást emlegeti (bármennyire is nagy név és ismert a világban). Kiderült, hogy a bácsi komolyzene rajongó, innen ismeri Liszt Ferenc nevét. A focit nem követi, haha.

  V. az anyagiakat intézi, a bácsi felesége csomagol.

Hámozó/szeletelő - főleg zöldséghez használatos kés

Amikor eldőlt, hogy melyik két kés lesz az enyém, belevéste a nevemet (vagyis azt a két kanji-t, amiből kiáll a Mo-ni), aztán jött a becsomagolás. Ennek is megadták a módját, hiába álldogált mögöttünk két német vásárló. Pengevédő és nylonhüvely került a késekre, aztán összegyűrt újságpapír köréjük, hogy ne rázódjanak a dobozukban. Aztán csíkos papírba lettek csomagolva. Mit mondjak, enyhén párás szemmel váltunk el tőlük, mert régen volt részem ilyen alapos kiszolgálásban, és Liszt nevét sem hallottam még sosem eladótól sehol.

Két nappal később visszamentünk még egy késért, egy jóbarátnak, akiről tudni kell, hogy nem csak nézegeti a késeket, legyen az szeletelő kés, tőr, vadászkés, svájci bicska, de sűrűn használja is őket. V. magas termetét, bajszos képét felismerte a bácsi, s most is ki lettünk kérdezve, hogy mire kell a kés. 

 Kyoto-ban találtam ezt a boltocskát, szintén sütiket dekorál, de sajnos, nem volt aznap nyitva.

A hőségben sisak és legyező is kell a mopedezéshez

Jó volt ott járni, mászkálni a kirakatok, boltok tömegében, bát volt egyetlen hely, amire határozottan nemet mondtunk: egy korábban meglátogatásra érdemesnek gondolt Baglyos kávézó volt, amiről kiderült, hogy a baglyokat szűk ketrecekben, rövid láncon tartják, semmi szabadságuk nincs. Helyette beültünk az ottani Bewley's-ba, vagyis az egyikbe, mert ezen a piacon némelyik bolt századok óta szolgálja ki a vevőket. Európai jellegű kávézóban, kisasztalkánál, virágos váza tövében igazi japán ételt ehettem, pálcikával. Kis teáskanna-szerű edénykében jött a miso leves, amit rá kellett öntenem egy kis edényke rizsre, és különböző feltétekkel gazdagíthattam. Hozzá zöld tea járt, s kis sütike. Nagyon finom volt, és igazán érdekes élmény volt egy ilyet egy kávézóban enni, ahol európai csészéket és gőzőlgő fekete teát, kávét várt volna az ember a berendezés alapján!

Japán piac piacozós szemmel

Két nagy piacot szerettem volna megnézni Tokyóban, az első a Tsukiji halpiac volt, aminek egyik részét, ahol a tunára folynak hajnalonta az árverések, mostanság költöztetik el, az Olimpia miatt. A másodikra (spoiler alert) nem jutottam el, bár közel voltam hozzá, de így utólag nem is bánom, mert azt hiszem, a Tsukiji-nél mindent láttam, amit akartam. Ameya-Yokocho a másik piac neve.

Világevő figyelmeztetett, hogy szept. 15-ei az utolsó hétvége,amikor ezt az árverést meg lehetne nézni. A tömegközlekedésre hivatkozva erre nem mentem el (lusta voltam felkelni, odajutási lehetőséget nézni), helyette csak a mellette lévő nagy piacot néztem meg, amely egymásra futó kis utcácskákat foglal el, s mondhatni, minden kapható, de főleg zöldség és halféle.

Metróval, vonattal jutottam oda, míg V. konferenciázott. Még gyalogolnom is kellett a hatalmas irodaépületekkel teli negyedben a Sumida folyó széles öble felé. Hamarosan feltűntek az európai arcok, akik térképpel, vagy telefonnal a kezükben lőtték be az útirányt, s mentek ugyanarra, mint én. (Érdekes volt egyébként, most, hogy a fehér arc volt a ritkaság, néha-néha összevillant a tekintetünk egyik-másik külföldiével, aztán félrenéztünk... Mind úgy tettünk, hogy nagyon is tudjuk, hová megyünk, nincs szükségünk a másik segítségére. Csak egyszer esett meg, hogy kérdéssel fordult hozzánk valaki, kifejezetten azért, mert európaiak voltunk. De erről majd máskor.)

A piac közelségét egy jókora buddhista templom jelezte, aztán feltűntek az első plakátok a közelben, a piacot hirdetve. Találomra beléptem az első kereszteződésnél a tömegbe, s éppen elmentem annak az épületnek a sarka előtt, ahol az ünnepelt tunaaukciók folytak. Ebbe a belső szentélybe nem jutottam be, nem is akartam: bezártak aznapra. 

A piacozás az épületek alsó szintjéből folyik, maguk a standok vagy tető takarása alatt vannak, vagy merészen kinyúlnak az amúgy is keskeny utcácskákra. A tömeg topogva haladhat csak, miközben éttermek alkalmazottai próbálnak minket ebédre csábítani. Több helyen frissen felszelt, kockázott nyers tunát ehetünk wasabi (japán torma) és gyömbérszelet és/vagy szójaszósz kíséretében, vagy jégen tálalt hatalmas osztrigákat ehetünk egy fogpiszkálóval beterelve őket a szánkba. 

  Igen, megérintettem ezt a hatalmas fejet. Nagyobb volt, mint az enyém, jóval nagyobb.

 Minden erről szól: tuna, tuna, tuna. Nyersen, sütve, de főleg nyersen

Miután megcsodáltam egy diákpárost, akik egymást bíztatva ettek egy nagyobb alanyt, magam is megpróbálkoztam az osztrigával. A lehető legkisebbet választottam, de még így is nagyobb volt, mint az itt megszokottak, különösen a számhoz képest. Volt egy alkatrésze, amit nem tudtam elrágni, diszkréten a szalvétába köptem. A sós, tengerízű "likőr", amiben az osztriga ült, nagyon finom volt amúgy.

Szemetesben nem bővelkedett a piac, mennem kellett pár pultnyit, hogy valakinek a szemetesébe dobhassam a cuccot. Amúgy is igen kevés a szemetes, a japánok hazaviszik magukkal az eldobandót, vagy a metrómegállóknál található reciklálós kukákba dobják.

A friss halak, osztrigák, mindenféle tengeri gezemicék között teakereskedők, édességkészítők, és giccsköbárusok ajánlgatják a dolgaikat. Elsőnek egy teakereskedőnél csábultam el, aki két kis teáspohárkát tett elém, s a tetszetősebb színűt meg is ittam. Igen finom volt, nem emlékeztetett arra a zöldtea ízre, amit az itteni (khm, zacskós) teákból szoktam főzni. Így vettem is belőle. A bácsi gondosan becsomagolta a zacskót, kaptam hozzá mérőkanálkát, használati utasítást, és névjegyet. Külföldre is szállítunk, tette hozzá bíztatóan, egész jó angollal.

Az egyik pultot többször is megnéztem, fel-alá járva, mint aki fotóz. Bálnás poszter volt ott kirakva, bejelölve a különféle bálnák, cetek ehető részeit, gondolom, azt is, amit éppen lehetett náluk kapni... Az előttük lévő pulton csak fagyasztott csomagokat láttam. 

A zöldségeket is megcsodáltam, s itt láttam viszont azt a fura selymes falevelet, amit egyik első kajálásunkkor a salátára raktak. Rengeteg ismeretlen volt közöttük, ezeket fényképeztem. Vettem wasabis sót és wasabit, tubusban, amire a bácsi büszkén magyarázta, hogy melyik vidékről való. Úgy vettem észre, minden terület nagyon büszke a saját terményeire, s azt hirdetik is. Sőt, mivel szokás kisebb ajándékot vinni a főnökünknek, felettesünknek, ha pl. valamilyen okból vidékre kell utaznunk, ilyenkor az adott vidékre jellemző édességet vagy dolgot kell megvennünk. Ha ott elfelejtenénk, ezt megtehetjük a legfőbb vonat/metróállomásokon Tokyo-ban, mert ott található olyan bolt, ahol minden megyéből tartanak valamilyen jellegzetes terméket.

Ehető levelek salátának
Perilla frutescens var. crispa (meggugliztam)

Megdöbbentően hatalmasak voltak a szelídgesztenyék!

Szomjamat egy standnál oltottam, egy - ha jól emlékszem - valamilyen Hajnal nevű csapolt sörrel. Ugyanott rengeteg szárított, és ízlésesen csomagolt halat tartottak, valamint szintén alaposan benylonozott süteményekkel. Igazán kézműves sütiket is láttam, papír- és fadobozban, de tudtam, hogy ezek eltarthatósága rövid, nem akartam mindjárt az első héten bevásárolni.

A piacot a főút felé néző kis éttermek szegélyezik. Éttermet írtam, de inkább egy pultot képzeljünk el, négy-öt székkel, amin ismeretlen kajáik fölé hajoló asszonyoktól zakós üzletemberig, s tágranyílt szemű turistáig mindenféle ember üldögélt. 

  

Sushibár

 

Elég nagy számú kínai turistacsoport is nyomakodott ott, ernyőjét magasra tartó vezetőjük után sorjáztak, elfoglalva az egész járdát. Úgyhogy nem nézelődtem sokáig itt már, csak pár fotó erejéig, s siettem kifelé a tömegből. 

 "Ott láttam egy szép marhafelsált!"

Megjegyzem, nemcsak turistából volt sok, hanem helyiekből. Számos asszonyt láttam, akik komoly vásárlást intéztek itt, miközben kerülgettek minket, s mindannyiunkat kerülgetett a postásbácsi a kicsi kocsijával. Acélból lehetnek az idegei, ha itt képes levelet kézbesíteni úgy, hogy egy kiskocsit tol maga előtt. A vállam felett nyúlt át, s dobta be a levelet az egyik ajtónál, amikor én éppen a tunát tömtem a számba, s nyammogtam a csodás haldarabon. Csak akkor vettem észre, hogy jé, valakinek a lakása előtt állok, beszorulva két pult, és két plakátállvány közé.

 Piacrészlet - nem a postás, hanem csak egy szállítómunkás

 Marhaszeletek

Még több marha

Csak nagyon kevés pultnál láttam NO PHOTO feliratot, lehet fényképezni. S elcsábulni valamelyik pultnál, ha finomságot látunk. Legtöbbször hátul azt is meg lehet nézni, hogy valaki a késével milyen ügyesen bontja a halat, amiből öt perc múlva kis kockákra vágott halom lesz, s pekedliben várja a t. vevőt. Legtöbb helyen az idősebb családtag árult, s hátul a fiatalok foglalkoztak a bontással.

Az itteni higiénikusok valószínűleg idegesek lennének attól, hogy a legtöbb edény lefedetlen, s nyitott jeges edényből vehető el az osztriga. Amúgy ez a piac itt fog maradni a tunaaukció elköltöztével is, gondolom, sokak örömére.

Rengeteg műanyagot, nylont használnak csomagolóanyagként, még ha papírzacskóba is kerül a termék, biztosan kaptunk hozzá egy nylonszatyrot. 

Ehető virágok, dekoráláshoz (műanyagban, naná)

Ez nekem elég visszatetsző volt, nem tudom, hogyan kezelik a műanyagokat, mert láttam olyan szemétgyűjtőt, amin két edénybe dobhattuk a szemetet: az éghető és éghetetlen szemetet gyűjtőbe. Ami tőlünk tellett, megtettük: igyekeztünk lebeszélni a boltosokat az extra szatyorról, s mindig visszautasítottuk a szívószálat is. Tengerben a csepp...

Japán II.

Erősen valószínű, hogy csapongani fogok, ahogy dolgok eszembe jutnak. Elnézést.

Mintha mindenkinek lenne munkája, vagy legalábbis törekednek a teljes foglalkoztatottságra. Pl. reszketeg, járni alig tudó bácsika vigyázta a mondhatni nemlétező autóforgalmat a vonatállomáson. A metrólejáró vízelvezetőjét takarította egy néni, gondosan körbe volt véve forgalomterelő babákkal, kiemelte a rácsot, s az alatt pucolt. A hatalmas Edo múzeum korlátait, kint, és bent a tárlóknál két öreg porolta igazságos megosztásban: bácsié volt a felső korlát, nénié az alsó. Az építkezésnél a földet szállító teherautók forgalmát szintén férfiak vigyázták, sötétedéskor az egyikük nyakában villogó LED-sorral állt, kezében piros zászló. Tízpercenként forduló kocsikat irányítottak. Amikor nem jött autó, mereven álltak a kapuban. Nagyobb parkolók előtt is ilyen emberek vigyáztak, hogy az autónak szabad legyen a ki-beút.

V. látta az utcán, hogy idősebb hölgy láthatósági mellényben fiatalabb mellényes pasit okított arra, hogyan tegyük tetszetőssé a fa tövében kókadtan lógó fűszálakat. Később megtudtuk, amolyan A Tiszta, Rendes Városért csoport tagja lehetett, szemét ugyan nincs, amit felkapkodhatnának, de a kókadt füvet nem árt tetszetősen elrendezni, hogy ne lógjon a járdára.

A baseball igen népszerű. Rengeteg helyen láttunk iskolásokat baseball-ozni. Láttunk szumónövendéket, izmos fiatalembert, feje tetején a birkózók jellegzetes hajviseletével, taxit intett le éppen. Láttam nagydarab szumóst is, nyári kimonóban, japán papucsban szállt fel a metróra, kezében szövetcsomaggal. Régebben négyszögletes szövetdarabot hajtogattak táskának a japánok, ehhez most is lehet méretve vágott, beszegett anyagot kapni. Használják csomag cipelésére, vagy értékesebb ajándék csomagolására. Láttuk egy szumó "istálló" előtt a tanoncokat az ebédfőzéshez használt edényeket mosni: az első években csak csicskáztatják őket, s csak aztán leshetik el mentoraiktól a birkózás trükkjeit.

Ha már csomagolás: Kisboltban mindent papírzacskóba vagy nylonzacskóba tesznek. (Hm, kiváncsi lennék a reciklálási rendszerükre. Úgy tűnik, sok mindent egyszerűen elégetnek, a hotelünkhöz közel is épült egy, egekbe nyúló tornyú szemétégető, park mellett, de a város lakott területén.) A nylonzacskó száját kis csíkkal leragasztják. Ha csak egy palack vizet vesz az ember, akkor a palackra kerül a ragasztócsík, bizonyítva, hogy az árut kifizettem. Ajándék- stb. boltokban mindenhol gondosan csomagolnak, műgonddal, csinosan, először papírba, aztán zacskóba... Szövetmintákat vettem, kimonóboltban, a csomagolásra miniatűr papírkimonó került. A késes boltban csíkos csomagolópapírba került a doboz, érdekesen, hajtogatta a bácsi a doboz alá a papírt, s céges ragasztócsíkkal zárta le.

A vizespalack, vagy palack víz (PET-palackban...) állandóan kéznél tartása nem fittneszmánia, hanem létszükséglet ebben a párás, hőségizzasztotta országban.

A pénzt fizetéskor kis műanyagtálcába illik rakni, arra rakják vissza a visszajárót, de mostanság - ahogy olvastam - már az sem meglepő, hogy az ember kezébe teszik az aprót. A kapott pénzt a pénztárgép egy öblösebb részébe öntik, ami átszámolja a pénzt, s jelzi, visszajár-e valami. Ilyesmit főleg nagyobb forgalommal rendelkező boltokban láttam. A nagyobb értékű bankóból visszajáró papírpénzt legyezőszerűen kiterítik a kezükben, s leszámolják a vevő szeme láttára. Két kézzel veszik el a bankkártyát, s két kézzel adják vissza. Általában mindent két kézzel nyújtanak oda, van a mozdulatban valami fura tisztelet, ami a leghétköznapibb fizetést is ünnepivé emeli.

Nincs borravaló. Nem várják el, s nincs rá szükség. Inkább sértésszámba megy, mint elismerést közvetít.

A hitelkártyát nem mindenhol fogadják el, néha még a nagyobb boltokban sem, mindig érdemes vinni készpénzt is.

A kézzel készült dolgokat nagyon nagyra értékelik, a kézművességnek igen szép kultúrája van. A sütijeim nagy sikert arattak, s igencsak meg lettek csodálva. Az ajándékok közül azok aratták a legnagyobb sikert.

Négy szót illik megtanulni, az alap társalgáshoz: Kérem, köszönöm, helló, bocsánat. S az ötödik, az elnézést: a figyelemfelkeltő sumimasen, ami kell metróban való tolakodáskor, a boltban az eladó, az étteremben a pincér figyelmének felkeltésére. A domo arigató (nagyon köszönöm) jól jött mindenhol, de az ő cikornyás köszönömüket nem tudtam reprodukálni, pedig a végére már ment a Domo arigato dozaimasita. A japánok legtöbbször csak dozót mormolnak maguk elé, ha  félreállunk, hogy elsiethessenek mellettünk.

A csúcsforgalom embermennyisége ijesztő. Kétszer kerültem/tünk csúcsforgalomba, amikor szemben kellett menni az emberáradattal, na, az hátborzongató volt. Nem ütközik senki a másikba, csak áramlanak, mint a nagy csapat hal a vízben. A metrókocsiknál valóban ott állnak a peron alkalmazottai, s hangosan buzdítják az embereket, hogy húzódjanak beljebb, s aztán benyomják kesztyűs kezükkel a legszélső pár szerencsétlent a kocsiba. Hogyan lehet ilyenkor leszállni? Minden állomást bemond egy kellemes női hang, főleg a főbb vonalakon, japánul és angolul (s közli a lehetséges csatlakozásokat). Vagy nézhetjük a kijelzőt az ajtó felett, szintén kétnyelvű. Amikor meghalljuk a nevét vagy feltűnik a leszállóhelyünk neve, lehet kicsit fészkelődni, jelezve mintegy, hogy leszállnánk. Amikor nyílnak az ajtók, a külsők úgyis leszállnak, szépen félreállnak a felszállók/leszállók útjából, ekkor sűrű sumimasen! ismétlések között lehet kifurakodni. Aki majd hamarosan leszáll, utolsónak marad a visszaszállók között. Sosem láttam senkit rémülten kapkodni. 

A csúcsforgalom idejére rózsaszín "Csak nőknek" feliratú kocsik vannak a vonat végén, elején. A nagy tömegben a heringként préselődő emberek között ugyanis sajnos találni tapogatókat, ezért reggel és este ezekben a kocsikban ülhetnek a nők és a gyerekek, akik nem akarják magukat kitenni ilyen kellemetlenségnek. Csúcsidőn kívül férfiak is beszállhatnak ezekbe a kocsikba. A rokkantaknak, öregeknek tágas hely van a kocsik végén. A lépcsők mellett mindig vannak liftek és mozgólépcsők. Minden megállónak saját csengőhangja van, vannak megszállottak, akik ezeket álmukból felverve is megismerik, s meg tudják mondani a megálló nevét.

A NavitimeJapan app segítségével remekül lehetett közlekedni. A januárban használt ÖBB Scotty-hoz hasonlóan ez is több útvonalat ad, de nemcsak a vonatok számát, a peront adja meg, hanem azt is, hogy kell-e hozzá vonatbérlet, vagy menynibe kerül a jegy, és melyik kocsiba érdemes beszállnunk, hogy kiszálláskor a kijárat vagy a csatlakozás peronja közelében legyünk! Vonatra, metróra, buszra, szupergyors vonatjáratokra mindent közöl. Mivel egy-egy megállónak több kijárata is van, azt is megmondja, hol menjünk fel az aluljáróból, s ad hozzá térképet, s nem árt tudni, merre mennénk tovább, mert némelyik állomáskomplexumot megkerülni nem kis séta.

Ó, a szupergyorsak! Némelyik 400 m hosszú. Így a kalauzok három-hátom képernyőn nézik, hogy mindenki beszállt-e már, s szinte kis tánc keretében ellenőzik a monitorokat, aztán emelik a piros zászlót, s fújnak a sípba. 

Nem győztem betelni a szupergyorsak orrformájával, s a sebességükkel. Az alagutakban pattog az ember füle, amikor beleszáguldanak, s amikor elmegy egymás mellett kettő, meginog a vonat, ahogy a két levegőoszlop egymásnak feszül. S igen ijesztően bedől a kanyarban. Egy néni forró nyirkos törlőkendőket ad az utasoknak, felfrissüléshez (ugyanezt még a leglepukkantabb vendéglőben is megteszik). Naivan azt hittük, ezekből a szupervonatokból néhány van csak az országban, aztán kiderült, hogy nem: tízpercenként indulnak a főbb állomások között csúcsidőben, félóránként máskor, behálózzák az egész országot, s egyre több járatot váltanak le. Van rózsaszín Hello Kitty-s vonat is. A járatoknak nevük van, így könnyű kideríteni, melyikre jó a bérletünk. A igen, igaz, percre pontosak.

Nagyon megéri az az ún. JR Pass, vonatbérlet, nekünk 7 napos volt, a Tokyo-Kyoto, Kyoto-Kobe, Kobe-Tokyo járaton használtuk, valamint elmentünk vele kirándulni egy Kyoto környéki faluba, megnézni Harie-t, a falut, ahol forrásvíz a fő vízforrás. (A másik, ugyanerről híres falu nehezen elérhető.) 

A szupergyorsakat rózsaszín ruhába öltöztetett takarítószemélyzet tisztítja, tíz percük van rá, hogy végezzenek. Amikor kiszálltunk a vonatból, meghajoltak előttünk. Ugyanígy meghajolt a recepciós a hotelből, amikor a taxisofőr irányította kocsiajtó becsukódott mögöttünk. Ugyanígy hajoltak meg minden megállónál a reptéri busz alkalmazottjai, amikor felszállt a soron következő néhány utas.

A reptéri busz egyébként városnézésnek se utolsó, több mint egy óra alatt visz be Tokyo belvárosába a Narita reptérről. A hotelekben délután 3-kor lehet leghamarabb elfoglalni a szobát, mi délelőtt érkeztünk meg, így időtöltésnek a buszt választottuk, így nézegethettük a várost, ahogy lassan bekerültünk a felhőkarcolók közé.

A telek igen drága a városban (naná), ezért a sírkövek magasak, a sírok picike, négyszögletes területet foglalnak el. Erős gyanúm, hogy az alattuk nyugvókat előbb elhamvasztják. A lakóházak, irodaházak között pár arasznyi rés van, szellőzés miatt talán, illetve ha dőlne valamelyik, ne vigye magával a szomszédét. A telekre a tulaj azt épít, amit akar, amíg néhány alapelőírásnak megfelel. Így egészen eklektikusak a lakónegyedek. Inkább szürke, fehér, barnás színeket használnak, kevés a szín. Azt a plakátok, hirdetések biztosítják. A főútvonalak mentén találni a boltokat, irodaházakat, üzleteket, s mögöttük ott vannak az egy-kétszintes kis lakóházak, régiek vegyesen az újakkal, köztük falatnyi parkolók, picike parkok... Kicsi keskeny utcákhoz kicsi keskeny tűzoltóautó illik:

S minden ház előtt van legalább egy-két cserépnyi zöld, gondosan ápolt, öntözött fácskák, virágok. Tokyo egyik jelképe a páfrányfenyő (Gingko biloba), sok utat ezek szegélyeznek, de nagy épületek tövében is láttam őket. Mint kiderült, földlabdával ültetik őket oda, ezért is tűnik némelyik fazonra nyírtnak. Nem olyan szabadon terjeszkedőek, mint a soproni Botankert két nevezetes gingkója. Termésüket a japánok eszik, leveléből gyógyszert készítenek. Sopronban a magokat körülvevő bomló réteg macskapisiszaga mindenkit elriasztott.

Volt szerencsénk egy igazi modern japán családi házban járni. Tulajdonosa csak Ceruza-háznak titulálta, mert igen keskeny, s magasba törő. Mint egy gyufásdoboz, a keskenyebb végére állítva. Hosszát nem tudtam megbecsülni, de a szélességére adatom van: egy elektromos zongora és egy, merőlegesen mellétolt kanapé szélességű volt a lakás, amiben jártunk. A háznak majdnem a végében volt a lépcső, amely egybekötötte a szinteket. Fent volt egy tetőterasz, tele ülő és fekvő alkalmatosságokkal, szorosan egymáshoz szorulva, ahonnan lehetett nézni a holdat s a város csillogó fényeit. Alul extra helyiség, mosókonyha, félemeleten WC, feljebb úgy sejtem, fürdőszoba és hálók voltak, utána jött a konyhával egybeépített nappali (a zongorával és kanapéval), aztán a tetőterasz. Négytagú család élt benne. A ház előtt lezáratlanul a biciklik, s az ajtó előtt esernyőtámasz. Ez utóbbi ott volt minden bolt előtt. 

Íme egy kép, a házról, a két fényes ablaksor tartozik a konyha/nappalihoz:

Bolondjai a mini KitKat-nak, s ebből rengetegféle van, kifejezetten a japán piacra. Szezonálisak, pl. most gesztenye és sütőtökös van a boltban, de vettem zöldteásat, wasabi-sat (japán torma), barackosat, banánosat, szakésat (rizspálinka).

 

 

Itt pedig a korábban már emlegetett japán zsebkendőkből pár

A Coca-Cola szintén szezonális palackdekorációval rukkol elő, színes japánjuhar-levelek ölelik a palackot. Ott hamarosan megkezdődik a japánjuharok színesedése,megindul a nép gyönyörködni bennük, nálam pedig kinyíltak a fehér és rózsaszín ciklámenek, s színesek a vadszőlők.

Azért kicsit meglepett, hogy a boltokban már Halloween-ra készültek, megjelentek a tökös, boszorkányos, fekete macskás és szellemes dekorációk. Utóbbiakból volt a legkevesebb, az általuk használt szellemkép ugyanis hosszú feketehajú, arctalan rém, nem fehér lepelben huhogó alak. Nekem ugyan még odább a Halloween (de azért lassan el kell kezdenem készülni rá, arra és az adóbevallásra), de erre a két napra sok tennivalóm van, ezért most abbahagyom. Miről kellene még írnom? Vannak élmények persze, de ha kérdés van, kérdezzetek! Hátha tudom a választ. Addig elmegyek sütni, megnézem, Állatka kibírta-e a hűtőben felhízlalva nélkülem ezt a 19 napot.

Japán

Össze  kellene foglalnom ennek a bő két hétnek az élményeit, benyomásait, de nem is tudom, hol kellene kezdenem. A félelmeim megalapozatlanok voltak, ahogy azt ott már járt ismerősök, barátok mondták: mindenki nagyon igyekezett, hogy megértsen, megértsük egymást. Végtelenül udvariasak: nekem volt furcsa, ha meghajolt előttem valaki, vagy mondjuk a kávézóban, köszönetül látogatásomért mind a négy alkalmazott egyszerre kiabált utánam valami jókívánságot. Mindenhol hajlonganak, s ki-ki vérmérséklete szerint viszonozza, vagy ignorálja ezt.

Pár nap után már nekem is szemet szúrt az eldobott (s igen-igen ritka!) szemétdarab a földön, s a blogokból szerzett jólértesültségemnek hála tudtam, hogy a felém nyújtott, becsomagolt ingyen papírzsebkendőben valamilyen reklámanyag lapul. Az útikönyv által javasolt, s letöltött app segítségével magabiztosan tudtam/tunk navigálni, megtervezni utazásokat. Láttuk azokat a szépségeket, amiket korábban a National Geographic lapjain, vagy tévében láttam csak. Majd' lerohadt rólunk a gatya a melegben, a magunkkal vitt polárok, esőkabátok teljesen feleslegesek voltak a 25-27 fokban, s a rendkívül párás melegben: az eső lefelé esik ott, nem fújja a szél, mindenki ernyőzik. 

Sosem vesztem el. Ebben a 39 (!) milliós hatalmas metropoliszban, az app, és a reptéren vett, nagyon hasznos bérletkártya segített. Ha nagyon bizonytalan képpel néztem a mindenható Google Sensei-t (tanító) a telefonon, valaki biztosan odalépett, s angolul magyarázta el, merre kell menjünk. Volt, aki örömmel gyakorolta angolját. Volt, aki kicsit türelmetlenül legyintett, ha túlságosan bonyolult körmondatban akartuk közölni az óhajt. Igaz, amit a Tokyoreloaded blog írt: tőmondatokban kell társalogni, alany állítmány, igen? nem? slussz. Éttermi rendelésünk egyszer így nézett ki: Csikin, tú, bírú, tú (vagyis csirkés kaja kettő, sör kettő). Nen kell a lacafaca, főleg ha közlik hogy No Inglis menjú. A reptéren kerestem kedvenc gyümölcsömmel, a yuzuval ízesített valamit, bármit a pánikvásárlás perceiben. A pultnál, ahová egy másik boltos terelt, kérdésemre, hogy van-e yuzu ízesítésű süti, kicsit zavartan nemet intett a hölgy. A yuzus dolgok ott lógtak a balján...

A rettegett wc-k igen felhasználóbarátok, minden ki van rájuk írva angolul, vagy egyértelműek a piktogramok. Sok van belőlük, minden aluljáróban, metró- vagy helyi vonat megállójánál. Ha meleg volt az ülőke, tudtam, nem azért, mert előttem valaki sorákig élvezte a helyiség vendégszeretetét, hanem mert fűtöttek az ülőkék. Fenékmosás, puncimosás ("for ladies") mindenhol lehetséges volt, kivéve azokat a helyeket, ahol a régi típusú, guggolós wc-k voltak, de még ott, a város egy kevésbé frekventált részében is választhattam a Western (nyugati) vagy japán stílusú budi között. Papír mindenhol volt bőségesen, kézmosó is, ellenben nincs kéztörlő/szárító, vagy ha van, ritkaság. A japánok könnyű kis kendőt hordanak magukkal, amibe kezüket törlik, vagy izzadáskor a nyakukat, arcukat. Munkásemberek nagyobb törülközövel a nyakuk körül járnak. Ilyen kendőből aztán van nagyon csicsás, színes képekkel díszített, vagy sima, kevésbé mintás frottír.

A wc-ben, amint fenekünk az ülőkét érintette, megindult a víz, mintha öblítenénk, a mi zajunkat álcázandó. (De volt olyan wc, ahol konkrétan patakcsobogás hallatszott... finneknél a reptéren madárcsicser kínál hangulatot, az egyébként meglehetősen elhanyagolt wc-k mellett. Inkább takarítanának.) Zavart is kicsit ez a pazarló kezelése a víznek. Az egyik hotelszobában pl. szerintem egy teljes napi vízkészletünk lefolyt minden egyes húzáskor... A zuhanyoknál hosszas kétnyelvű magyarázat, nehogy megégessük magunkat a zuhanyfejből váratlanul felbukkanó forró vízzel. (Az ír B and B-k tanulhatnák tőlük.) Szerintem már most készek az Olimpiára, sok helyen kétnyelvűek az automaták, amiben feltölthetjük bérletünket. Már árulják a kabalababákat...

Nyaranta a meleg nagyon durva lehet, ha most ennyit izzadtunk. Minden utcában vannak italautomaták, amiből nyáron hűtött italt, hideg kávét lehet venni, télen a kávé meleg. Nagyon sok van kisboltokból, némelyik éjjel-nappal nyitva, pl. az utolsó hotelünk alagsorából ajtó nyílt a boltba, a kártyánkkal mehettünk oda át. A hotelben volt fizetős mosógép, szárítógép is, s bár nem mindegyikben, de szárítókötél is a kád felett (ez főleg az olcsóbb hotelekre jellemző, gondolom), az utazóknak ez igen nagy segítség.  Az utolsó hotelben a recepciónál kis fakkokban ingyen volt kis csomag kéz- és babakrém, pipere apróságok, kidörzsölt bőrre, fogkefe (bár ez volt minden szobánkban). Annyit vett az ember, amennyit akart.

Hamar megtanultam, hogy a százjenes a legfontosabb pénzérme, a mosógép csak azt fogadta el. A bérletet nemcsak utazásra lehet használni, némelyik automatánál, vagy kisboltban, kávézóban kreditkártyaként használható. Mintha itt Dublinban a Leap kártyával fizethetnénk egy sütiért a Mekiben...

Sok a biciklis. Nem, nem sok, rengeteg. Noha nyugodtnak tűnt az autósok vezetési stílusa, mindenki a járdán biciklizik. A legtöbben anyák, egy-két gyermekkel súlyosbított kétkerekűn, iskolába menet. Igen szofisztikált gyereküléseket láttam, biciklire tervezve. Eső ellen átetsző borítóval, lábtartó, minden volt. S azért a biciklisek ott is  merészek, volt, aki simán lecsilingelt minket az útjából...

Sok nő kicsi kutyával mászkál. Felraktam a fotót a Facebook-ra, babakocsiban tolt kutyát többet is láttunk. Bébihordozóba rakott ebet is. Láthatóan arany életük volt. Férfiak, fiúk táskáján is megszokott volt a kabalaállat, vagy pedig a szentélyekben kapható talizmán, ilyet én is vettem, "sane life"-ot biztosítót. A lakónegyedekben sokfelé találhatók szentélyek, aprócska, fából készültek, amit a környék lakói gondosan ápolnak, ezeknél is nyugodtan lehet imádkozni. Soknál esténként kivilágított lampion világít. Lebontásuk nem ajánlatos, ezért inkább köréje építkeznek, semmint háborgassák.

A vendéglők ebédre kinyitnak, délután bezárnak, s este 5-6-kor nyitnak megint, ahogy írtam, kurta kis függönyök lógnak az ajtó előtt, az alatt az ember behajolva mehet be az ajtón. Boltok előtt is megtalálhatóak ezek a függönyök, vettem is egyet, de ablakfüggönynek. Nyáron így jár a levegő, gondolom, bár nem minden ajtó van mögöttük nyitva, de van valamiféle lezáró jellege a függönynek, nyitott ajtónál. Mellettük piros, hosszúkás lampionok lógnak, főleg a kocsmák előtt. A kerekded lampion kínai helyet jelöl.

Megtanultuk, hogy a shabu-shabu es a sukiyaki a japán vendéglők két jellegzetes fajtája. Az előbbi azt jelenti, hogy egy forró platnin levesszerű lét melegítenek az asztalnál, amibe mi egyszerre beletéve megfőzhetjük a kért zöldségeket, vékony hússzeleteket (mindig marhát). Az ár a marha minőségétől, mennyiségétől függ. A másik ugyanez, csak ott egy szójaszószt főznek sűrűre, s abba kell mártogatni főzési szándékkal a zöldeket, hússzeleteket, amit aztán jellemzően szójaszósszal lazított nyers tojássárgájába, tojásba tunkolunk, s rizzsel ehetjük. 

Kipróbálhattuk mindkettőt, s a nyers tojásfehérjén kívül nem volt gondunk az étellel. Egyetlen alkalommal köptem diszkréten valamit a szalvétába, mégpedig a híres tokyoi halpiacon, a kereskedő által kínált hatalmas osztriga egy rejtélyes részét nem tudtam elrágni, sem lenyelni, ezért megszabadultam tőle.

Ettünk Kobe marhát, Kobéban, amit ott az orrunk előtt készített a fiatal séf alaposan begyakorolt mozdulatokkal. Olyan mesterien vágta-fejtette le a hájat a hússzeletről, hogy elfelejtettünk enni, s inkább őt néztük. Mint egy színházi performansz. A marhaszelet minden részecskéje elénk került, csak más-más fűszerrel kellett összekeverni. Életreszóló élmény volt, megérte a külön vonatozást. 

Nagyon drága a gyümölcs, s a gyümölcslevek. Egy nagy pohár narancslé majdnem 5 euró volt. Hiányzott is a napi több friss gyümölcs az étkezésünkből, bár ettem igen lédús, hatalmas körtét, amit elsőre almának néztem, amíg fel nem világosított egy barátom, hogy az bizony körte. 

Alaposan bevásároltam cseresznyevirág formájú kiszúrókból, konyhai kellékekből egy utcában, amely kilométer hosszan kínál étterem/konyha berendezéséhez, fenntartásához való eszközöket, bútorokat, MINDENT. S igen, vettem két japán kést, egy bácsikától, aki kikérdezett, s csak utána ajánlotta, hogy mi az, amire szükségem van, de akkor is volt választási lehetőségem. A vele való találkozásra sokáig emlékezni fogunk, ugyanis nem Puskás, hanem Liszt Ferenc nevét emlegette, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk.

Most így első nekifutásra ennyit írnék, várnak az itthoni dolgok. Ma reggel volt egy reptéri futamunk, kedves barátunkat vittük a reptérre, ő volt a lakónk két hétig. Utána autózás a már színesedő fák szegélyezte utakon a szereldébe, vidékre, V. kocsijáért. Kerülő úton, a kertek alatt jöttünk haza, s nem bántuk meg: nagyon szép volt a táj, a még erős zöld színek keveredtek a pirossal, sárgával, langyos a levegő, de tegnap este már fűtöttünk. A blessington-i víztározónak nagyon alacsony a vize... Egy alkalommal, a domboldalon kibukkanva hirtelen ott volt előttünk a város, napsütötte öböllel, távolban a két kéménnyel a kikötőnél... Elfogott valamilyen fura öröm, a hazaérkezés öröme, mert hiába voltak ott csodák, és hiába ismerkedhettünk a sok ismeretlen érdekességgel, azért jó volt hazajönni a sajátba, ahol az ember tudja a lépést. Talán majd egyszer megyünk megint. S mint Új-Zéland, ott lesz a nagy kedvencek között, ebben biztos vagyok.

Őszike

Ma fájó szívvel unfollowing-oltam egy régi ismerőst, barátot a Facebook-on. Egy ideje nem értünk szót, s nagyon rosszul esik. Jó pár év külföldi élet után hazaköltözött, új karrierbe kezdett, s azóta mintha szemellenzővel nézne körül. Minden rossz lett hirtelen, amit odakint látott. A város, ahol élt. Az emberek, akik között élt. Emlékszem, hogyan vitt el minket a kedvenc helyeire, amelyek most már nem azok, hogyan szerettette meg velünk a helyet, ahol élt. Hogyan jártuk végig a csodás vidékek sorát, s irigykedtünk az ottani életvitelén. Miért lett minden hirtelen megvetendő, amit odakint korábban élvezett? Nyilván más ott élni tartósan, mint turistaként, de miért kell most mindenre fújolni, emlékezhetne nosztalgikusan is, hiszen voltak jó dolgok... 

Nem tudok mit kezdeni ezzel a pálfordulással. A sok bíztatással, hogy költözzünk haza, mert... Persze, elismerem, lehet úgy is élni Magyarországon, csak a jót nézve, csak a szépet véve észre, sőt, azt hiszem, mostanság talán ez kell ahhoz, hogy ne gyűljön az ember torkában a gyomorsav. Néha elénk kerül egy-egy cikk, s utána nem térek magamhoz. Kérdezik az ír ismerősök az újságcikkek nyomás, mi megy ott? Ő nem foglalkozik ezekkel, s bizonyára jól teszi. De miért szükséges ehhez lenézően nyilatkozni azokról a dolgokról, amelyeket egykor szeretett... nem értem.

S ennek a szemellenzősségnek a kapcsán írom, hogy a Tokyoreloaded blogon olvastam egy érdekeset: amikor az egykor építészmérnökként dolgozó írója mesélte, hogy megdöbbentő, milyen csúnya tud lenni egy japán város. Hogyan bontják le egykori szép és nagyhírű épületeiket, ügyet sem vetve annak építészeti jelentőségére. Valamint hogy miért is teszik ezt. Hogy Japánban a megdöbbentően gyönyörű vidékek hogyan váltakoznak megdöbbentően csúnya városokkal. Hogy nehéz már eredeti épületeket találni, egyre fogynak, s csak a turisták kedvéért maradnak meg. Egészen más a hozzáállásuk a régi szokások szerint épült épületekhez.

Elmesélte, hogy Japánban az embereknek mintha valamiféle csőlátása lenne, s a ronda környezetben, amiben laknak, megteremtenek picike kis szépségeket, amiken aztán pihenhet a szürkeségben megfáradt szem. A hely amúgy kevés, de mindenhová lehet tenni egy aprócska szobrot, netán fel is öltöztetni azt, valami kis színessel. Pl. verébszobrocskákat a vasútállomás korlátjára... A ronda épület előtt legyen az csak pár cserép színes virág, növény. A sötét fakeretekkel körbevett kockaházat majd befutja a köréje telepített szép zöld futónövény. A híres fürdőhely terasza csúnya házoldalakra néz, de ha ügyesen fókuszálunk, megláthatjuk a pár fából álló falatnyi zöldet a terasz előtt... A barnás boltportál elé kerülhet egy színes lampion, vagy a bejáratát jelző, tájképet ábrázoló ajtófüggöny (noren). (Ezeket amúgy sem árt szemmel tartani, mert jelzik, hol rejtőznek a vendéglők, kocsmák, amelyeket esetleg más nem is jelez. S ha ott a függöny, nyitva a hely!)

Még 2.5 nap, s indulunk. A gyomrom kicsit csomóban, de mindenki szerint feleslegesen hergelem magam, csodás lesz és nagyon fogjuk élvezni. Még dekorálnom kell az ajándékba szánt sütiket, mert kiokosítottak minket, hogy az ajándék ennivaló legyen, országunkra jellemző, s a kézzel készítétt ételek igen nagy becsben állnak. Hogy legyen szép a csomagolás. S hogy az ételeik mindig, mindenhol minőségiek, de a gyümölcs, zöldség igen drága. Egy vacsorára is hivatalosak vagyunk, lakásra, de már kiműveltük magunkat az etikettből. S alighanem mi is ételeket fogunk majd hozni ajándékba. Babpasztával töltött sütiket, rizskrékereket. 

Közben csak kapok megrendeléseket. Nem baj, ha nem vagyok itthon, majd szabadság után, csak legyen a gyereknek születésnapi süti! Bejelentkeztek már Halloween-ra, sőt, születésnapi, elsőáldozós tortákra, jövőre (!). Úgy látszik, megéri folyamatosan emlékeztetni a vevőket, hogy jelezzék jó előre a megrendeléseiket. Hurrá!