Ó, a vertikálisok

Nem tudom, ezt a hosszúra nyúlt macskatörténetet hogyan fogjam rövidre... Sokszereplős, szétágazó, s nekem egyre inkább szomorkás.

A reggeleim újabban így zajlanak: pizsamás kibotorkálás a konyhába, reggeli tea stb. elkészítése, aztán valami meleg pulcsit veszek, s kikanalazok egy adagot a száraz macskakajából. Vizezett tej/szín keverése egy bögrében, aztán irány az ajtó. Amint kinyitom (a roló csapódása miatt sosem sikerül halkan), a szemközti autók/előkertek felől megjelennek a vertikálisok.

Az elnevezés nem tőlem származik, de megmutatom, hogyan született. Így:

A szürke most már a Pocak, a teknőctarka pedig a Manci névre hallgat. Vagyis nem hallgat, de attól még kellett nekik egy-egy név, mert a remény hal meg utoljára, hátha egyszer hallgatni fognak rá. Egyelőre az ajtónyitás, ablaknyitás jobban működik hívószóként, mint a nevük, vagy a kittykitty.

Még tavaly tűntek fel a telepen a kismacskák, öten. Éppen parti volt a szomszéd tömb előtt, amikor nagy óvatoskodva megjelentek, egy fekete, három cirmos és egy teknőctarka apróság. Természetesen nagy népszerűségnek örvendtek a gyerekek körében (is), kettő közülük különösen barátságos volt, a másik három tartotta a két lépés távolságot. Hamarosan megjelentek a műanyag tálkák a telep kerítésénél, így sosem éheztek. Ezek aztán rendes edényekké változtak, miután az eredetieket széthordta a szél: kettőt én raktam ki, szép nehéz edények, korábban virágalátétként szolgáltak nálunk. Én is úgy mentettem meg őket, amikor valaki elköltözött a telepről, s a kukatárolóban lerakott egy csomó konyhai dolgot. Ebbe került a fantomkezek által kiakott szárazkaja és víz, a telep végénél, ahol a kölykök a sűrű bokrosban laktak.

 A barátságos kis szürke még tavaly nyáron.

Aztán már csak négyet lehetett látni, s a gyerekektől megtudtam, hogy valaki elvitte az egyik cirmost, örökbe fogadta. Hurrá. Aztán szintén a gyerekektől híre jött, hogy egy hölgy által működtetett magán macskavédő társaság tartja őket szemmel, s ha eljön az ideje, ivartalanítva lesznek, majd visszakerülnek a telepre. Ugyanis ez a hölgy egy helyi állatorvossal egyetértésben kóbor macskákat fog be, ivartalanít, majd vissziviszi őket a megszokott helyükre. Ehhez pénzt adományokból, s egyéb támogatásokból szed össze. Amelyik szelíd, kézhez szokott, annak keres gazdát, de a vadabbakat visszaengedi a korábbi lakhelyükre, hadd tartsák kordában a rágcsálókat. Ezt a módszert TNR-nak hívják itt (trap - neuter - release, vagyis csapdába ejtés - ivartalanítás - szabadon engedés).

Itt jön a történet első kunkora: a telepen, a mi tömbünkben lakik (illetve már csak lakott) egy elég mogorvának tűnő fickó, aki állandóan feketében jár(t), mélyen fejébe húzott sapkával (biztos kopaszodik - jegyezte meg V.), néha szintén talpig feketébe öltözött barátnőjével. Sosem láttuk őket semmilyen telepi rendezvényen, maguknak való népek voltak, a nappalijuk ablakán mindig le volt húzva a roló. Párszor előfordult, hogy a piacra készülve pakoltam, szombat kora reggel, amikor elment mellettem, s ha nem köszöntem rá, nem bólintott még oda sem. Ez engem nagyon bosszantott, nem érdekel, mennyire magának való, azért egy hellót odalökhet. Egy idő után már dacból mindig előre köszöntem neki, ebből űztem sportot. Ha sétáltunk V.-vel, s szembejött velünk, hangosan ráköszöntünk mindketten. (Ez lehet, csak az én heppem, hogy egyfajta közösségnek szeretem hinni a telep lakosságát, s nem külön kis utcákat és háztömböket látok magam előtt, ahol egymásnak ismeretlen népek laknak. Ha már rendezvényeink vannak, legalább egy köszönésre futhatja...)

Aztán már rászoktattuk, hogy előre köszönjön. Hurrá. S egyik nap, reggel, a nappali ablakából látom ám, hogy a "barátom" (V. meghatározása), pizsamásan, fürdőköpenyben megy ki a telep kerítéséhez, macskát etetni. Nocsak. Akkor ő lesz az egyik, aki rendszeresen hagy szárazat a kölyköknek, gondoltam magamban. Amikor legközelebb találkoztunk, megszólítottam, s csodák-csapdája, sikerült elbeszélgetnünk a kismacskákról. Igen, valóban eteti őket. Igen, ivartalanítva lesznek. Végül mondtam neki, hogy beszállok az etetésbe, s miután ezt köszönte szépen, otthagytam neki a kaját az ajtajuk előtt. V. nem lelkesedett ugyanis az ötletért, hogy én etessem a macskákat, s "ideszokjanak".

Mondanom sem kell, ezután már sosem volt gond a köszönéssel.

Egy alkalommal a postás megkért, hogy vegyem át a "barátom" címére érkezett csomagot, így tudtam meg a nevét. Amikor délután becsengetett, elmesélte, hogy a macskák a héten el fognak tűnni, de ne aggódjak, mert csak begyűjtik őket, ivartalanítva lesznek, s aztán keresnek nekik gazdát. S hogy már nem kell kaját vennem nekik, amit egyébként nagyon köszön, mert én voltam az egyetlen a lakók közül, aki ilyen módon segített neki a macskákra gondot viselni. Ahhh.

Ezek után figyelni kezdtem a hölgy Facebook oldalát, s valóban, jöttek a posztok, aztán egy fotó, hogy "éppen most folyik az ivartalanítás a "Pres" macskáknál" (a mellettünk lévő Presentation college-ról kapták a nevüket). S nagy bánatomra a két simogatható egyed ott is maradt a hölgynél, neveket kaptak, s hamarosan örökbe is fogadta őket egy család. A másik kettőt, a vadabbakat, pedig visszakapta a telep, kicsit megkurtított bal füllel, ami jelzi mindenki számára, hogy ivartalanítva vannak. 

Két nappal később a macskavédő csoport egyik önkéntesével is találkoztam, ő mesélte, hogy más macskák is laknak a telep ellentétes végében, azokat is ők fogták be korábban. S hogy a kis távolságtartó macskák most már a telephez tartoznak, s rakta is ki nekik a kaját, mondván, hogy az első napokban még kirak nekik valamit, aztán majd a telepiek fogják etetni őket, s néha a college-ból is ki-kirak nekik kaját valaki...

A felső kettő szelíd macska lelt gazdára, Alfie és Tiger néven, az alsó kettő maradt itt.

Nem bírtam ki, s kiraktam a nappali ablakpárkányára egy tányérkát, s oda raktam potyadékot, hátha hozzám is eltévednek a kölykök, hiszen láttam, hogy gyakran gyűltek oda a "barátom" ajtaja elé, a tömb végébe. S jöttek is rá, a két kis szaros, aztán néha néztek be az ablakon, megnyúlt testtel, s így lettek - a róluk készült fotó nyomán - vertikálisok, lásd fent. Aztán, miután V. látta, hogy ez fontos nekem, megadta magát, s rábólintott a macskaetetésre, ez rendszeressé vált. Egészen addig, míg rá nem jöttek, hogy a szellőztetésre nyitva hagyott ablakon át végül is be lehet ugrani, s körülnézni a nappaliban. Egyszer arra jöttem ki a konyhából, hogy valaki körmöt élesít a szőnyegen... 

Így aztán a tányérkák átkerültek a bejárati ajtó elé, ahol jobb helyük van, nem éri őket az eső sem. Reggel és este oda szórom ki a kaját, s ők jönnek, menetrendszerűen. Barátkoznék velük, de nem akarnak. Simogatni csak akkor lehet őket, ha belefeledkeznek a kajálásba. Nézegetnek befelé, de amint édesgetném őket magamhoz, elhúzódnak. Idegesen kapják fel a fejüket kocsizajra, motorzajra, bokor zörrenésére. S ha máshol nyílik egy ajtó, rohannak oda, pl. a szemközt lakó Fülöp-szigeti lányhoz, aki szintén eteti őket (neki amúgy van két nagy szobamacskája). S volt már, hogy az ablakon át láttam a "barátomat" elmenni a ház előtt, s nyomában ott ügetett a két kicsi.

Amikor megint összefutottam vele egy nap a postaládánál, meséltem, hogy most már én is gondot viselek a macskákra. Köszönte szépen. S meséltem, hogy már ezek a macsekok is jártak egyszer a hátsó kertben, akárcsak az a fekete, a fehér farokvéggel, biztos ő is látta már. Hogy az több-kevesebb rendszerességgel jött a kertünkbe, de nagyon barátságtalan volt, remélem, ezek azért majd megbarátkoznak velem. Nem úgy, mint a fekete, akit elneveztem Oisín-nak. 

Elmosolyodott, na persze, csak visszafogottan, s mondta, hogy az az ő macskája. Még kölyökkorában költözött be hozzájuk, egyszerűen úgy döntött, hogy velük fog lakni. S igen, mindenkivel barátságtalan, de velük lakik, Arthur a neve, mikrochip is van benne, és betegbiztosítása is van. Éjjel bent alszik, nappal barangol...

Arthur?! Az én morgó, potyadékot kegyesen elfogadó, galambgyilkos, kerti vendég, "szegény kóbor" Oisín-omnak gazdája van, s Arthur a neve! S akkor nem harcban, hanem ivartalanításkor veszítette el a bal füle hegyét, ő is. Oisín, akit megint valaki más Merlinként tartott számon a lakók közül. Oisín. Akit először a testvéreivel láttam, a szeméttárolóban, egy elhagyott matrac tetején, úgy 6-7 éve... Majd a szomszéd kerti házikója teteján napoztak... Egyikük fejét ki is húztam egy szemétbe dobott konzervdobozból, amikor beleszorult, a kis lökött. 

 Arthur. Aki háromnevű. 

Aztán a "barátom" megemlítette, hogy elköltöztek, nem messze, csak egy közeli utcába, ne aggódjak, ha nem látom Arthur-t többet, csak elköltözött, nincs baja. S hogy ő azért még visszajár, etetni a macskákat. S tényleg láttam is többször, délelőtt, aztán estefelé, jött, s szórta a kaját az edényekbe. S bevallom, majd' elbőgtem magam szomorúságomban, mert ahogy egyszer elment a háztömb előtt, már sötétedés után, a két macska, akiket éppen a küszöbön guggolva bűvöltem, sarkon fordult, s rohantak utána... Hiába no, ő régebb óta visel rájuk gondot, hozzá szoktak.

A sok edénykés etetésnek aztán meg is van az eredménye: Manci határozottan kezd pocakosodni, Pocak még mindig kisebb, ő a ványadt, a soványabb, de már alakul. Nem, nem fognak nevet cserélni, úgysem hallgatnak rá: legfeljebb a "vertikálisok" vagy a "büdösdögök" fedőnevet fogom használni, s kevesebb kaját rakok ki. De a rutin marad: este-reggel szabott időben ajtónyitás, macskaetetés, s reménykedés, hogy amíg a kajájukba feledkeznek, lehet gyürkészni kicsit a hátukat.

Sütési hercehurcák

Hahaha, persze, hogy azt gondoltam, hogy mostantól aztán tökéletes tésztákat produkálok. Korántsem. Az első alkalommal a kurzus után elég szépen néztek ki a croissant-ok, büszkén mutogattam őket, szép belsejüket. A kutyának sem kellettek a piacon, egyet vett meg valaki, aztán már zárás előtt vette meg a maradékot egy vevőnk, aki hajlamos sok maradékot megvenni, aztán ha olyan a hangulata, szétosztja az egészet. A kísérője/házvezetőnője/ápolója ugyan hiába próbálja mindig meggyőzni, hogy ne vegyen meg mindent, de ő elég sokat költ. Mondjuk, a kajaféle elfogy náluk, megeszik az unokái, vagy ő maga, de előfordult, hogy a megvett virágcsokrokat szétosztotta a piacosok között.

Szóval nem kellett senkinek a szép croissant, a pain au chocolat ellenben mind elfogyott.

Múlt héten újra nagy lendülettel álltam neki, de most másféle vajjal, s friss élesztővel. Vádolhatnám a vajat a kudarcomért, de nem lenne sportszerű: én szúrtam el. A vaj hidegebb volt, mint a tészta, s már az első nyújtáskor apró darabokra töredezett, szakadozott a két tésztaréteg között. Nem mintha nem tanultuk volna meg, hogy a vaj és a tészta legyen hasonló hőmérsékletű és állagú... Szívtam a fogam, de becsülettel végigcsináltam a folyamatot, s aztán croissant-okat formáztam a tészta feléből. Szépen nyúltak, szépen feltekerve beraktam őket kelni a hideg sütőbe, hogy ne érje őket huzat. Ahogy tanultam, két órát ültek ott, közben elmentem V. elé a reptéri buszhoz.

Mire hazajöttem, a croissant-ok jó alaposan feldagadtak, ahogy egy pék ismerősöm mondta, akkor jók, ha finoman remegnek a tepsin, akkor azt kicsit megráztam. Igéretesen inogtak, haha. De amint hozzájuk értem a tojásos ecsettel, magukba roskadtak itt-ott. Ah, fenébe, túlkeltek. Nagyon-nagyon óvatosan bekentem őket, s gyorsan kisütöttem mindet, mentve, ami menthető. Lett belőlük vacsora. A negyedórával később berakott pain su chocolat-kat még időben csíptem el, azok mentek a mélyhűtőbe. A croissant-ok rendesen felpuffadtak, de aránytalanul nagyok voltak középen, s a formájuk sülés közben szétment kicsit, s nem néztek ki szépen. Tökéletességre vágytam, s habár a méretük nagy volt, de csúnyák voltak, így megettük őket.

De nem is ez a lényeg, hanem más. Sülés közben kicsit erős illat kezdett terjengeni, s amikor befejeztem a sütést, s benyúltam a tepsiért, jókora, az egész sütő alját befedő sárgás foltra lettem figyelmes a sütő alján lévő védőlapon. Kisült volna a croissant-okból a vaj?! Nem, kis foltoktól eltekintve nem látszott alattuk vajfolt (erre is volt már példa). Kivettem a sütőrácsot a croissant-okkal, s jobban megnéztem a foltot... s lassan leesett, mi történt. Van két nem túl merev, de formatartó hajlékony műanyag lapom, s amikor formáztam, leterítettem sütőpapírral, s arra kerültek a croissant-ok. S mivel csak keleszteni szándékoztam, ezen a lapon plusz a sütőpapíron emeltem át a croissant-okat a rácsra.... S be is raktam ezt is a sütőbe. letakarta a sütőpapír, nem vettem észre, elfeledkeztem róla, s mivel fehér, nem látszott a papír alatt. Szétolvadt, átfolyt a rácson, megült a sütő alján. A nagyja lejött a rácsról, de a vékony bevonatot képtelenség lekaparni, így a rács ment a kukára. 

A héten ismét próbálkozom, remélhetőleg kevesebb hibával. 

Ami ellenben sikerült, ez a kétszínű sütemény volt, a piaci kávézóba csináltam. 

Még tavaly rendeltem egy könyvet, amiben ennél bonyolultabb, sokszínű tésztából készülnek a sütirudak, amelyeket lefagyasztva, majd szeletelve kell kisütni, s a szeletelés után tűnnek elő a minták. Állatfejek, érdekes geometrikus minták készíthetők ezzel a módszerrel, nagyon érdekes, de igen aprólékos munkát igénylő módszer. Elsőként - gyakorlatként - ezt a szíves mintát választottam, a Bálint-nap közeledtével, ennek a blognak a segítségével készítettem el. Meglepően nehézkes volt a fehér tésztából egyenletes rudakat formázni, aztán rásimítani a keményre hűtött, tojásfehérjével egymás mellé ragasztott szív-sorra úgy, hogy az ne törjön/váljon szét. Aztán gyengéden hempergetni az asztalon, hogy a rúd szép egyenletes legyen... Majd még próbálkozom. Keményre fagyasztva, négy-öt mm-es szeleteket vágtam belőle, kicsit megduzzadtak a szeletek, de remekül tartotta a formáját mindegyik süti.

Két dolgot megtanultam ennek a viszonylag egyszerű mintának a készítésénél. Mindenképpen zselés ételfestéket kell választani a színezéshez, hogy a tészta ne legyen túl puha és jó élénk színt kapjunk. Nem érdemes hosszú rudat készíteni, ha több sütire van szükségünk, inkább készüljön két rúd, mint egy hosszú. Könnyebb kezelni.

Hello február!

Egy-két fagyos nap után megint kellemesen langyos lett az idő, már ha a 10 fokot annak lehet nevezni, és lassan megszokom, hogy már virágoznak a mini nárciszok. Szép kis színfolt az ajtó előtt. A medvehagymák kétcentisek. A madarak - különösen egy vörösbegy -, sokszor tart csodás koncertet hátul a kertben, felül egy kiugró ágra,  meglepően erős hangon énekel. A mókusokkal meddő harcot vívok, eddig akárhová akasztottam az etetőket, elérték, leverték, fel- vagy leugrottak rá... Feladom! 

Múlt héten pár napig volt valami fehér réteg a hegyeken, fagyott is, néhány alkalommal menteni kellett az odacsődülő, havat csodáló embereket kocsistul, de más fennakadás nem volt. Fennakadás inkább az íráshoz való kedvemben volt, mire leültem a gép elé, pöntyögni, elment az ihlet. Bezzeg séta vagy vásárlás közben fejben milyen jókat fogalmaztam, csak éppen leírni nem volt kedvem.

Ma reggelre leengedett az egyik hátsó kerekem. Még jó, hogy tegnap sikerült megcsinálnom a nagybevásárlást sütős hozzávalókból. Mint egy megriadt egér, nézegettem, s most várom V. problémamegoldó hívását Berlinből (éppen ott van dolgozni), hogy hogyan tovább. Persze, felhívhatnám a biztosítót, hogy mi a teendő, de abban bízom, a férj megmondja, kihez forduljak, mert van egy gumis a városban, aki már mondhatni, ismeri az autókat, csak nem tudom, kijön-e, vagy hogyan is megy ez.

Utálom, amikor ilyen ostobán állok egy probléma előtt, s tettek helyett remegő kézzel sms-ezgetek. Gyors megoldásnak persze ott van V. autója, Lola, amihez még nem nyúltam, mert automata, s - naná - félek tőle, hogy jaj, hogy kell az ilyet vezetni?! Pedig állítólag könnyebb, mint a váltóst. De aki nyúlbéla...

***

Ugyanígy remegő kézzel érkeztem meg Bath-ba, majdnem két hete, mentem, pár órás okításra, hogy megtanuljam, hogyan csináljak jó croissant-t. Mivel Bertinet nem fog tartani több órát idén nyártól, mármint hozzám hasonló földi halandóknak, s csak céges meghívásokra megy el, V. mondta, most menjek, amíg még lehet. Nemrég találkoztam Jankával, aki mondott egy-két fogást, s láss csodát, sikerült is szebben laminálnom a vajas tésztát, s szép puffadtra sütni a pain au chocolat-okat. Amikor teljesen megkeltek, lefagyasztottam őket, s reggel forró sütőben szépen megsültek. Hű, de boldog voltam! De a croissant-ba nem mertem még belevágni, hiszen korábban ilyen alakzatok sikeredtek a feltekert tésztából:

Tavalyi próbálkozásom

Ez már alakult, de még mindig nagyon messze volt az igazitól

Azzal hízelegtem magamnak, hogy a tészta elfogadható, most már csak ("csak") a formázást kellett gyakorolnom, megtanulnom, mert annak is vannak trükkjei, s akkor összerakom a sok tudást, amit ismerős pékektől, cukrászoktól felszedegettem, s amit majd megmutat nekem Bertinet, és aztán olyan, de olyan croissant-okat sütök, hogy még...

Korai kelés és autózás a reptérre, így kezdődött a kaland. Mondanom sem kell, alig aludtam. A telefonomon már ott volt az app, rajta a letöltött beszállókártyám a QR kóddal, s így egyből mehettem a kapuhoz. Megdöbbentően nagy tömeg állt e korai órán a biztonsági ellenőrzésnél. Ilyen kiírás fogadott: a biztonsági ellenőrzés jelenleg kb. 25 perc alatt folyik le. Húha... Mondanom sem kell, hogy futva tettem meg a távoli kapuig az utat, s alig értem oda, már szállhattunk is be.

Vagyis szállhattunk a géphez minket kivivő buszra. 6.50-es indulást elfelejthettem. Álldogáltunk a buszon, a nyitott ajtón besüvítő hideg szélben, s csak vártunk... s csak vártunk... Míg végül csak megérkezett egy ifjúsági boxcsapat, melegítősen, csicseregve, komor arcú utasok nézték őket, szúrós tekintettel, köztük én is, mert a fene egye meg...

15 perces késéssel indultunk, s bár szorult a gyomrom, s hiába volt szép a napfelkelte, elaludtam. A hangosbemondó ébresztett, így megnézhettem leszállás közben Bristolt, a reggeli szürkeségbe burkolódzott város szélén a karácsonyfaégők sorát: a leszállópályát. Aztán sietés a kijárat felé, korgó gyomorral a reptéri boltocskában felváltottam a pénzem: vettem reggelire valami borzalmas sütiszeletet vízzel. Aztán ügetés ki a reptér elé, ahol azonnal megláttam a Bath-i buszt. Néztem körül, hol van taxi, hátha azzal kellene inkább menni... mert féltem, hogy a lassúdad és a weboldaluk szerint minden görbe fánál megálló busz nekem túl későn ér be Bath-ba. De a sofőr megnyugtatott, hogy ugyan sűrű a forgalom, de 1 ó 10 perc alatt odaérünk.

Megreszkíroztam. Végig nézegettem, merre járunk, s Bath-ba beérve, a Google Maps-en belőve, hol állunk meg legközelebb a sütődéhez. Ott leszálltam, s futás az épület felé. Így sok év után is ismerős volt a kis tér a rengeteg zöld fával, a Jane Austen Múzeum bejárata, aztán egy kis szűk hátsó utcácska lépcsővel, s máris ott álltam az épület előtt. A táblája kissé meggyötörtnek tűnt, muszáj volt (megint) lefotózni. Ott már álldogáltak páran, de mivel a tábla azt állította, az iskola zárva van, nem mertem a kilincset megpróbálni.

(A szinte napra pontosan 7 éve elvégzett kenyeres tanfolyamról itt írtam: https://kisrumpf.blogspot.com/2012/01/bath-es-bertinet-i.html)

Végül, mivel már 10 óra lett, az egyik álldogáló merészen benyitott, s végül így kerültünk az épületen belülre. Bent kövérkés, igen vidám, közvetlen hölgy fogadott minket. Jaj, hogy elfeledték átfordítani a Zárva táblát, bocsánat... Átöltözés, ismerős környezet, ugyanaz az elrendezés a kabátoknak, cipőváltás, kezdtem lazítani, kiengedett a gyomrom, itt vagyok, beértem. ITT VAGYOK!

Lentről az okító videókból már ismerős erős francia akcentusú hang bíztatott valakiket kávéivásra. Lementem, bögrével kezükben álldogáló emberek, középen a mester maga. Bemutatkoztam. Bertinet rámnéz: "Maga már volt itt..." "Igen, kenyeres kurzuson, azóta is sütök.." - motyogtam büszkén. Vagy az arcmemóriája jó, vagy ez egy nagyon megnyerő fogás, hiszen csak a névlistát kell megnézni, hogy kiderüljön, ki járt már itt. Kávét kaptunk, aztán kötényt, s végül névcimkét ragasztott ránk a mester. Utána további kávé és kenyér majszolása közben mindenki bemutatkozott, s mondott pár szót magáról. Naná, hogy elmondtam, hogy azóta nálunk igen ritka vendég a bolti kenyér, mióta itt jártam, s hogy árulom azt a csekélyke számú, de annál nagyobb büszkeséggel elkészített kovászosaimat, amikhez az alapokat itt tanultam meg. Legtöbben vagy teljesen kezdők voltak croissant terén, vagy néhány elszúrt próbálkozás után döntöttek a tanulás mellett. Volt, aki az előző napi kurzusról maradt itt.

Meghallgattuk a croissant állítólagos eredetét, pár dolgot a vaj fontosságáról (legyen 80 vagy afeletti zsírtartalmú, ), a croissant alakjáról, mely jelzi, hogy vajjal vagy margarinnal készül-e (utóbbival könnyebben kezelhető lesz a tészta, olcsóbb, de kevésbé ízesebb, s az ilyen croissant félhold alakú). Megtapogathattuk a kikészített vajat, s aztán megnéztük, hogyan készül az alaptészta. Élesztős készült, bár mostanában a kovásszal készült croissant-t favorizálják egyes körök. Utána - mivel ennek érnie kell azért pár órát -, négyesével mehettünk egy-egy asztalhoz, s közösen géppel kikeverhettünk egy ún. édes tésztát, a többi sütihez, addig a croissant alaptésztája csendben érett.

 A 7 éve megcsodált hiperszuper Kenwood gépek helyett most KitchenAid keveri az édes tésztát. KitchenAid-ek vannak és Miele sütők: ezek a cégek szponzorálják az iskolát.

Gyorsan felejtek, így már most keverednek bennem a dolgok, lényeg, hogy rengeteg információt és segítőkész tanácsot kaptunk, s persze, mindezt humorral és rengeteg franciás megjegyzéssel megspékelve. Bertinet még műhelytitkokat is elárult két olyan nőnek, akik kis sütödét szeretnének nyitni, s még sosem sütöttek croissant-t. Nekik elmagyarázta, hogyan tehetik kifizetődővé a sütést (elárulom, a gépi tészta nyújtása megkönnyíti az előállítást, és olcsóbbá teszi a folyamatot.) Javasolta nekik, hogy mennyi tésztával dolgozzanak egyszerre, csináljanak többféle péksüteményt a tésztából, ahogy mi is gyakoroltuk aznap: Pl. a mazsolás tekercset, aztán hajtogattunk belőle kis fészekszerű négyszögletes süteményt, amibe édes krémet raktunk és félbevágott barackot... Még a maradék, levágott tészta felhasználására is volt ötlet.

Megtanultuk, hogyan kell kézzel és géppel kidolgozni az édes tésztát, hányféle süti készíthető abból. Hogyan kelesszük, hogyan lehet fagyasztani, formázás, hajtogatás, töltelékek elkészítése. Közben kávészünet, falatkákkal, amit arra használtam, hogy beszélgessek az egyik segédjével, aki amúgy szakács volt. Az asztaltársaimmal is beszélgettem, de az az igazság, egyikük annyira arrogáns nő volt, hogy elvette a kedvet a csevegéstől, legtöbbször hagytam hadd nyújtsa a tésztát egyedül, mert annyira okoskodott, belenyúlt a munkámba, hogy elment a kedvem attól, hogy vele dolgozzak. Még Bertinet szóhasználatát is kijavította, holott egyértelmű volt, miről volt szó, de azért ő félhangosan megjegyezte, hogy tévedett, rossz szót használt. 

Inkább pár kép:

 Fahéjas süti készül

 Fonással készülnek ezek a fahéjas-cukros sütik, hamarosan kipróbálom őket. 

 Először csak nézhettük hogyan kell feltekerni a tésztát

Aztán végre sorrakerült a croissant tészta, eljött a várva-várt formázás: Bertinet mindenki kezemunkáját ellenőrizte, újra és újra megmutatta, hogyan kell a tésztát méretre vágás után óvatosan feltekerni: az első hajtás után el kell kezdeni nyújtani a tészta hegyes végét... ennek a fogásnak a segítségével lehet szépen feltekerni. Ezt már mondták nekem, de sosem próbálkoztam vele, így az első, még segítség nélkül feltekert croissant-om elég bénácska lett:

 Hátul, középen az első próbálkozásom.

Kisülés után látszik, mennyire sokat számít a tészta nyújtása és a helyes formázás: a hibás darab alul, középen szégyenkezik.

Elnyílt a szemem: a tészta meglepően remekül nyúlt, érdekes volt először érezni ezt az engedelmes nyúlást. Vékonyabbra nyújtottuk, mint szoktam odahaza. Aztán amíg a polcon, nylonburkolat alatt keltek a felsorakoztatott croissant-ok, és a különféle péksütemények, mind a kezünk munkája, addig kisütötte nekünk a mini fánkokat,  aztán ebédeltünk. Közös terítés után az egyik édestészta adagból készült "tésztahéjban sült sajt" nevű fogás (a megjelenés előtt álló könyvéből való a recept, naná) került az asztal közepére, mellé többféle saláta, mindenféle kenhető húspépek, kenyér, uborka, s persze, borok. Ekkorra már kezdtünk pilledni, tele lett a fejünk tudással: apró fogásokkal, trükkökkel... S már majdnem fél négy volt, mire kisült az utolsó adag csodásan felpuffadt croissant. A többi süteménnyel együtt egy nagy asztalra kerültek, csinosan elrendezve fotózáshoz, sok zacskóval, hogy onnan válogassunk belőlük majd hazamenetel előtt. 

Mindenki jóllakottan beszélgetett, ismerkedtünk, terveinket, tapasztalatainkat meséltük, kudarcokat vagy sikerélményeket a konyháinkból. A velem egy asztalnál gyakoroló férfi válás után volt, felesége/lánya Ausztráliában maradt, mesélte, a fiával együtt szoktak sütni, s ennek nagyon örült, mert szerinte manapság a kamaszokat nem érdekli a sütés/főzés. Idővel különféle ízesítésű májkrémeket akar gyártani, amolyan méregdrága, csinos üvegecskében eladhatót. Elhintette, hogy egy skót vízierőműben van érdekeltsége... Mik vannak. A másik asztaltársam régebben sokat sütött, de a croissant kifogott rajta, Bath-ban lakó lányát látogatta meg, egybekötve a foglalkozással. Később elkérte a fotóimat, s utána küldött egy képet a maga sütötte péksüteményekről: irigylésre méltó sütik sorakoztak a tepsin. 

Még az arrogáns hölggyel is váltottam pár mondatot, de főleg ő beszélt. Hangosan. Kint, a műhely végében lévő utcán elment néhány egyenruhás fiatal nő: mint kiderült, a Bath-ban lévő Norland nanny-képző növendékei voltak. Ők azok, akik meglehetősen borsos bérért dolgoznak gazdag háztartásokban, a nemesi családok, a "felső láthatatlanok" és újabban az arab sejkek és orosz oligarchák háztartásaiban. Ez a  hölgy azonnal elmesélte, hogy a képző befejezése után egy-két évet gyakorlatként olcsóbban dolgoznak a növendékek, s ő ilyen nanny-ket szokott alkalmazni, s ahogy mondta "nálunk mindig volt Norland-nanny a gyerekek mellett". Az asztal mellett ülők arca sokatmondó volt.

Szerencsére nem csak a vagyon és annak hiánya volt téma, volt, aki még Írországról is kérdezett - Brexit nem került szóba. Elmenetel előtt még lehetett vásárolni mindenféle sütős eszközökből az emeleten, muszáj volt beszereznem ezt-azt. Volt, aki az iskola kovászából kért, kis pekedliben kapott rozs- és sima kenyérliszt alapú kovászt. Annak idején én is hoztam, s sikerrel meg is öltem szegényt. Aztán lassan szétszéledtek az emberek, mindenki ment búcsúzkodni, francia módra, puszi-puszi, Bertinet sok sikert kívánt a résztvevőknek, see you in 10 years, mondta nekem, amit nem értettem, talán az maradhatott meg benne, hogy mondtam, 7 éve voltam itt.

Aztán siettem át Bath belvárosán egy Lakeland nevű boltba, mert emlékeztem, hogy ott vettem annak idején kiszúrókat. Meglepően sok hontalant láttam, akkor kezdtek elvackolni éjszakára a zárófélben lévő boltok előtt. Hamar felmarkoltam pár új kiszúrót, s aztán megint csak sietés a korábban kinézett buszmegállóba. Olyan elmélyülten üzengettem V.-nek nagy lelkesen a napról, hogy majdnem elhúzott mellettem a busz, riadtan ingetettem neki, s mázlimra meg is állt, áldja meg az ég. 

Innentől már minden ment szépen a maga útján, nem kellett rohanni, csak a leszállásunk volt kissé dobálós, az erős szélben. Feldobva nyújtottam át az útlevelem a hivatalnoknak, örültem, hogy a sok kiszúró és az iskolából hozott pengék és fémeszközök sértetlenül bejöhettek velem az országba. A hivatalnok épp csak belepillantott az útlevélbe, asztalán kinyitott vaskos kémregény várta, hogy elfogyjunk és olvashasson tovább a következő gépig: "Good evening, Monika" - adta vissza az útlevelet. - "Welcome."

Januári mindennapok

Tegnap délután - mikor végre elrugdostam magam vásárolni -, csodás naplementének voltam tanúja: a napfény megvilágította Bray Head gránittömbjeit, csupa arany lett minden szikla, fent a farm és a golfpálya felett. El is küldtem gyorsan egy fotót róla egy barátnőmnek, ő ismeri a sziklákat jól, tudtam, hogy tetszeni fog neki.

Éppen belekeveredtem az iskolások délutáni kirajzásába: két középiskola is van a környéken, egy fiú- és egy lányiskola, pillanatok alatt tele lett a bolt egyenruhás, térdzoknis lánykákkal, akik uzsonnáért tértek be a Tesco-ba. Hazafelé pedig egyenruhás kamaszfiúk jöttek velem szemben. Hosszú meg-megakadó kocsisor jelezte, hogy megkezdődött a délutáni/esti csúcsforgalom, s mert a városban képtelenek szinkronizálni a lámpákat, délután négytől este hétig jobb nem áthajtani a városon. Sőt, amikor piaci értekezletre megyek, már fél 8 előtt el kell indulnom, hogy időre odaérjek, a mintegy 18 percnyi autózásra lévő épülethez. Pár éve félkor elég volt beülni az autóba, most már elkésnék. A reggeli forgalom is érezhetően sűrűbb, olvastam is valahol, hogy több az autó az utakon, de a pontos adatot elfelejtettem.

Az idő továbbra is enyhe, nem volt téli hideg eddig: a mini nárciszaim kis feje már kezd befordulni vízszintesre, jelezve, hogy még néhány enyhe nap, s kivirágoznak. Az újságban korai virágokról kértek fotókat az olvasóktól, egy, a meleg telet emlegető cikk végén. A minap felmértem - elég nehéz szívvel - az elhanyagolt kert állapotát, s ahogy letördeltem az egyik növényem elszáradt magfejeit, s széthúztam a kusza szárakat, ráakadtam egy virágzó pirosló hunyorra: szép csendben, a többi cserepes mögé rejtőzve virágozni kezdett, jóval korábban, mint illenék.

Ugyan még nem teljes gőzzel, de indulgat a munka, van már megrendelés március végére, február közepére kettő is, s lassan kezdhetek készülődni Bálint-napra. Lehet alkotni, minden hónapban lesz ünnep. Hosszan rágtam a szám szélét, milyen formájú sütikkel tudnám jelképezni a januárt, most, amikor ilyen enyhe? Ott a 800 kiszúró és én megint csak a jól bevált dinoszauruszos és egyszarvús sütiket csináltam a piacra és a kávézóknak. Pulóver, pingvin sállal? De hát nincs hideg! 

Van egy vevőm, Sophie, aki mindig igen érdekes, formabontó sütiket rendel. Legutóbb "geode" sütiket kért, erről sem hallottam még, aztán kiderült, hogy pár éve tortaként lett "trendi": a tortába jókora "repedést" vágnak, s belül megtöltik különböző kandiscukorral, s úgy néz ki, mint egy hatalmas kristály. No, ilyenhez hasonló sütiket kért most tőlem Bálint-napra, egyszerűsített változatban. Meg nem mondom, hogy mondják a geode-t magyarul, mindenesetre így nézne ki a süti:

Ahogy nézegettem, hogyan tudnám ezt elkészíteni, hangosan felnevettem: egy barátnőm vitt el a budapesti Ázsia Center-be, s ott vettem főleg kékes/lilás árnyalatú kandiscukrokat, amiket ha apróra török, tökéletesen fel lehet használni Sophie sütijeihez. Eddig nem sok mindenre tudtam őket használni, most itt a nagy alkalom! Egy kis festett háttérrel szerintem el tudom őket készíteni.

***

S idén úgy alakul, hogy nem indulunk el Húsvét hétfőjén Magarországra, lesz idő szusszanni. Később megyünk, május elején, s június elsején jövünk haza. Kissé megszeppenve vettük észre, hogy a bejáratott útvonalunkra a) nem megy a megszokott járat a megszokott céggel, b) a másik cégnél gyakorlatilag nincsen már szabad kétágyas kabin. Ami volna kabin, az már szinte hotelszobai minőség, olyannyira megdobja a jegy árát, hogy az már luxusszámba menne. Teljesen elfeledkeztünk róla, hogy a közelgő Brexit - akár így, akár úgy -, kihatással van/lesz a kompjáratokra. Mennyire naiv vagyok, Istenem! Csak azon gondolkodtam, fel tudunk-e majd zökkenő nélkül autózni Északra, lisztért, miegyébért, vagy majd szívózás lesz a határon, ha úgy alakul, s újra lesz határ? Arra nem is gondoltam, hogy ott a rengeteg szállítócég, s a hozzánk hasonló utasok, akik mind-mind el akarják kerülni Angliát... még az is, aki eddig arrafelé ment. Mert ki tudja, mi lesz. Végül a szokásos járat helyett (Rosslare-Cherbough) Dublinból megyünk az új, elsőként most januárban induló W. B. Yeats nevű komppal. A szinte már ismerősként kezelt Oscar Wilde kompot egyelőre kivonták a forgalomból, Rosslare-ből csak a Stena Line indít kompokat Franciaország felé - na ezekre nem fértünk fel...

Még egy kis Barcelona

Az első teljes munkahét reggele Zajosék igen zajos veszekedésével és a kertész levélfújójának zajával ébresztett minket. Tovább aludtunk, mint szokás, ráérős keléssel, mert V.-t leterítette valami egynapos influenza-szerűség: láz, végtagfájdalom, szédülés, nyomott hangulat - hétvégi kimozdulásunk helyett ágy, olvasgatás, s rengeteg tea volt műsoron. Mára már jobban van, kivett egy nap betegszabadságot, de azért rajta tartja szemét a munkahelyi történéseken és még egy confcall-ba is beszállt.

Odakint a szokott felhős ég, hideg szél fúj, valahogy sehogysem akar kisütni a nap. A mosógép a konyharuhák tömegével bajlódik. Holnaptól már sűrűbb lesz a hét, megyek fodrászhoz, hogy megint emberformát nyerjek - decemberben nem volt rá időm. Aztán nagybani, fel kell tölteni a készleteket. Liszt, darált mandula, cukrok - már megjött az első érdeklődő email az Üzemtől, hogy áprilisban lenne rendelés, tudom-e vállalni? Toy Story-s dekorra volna időm és ötletem?

Barcelonában, Trish-sel beszélgetve vettem észre, hogy elég sűrűn emlegetem az Üzemet úgy, hogy "nálunk", "mi így csináljuk", pedig én már csak beszállító vagyok, nem alkalmazott, érintett a mindennapjaikban. Kezd nosztalgikus ködbe burkolózni a stresszes időszak, amit ott töltöttem. Mint a gimnáziumi évek kamaszos szenvedései, az egyetemen töltött tucatnyi év érdekességei, a kisbolt dolgai - mind megszépítő messzeségbe kerül, de azért ha megkapirgáljuk a feszínt, előjönnek az emlékek a bosszúságokról, a bőgésekről, a frusztrációról. Jó lesz az Üzemet kartávolságra tartani magamtól, nem elérzékenyülni, ha benyomom a nyikorgó nagy rácsos kaput, azon ritka alkalmakkor, amikor én szállítok. A távolságtartásban segít, hogy a mostani belső dekoráció nagyon idegen nekem. A falakat Ray ismerősének fura "élet-koszorúi" díszítik, amelyek úgy néznek ki, mint valami igen csicsás temetői koszorúk: biztos érdekesek, de nekem valahogy olyan slendriánná teszik az Üzemet. 

Segít az a november végi cikk, amelyben Ray az én házikómmal pózol egy fotón (az volt az első házikó, amit a múlt szezonban csináltam), írtam is róla, hogy várom a megjelenését. A nevemet elírták, először félre is értettem, nem tudtam, hogy a Hermione-ként emlegetett "bentlakó" cukrász az én volnék - csak a telefonos interjú során félrehallotta a nevemet a cikk írója. Tele volt tévedésekkel a cikk, s alaposan felbosszantott. S bosszankodtam, ahelyett hogy előtte tisztáztam volna Ray-jel, mi ez az egész, s nevettem volna - ahogy később már nevettem -, az újságírónő felületességén. Nekem végül nem generált több megrendelést, legalábbis nem tudok róla, de stresszeltem miatta, mert akkor jelent meg, amikor én már ott álltam tollal a kezemben a rendelési könyv felett, készen arra, hogy nna, akkor lezárom. Ostoba félreértés volt, s hogy' marta a gyomromat miatta a sav!

Aminek igen örültem, hogy a Tripadvisor-on a legutolsó visszajelzések szerint a sütemények finomak, a vásárlók elégedettek, a látott képek alapján szép torták készülnek ott, így remélem, hogy ez a cukrászlány megmarad az Üzemben sokáig. Már cukormázat sem kell vinnem, mint eddig, vajkrémmel írja fel a tortákat, ez is könnyebbség. V. mindig morgott, minek kell cukormázat csinálnom, ez olyan betanított munkás-feladat, nem kézművesség, hiába meséltem el, hogy egy-két tojásfehérjéből, vagy annak megfelelő szárított fehérjeporból az Üzembeli nagy keverőgépben cukormázat felverni elég nyűgös dolog.

***

Barcelonában nem maradhatott el a kötelező vásárlás. Új kiszúrót nem találtam, csak egy három különböző méretű hópehelyformából álló készletet, megvettem. Így elérte kiszúróim száma a 800-at. (Igen, már van hópelyhem, de ilyen formájú még nem volt.) Alaposan végignéztem a boltokat, találtam pár hasznos apróságot, de az igazán nagy beszerzés egy minőségi kenyérvágó kés volt és egy erősebb, ügyesebben kialakított kis kézi reszelőé, ami hatékonyabban reszeli a citromhéjat, mint a meglévő. Azt még az Üzemben mentettem meg a kidobástól - leesett ugyanis a fém kerete, s csak nehézkesen lehet vele reszelni, de még működik. Most ő is majd a reciklálóba kerül. Hazajött még  velünk egy pár olyan bors- és sódaráló, aminek minden alkatrésze fém. Ezt sem találtam még itt. Amikor V. említette,hogy cukrász volnék, kaptam 10 % engedményt, gyakorlatilag bemondásra, mert csak cégnevet kértek, mást nem. Hurrá. Kellemes meglepetés volt, hogy nem a legdrágább holmit akarta rámsózni, hanem kikérdezett - akárcsak a késes bácsi Kyotóban -, hogy mit csinálok, mire kell az eszköz.

V. volt kollégái ajánlására mentünk el egy reggelizőhelyre. Nagyon tetszett a Faborit, amiből van több is Barcelonában, mi a Casa Amatller-ben lévőhöz mentünk. A ház ma múzeum, látogatható, az egyik régi csokoládékészítő családé, az alsó szinten pedig, csokibolttal egybekötve található ez a kávézó/büfé. Nagyon tetszett, hogy jókora táblákon képekkel illusztrálva volt kirakva, mi rendelhető reggelire, aztán fél egykor (éppen ott voltunk), megfordították a táblákat, s már az ebédre kérhető szendvicsek, saláták stb. listája szerepelt a táblákon. Valamint lehetett rendelni forró csokit, igazit, ami folyamatosan folyt egy csapon át vissza egy nagy edénybe, ahol a csokit folyamatosan mozgatták. Ketten alaposan megreggeliztünk 10 euróból, s ebbe még a jókora csészényi forró csoki is benne volt. Van egy kiülős része is, ahonnan nyakunkat erőltetve átbámulhatunk a Casa Batlló hátsó traktusára. (Az előtt is tömegben áltak a bejutásra várók.) Az egyik asztal mellé egy hinta volt fellógatva, amire - nagy meglepetésünkre - ottlétünkkor egy idős hölgy ült le. V. oda is ment, kézzel-lábbal kérdezte, hogy lefényképezheti-e, mire a hölgy felöltötte ünnepélyes arckifejezését, s így készült el az a fotó. Csak csodálkoztunk, hogy a bizonytalanul ingó üléshelyet választotta a szék helyett.

Nagyon tetszett, hogy olyan világos és tiszta hely, egy alkalmazott folyamatosan járt körbe, törölt, takarított, igazgatta a szószókat a pulton, valahogy sokkal jobban karbantartott helynek tűnt, mint az Escribá, ahol az első alkalommal olyan undokok voltak a kiszolgálók. Nagyon meglepődtünk és felháborodtunk azon, hogy az elfelejtett kávét gyakorlatilag félig elfordulva úgy lökték V. elé, hogy szerintem loccsant, s amikor fizettem, a pultos nő rám se nézve, mintha ott se lennék vette el s adta vissza a visszajárót. Kicsi emberként engem BAROMIRA bosszant, ha levegőnek néznek, s csakis Trish miatt mentünk vissza oda, újra, forró csokit inni, mert ott van olyan fekete csokiból készült, amiben megáll a kanál. S mit tesz Isten, ezen alkalommal éppen csak annyival volt hígabb a csoki, hogy nem sikerült ez a mutatvány. Ah, First World Problem.

Néhány fotó még:

Első este sétáltunk hazafelé, amikor a Barcelona Katedrális előtt ezekbe az éneklőkbe akadtunk. Karácsonyi énekeket énekeltek, s úgy tűnt, több este is megismétlik ezt, mert pár nappal később egy utcával odébb énekeltek a tömegnek. Amikor végetért a műsor, körbejárt egyikük, s egy kis papírkát nyomott az emberek kezébe, amin a karácsony eredetét írták le. Nem térítettek, csak szétosztották a papírokat s boldog karácsonyt kívántak.

V. fotója, kilátás, Montserrat alsó teraszáról. Később a felhőpaplan elhúzódott, s leláttunk a völgybe, a hegy körül elterülő vidékre. Nem látható, de a terasz bal oldalán, az épületek mögött mint egy lassú, puha folyó, úgy buktak át a felhők a hegyeken. 

Éppen kibukkan a nap az orom mögül, nagyon szép látvány volt a felhők miatt, sokan siettek lefotózni ezt a klassz látványt.

Barcelona - benyomások

Tegnap este - miután V. muszájból végignézett velem egy eléggé rossz angol krimit, s megállapította, hogy Idris Elba, az egyik új fekete James Bond-reménység nem jó színész (igaz, nem látta a Wire-ban) -, átkapcsoltam valami emészthetőbbre, hogy ne bosszantsam. Éppen egy észak-spanyolországi kulináris beszámolóra találtunk a Food Network-ön. Hahaha. Majdnem végig olyan helyeket mutattak, ahol jártunk, pl. Asturias, Etxebarri, a vendéglő, amely olyan felemás emlékeket hagyott bennem, vagy a baszk hegyek. Az ételek is ismerősek voltak. A katalán tengerparton bemutatott eszem-iszomnál pedig már néztünk össze, hogy na, akkor így készül az a romesco szósz, amit Barcelonában ettünk a múlt héten, s találgattuk, mi lehet benne. Most kiderültek a belevalók. 

Elnyílt a szemünk, amikor kiderült, hogy a Cantabria-ban a csinos szardellás konzervdobozokban lévő kis halakat a gyárban dolgozó hölgyek kézzel nyírják formára, és igazítják tetszetős mintára, s korántsem gép pakolgatja őket. S hiába voltunk vacsora után, éhesen néztük, amint a száradni előkészített chorizókat akasztják fel a kamrában. Talán Magyarországon is van műsor, ahol a kolbászkirály termékeit mutatják - nem tudom, van-e, de biztos vagyok benne, hogy lehetne. Kézzel, hatalmas edényben keverte a csodaszép színű paprikaport a hús közé a kolbászok ünnepelt készítője, nekünk pedig csorgott a nyálunk.

***

Barcelonában ez a már említett romesco szósz volt az újdonság, és az a hagyományos étel, amit ilyenkor nagy bulizások során esznek a katalánok. V. nagyon szerette volna megnézni, hogyan folyik a valóságban egy ilyen parti, de csak az étel vendéglői változatához jutottunk hozzá: jókora, az itteninél jóval nagyobb újhagyma, vagyis calçots egészben meggrillezve, feketére égett külső szárral, hozzá romesco szósz. Utolsó este ettem ilyet, főfogásként, a hagymák lelógtak a tálról, belsejük puha volt, szinte krémes, alig-alig hagymás ízű, s hozzá el is fogyott a tálka szósz, amit a végén muszáj volt kitörölnöm.

A másik újdonság, s mondhatni kellemetlen meglepetés az volt, hogy a Park Güell fizetős lett, mármint az a része, ahol a Gaudi-tervezte épületek és a gyíkos szökőkút áll: Trish kérte, hogy menjünk el ide, fel is másztunk rengeteg lépcsőn - mint kiderült, a hátsó bejárathoz -, fel a kertig, ahol megint csak hömpölygő tömeg fogadott minket. A terasz, a szép, tarka csempés padokkal felújítás alatt áll, meghatározott számú ember léphet be, s fizetős. Mint egy építkezési terület, nem valami vonzó. Tömött, reménykedő sorok álltak ott: de mikor V. odament megkérdezni, mikorra van jegy, már csak délután ötre lett volna, s ekkor dél volt. Így továbbmentünk, s a kert kevésbé látványos, de ingyenes ösvényein sétáltunk a mesterségesen kialakított barlangoszlopok között. Lábdobogás és zene hallatszott az egyik beugróból, Trish-sel odamentünk megbámulni a csupa dél-amerikaiból álló férficsapatot, amint egy kis dobogón ropták a flamenco-t a turisták örömére. Hallgattuk kicsit a temperamentumos zenét, aztán irány vissza, a belvárosba. Amíg nincsenek készen a felújítással, nem mennék oda. A kilátás gyönyörű amúgy a város felé, azért érdemes ide felmászni.

***

Amiről korábban már hallottam, hogy még több lett a turista, és már plakátokon biztatják őket a távozásra, távolmaradásra, no, erre nem láttam példát. Mindenhol udvariasak, segítőkészek voltak velünk, sőt. (Ahol nem voltak, egyetlen alkalommal, az annyira rosszul esett, hogy viszkető ujjú turistaként dühödten szóvá tettem a Tripadvisoron -, ott válaszolt a manager és elnézést kért. S mire legközelebb mentünk, már nem volt pofavágós, undok kiszolgálás, igaz, mások dolgoztak aznap.)

Volt egy vendéglő, a Quatre Coses, ahol - mivel nem volt angol menü -, a pincér nemhogy lefordította az egész menüt, de el is magyarázta, melyik elnevezés mit takar, még akkor is, ha ez eléggé hosszúra nyúlt. S volt olyan vendéglő is, ahol a pincér, aki szinte táncolva tálalt és mozgott az asztalok között, szinte minden asztalnál a külföldi vendégek által használt nyelven édelgett velük: pár szót minden nyelven tudott. Persze, hogy mindenki le volt nyűgözve. Igaz, ez a hely ott volt a gótikus negyedben, tehát volt több nyelvű menü, turistákat bűvülő élőzene, s óriási adagok, de akkor is jól esett a mórikálása.

Szóval járt a szemem, hátha látok valamit, ami arra utal, hogy az ittenieknek elegük van - s minden okuk meglenne rá -, de sehol nem volt felirat. Amiből bőven volt, az a politikai foglyok és a külföldre menekült politikai vezetők elengedését/hazatérését követelő felirat, házilag készült poszter. A katalán zászló ott lóg a legtöbb erkélyen, a városban mindenfelé sárga szalag van felfújva utcakövekre, falra, erkélyeken, fák törzsén ott lóg, s látható az emberek kabátján is, picike hurokba hajlított kis szalagként, diszkrét, de ott van. Jóval méltóságteljesebb, mint az O1G, nem tudom, a hatásfoka mennyivel jobb, de rokonszenvesebb. 

A rendőrök már katalánok, nem a spanyol Guardia Civil, hanem a katalán Mossos d'Esquadra tagjai őrzi a sétálóutcákat a terrortámadás óta: emellett hatalmas dézsákba ültetett fák állnak több sorban a bevásárlóutcák elején-végén, zöldjük feledteti, hogy mi a valódi céljuk: az ember nyel egyet, a gépfegyveres őröket, az Észak-írországból ismerős, ráccsal védett szélvédőjű rendőautókat látva - a legtöbben ügyet sem vetnek rájuk, hömpölyög a tömeg, az őrök már a modern európai városkép részei. Szép új világ...

A parányi Mesón del Café és a szintén kedvenc Cafe Zürich megkopott eleganciája a régi. Előbbiben mintha poroltak is volna az elmúlt 4 évben, utóbbiban a szemrevaló pultos pasi még megvan, a cortado-ba (ami tallat katalánul) most is kis kancsóból öntik a forró tejet a fehérbe öltözött pincérek, a csöpp női wc-ben pedig elsőre a szemem egy ír szerelmespárt megörökítő angol nyelvű graffitibe ütközik. V. volt kollégái által javasolt vendéglőben orosz a hostess, s több helyen a francia, spanyol, angol menü mellett ott az orosz is. A fenti vendéglőben a pincér felhívja rá a figyelmet, hogy a terem végében látható a nyitott konyha, s ott maga a tulaj főz. A kaja remek, s bár a hely tömve, nem hajtanak el bennünket, hanem a hostess ígéri, hogy igyekszik minél előbb asztalhoz ültetni minket. S így is lesz. Sőt, még választhatunk is az éppen megüresedő asztalok közül. A pult mellett magas amerikaiak várakoznak előttünk, texasiak, beszélgetésük "real estate" és pénz körül forog, később fotó készül, amin az egyikük a tányérján fekvő vastag sztékbe harap. Itt is sok a külföldi - barcelonai mértékkel nézve még erősen a felkapott negyedben járunk, alig pár méterre a széles és most is nagyon szép Passeig de Gracia-tól. Később, egy elhúzódó séta alkalmával derül ki számomra, milyen hatalmas is Barcelona, s a kevésbé vonzó negyedek milyen messzire is vannak a gótikus negyedtől, ami a turista számára Barcelona szíve. (Pedig nem.)

***

A "török szultán" (Oriol Balaguer cukrászt hívja így V. mert nem megy neki a név megjegyzése) kávézója bezárt az El Born negyedben, csalódottan kerengünk az épület előtt, hogy jajmostmilesz,  nem jutunk hozzá a vágyott croissant-hoz, kávéhoz. Így megkeressük a belvárosból kissé kieső, de azért igen sűrű lakónegyedben lévő boltját, hogy megvegyük a yuzu-s csokit, ami után vágyakozom. Ott mondják, hogy vendéglőt nyitott nemrég, tehát elmegyünk oda, ekkor már Trish-sel. A vacsora remek, itt fordít a pincér, s arra emlékszem legjobban, mennyire ízlett a malacpofával (vagy marhapofával?) és libamájjal megtöltött aprócska hamburger, két kis kicsi buciba töltve, vágódeszkaszerűségen tálalva... A többi fogás nem jut eszembe, csak hogy sok volt. Az utolsó délutánon, a gép indulásáig Barcelonetában, a régi halásznegyedben mászkálunk, a régen ajánlott kifőzde előtt tömeg várakozik, naná, más is olvas útikönyvet, nemcsak mi. Addig-addig megyünk, amíg egy aprócska téren szimpatikus vendéglőbe nem botlunk, Can Ramonet a neve, éppen elcsípjük az utolsó asztalt. Kiderül, bent még további két teremben helyi családok esznek, szépen kiöltözötten. A rendkívül kevéske spanyol (hahaha) tudásomat felhasználva nem kupicával, hanem pohárkával rendelem a galícia tönkölypáleszt, s a Padrón paprikával kevert borjúhúsban alig van paprika, s alig bírom megenni a felkockázott húst, olyan sok. Majdnem hoztam két pekedli padrón paprikát, annyira finom olajon megfuttatva, nagyszemű sóval, de aztán inkább egy jókora fokhagymafűzér jött haza velünk paprika helyett. No, és sonka.

***

Nem csak ettünk ám. Főleg nosztalgiázni megyünk vissza egyes helyekre, pl. a Katalán Nemzeti Múzeumba, ahol végigügetek a múzeum termein, egy bizonyos képet keresve, amely emlékeimben hatalmas, vallásos tárgyú kép, felső részén a festett galamb szinte kirepül a képből: nem találom. Látványosan lengetem a termek térképét, másik kezemben toll, nehogy azt gondolják, bunkó külföldi vagyok, aki csak unottan rohan végig a gyűjteményen, hogy ki tudjon pipálni egy újabb "muszáj" pontot a listáján, hanem gondterhelt "művészethez értő", aki valamit keres. Ami festményen galamb van, nem az igazi, nem elég nagy, nem az, amire emlékszem. Pedig négy éve sokáig álltunk előtte, csodálva a galambot, nagyon élethű volt, s most nincs meg. Lehet, hogy kölcsönkép volt? Miért is nem fényképeztem le, vagy a címét legalább.

Ugyanígy megjárom Montserrat monostor múzeumában, ahol egy varázsos képet keresek, Caravaggio festménye, s mit tesz Isten, kölcsönadták. Kicsit szomorkodom, de aztán inkább élvezem a többi képet, aztán a csodás kilátást a hegytömb oldalára, a teraszról, ahonnan egészen Barcelonáig ellátni. Ide vonattal megyünk, amolyan helyi HÉV-vel, mi és rengeteg turista. A metróállomáson, ahol a vonatcsatlakozást lehet elérni, segítőkész hölgy áll az automata mellett, s mindenkinek segít megvenni a jegyét. A fogaskerekű vasúttal kapaszkodunk fel a hegyre, sűrű felhőben, s amikor egy alagútból kibukkan a vagon, egyszerre sóhajt fel mindenki: a felhők felett járunk, a nap ragyogóan süt, és a kerekded barna sziklák igen látványosak. Itt is tömeg, tömeg, tömeg, az ajándékboltban minden kapható, amire rá lehet ragasztani egy Motserrat-logót, s el lehet adni, így megveszem a kötelező konyharuhát, s leragadok az édességes pultnál... Dekorcukor, hiába a fogadalom, hogy nem lesz több mézesház, futólag eszembe jut, hogy egy piaci kollégám, a szlovák Simona megkért, hogy a kislányának majd csináljak egy házat, majd erre a karácsonyra, amikor a múlt nyáron született baba elég nagy lesz ahhoz, hogy a színes házikót értékelni tudja. Így dekorcukor is kerül a kosárba a konyharuha mellé. 

Barcelonában V. jobban emlékszik a járásra, mint én, határozottan vezet keresztül a hoteltől a turistairodáig, át a sok kis keskeny utcácskán a bevásárlóutcáig, ahonnan már látni az egyik főteret. Most is a többnapos turistakártyával jövünk-megyünk, nagyon hasznos, pl. a Picasso Múzeumba soron kívül engednek be vele, s ingyen. Picasso korai képeit nézegetjük, te jó ég, így tudott festeni 13 évesen?! A késői képekhez nincs türelmünk, igazából én már attól is boldog vagyok, hogy a Barcelona katedrális előtti téren lévő épület homlokzatán megint megbámulhatom azt a kis bucifejű alakot, aki stilizált pálmaágat lenget. Nem sikerül jól lefényképezni, a teret védő dézsás fa minden szögben belelóg a képbe. A katedrális hátuljában már szinte simára van simogatva a díszes postaládán lévő kő teknősbéka. A Püspökhöz címzett vendéglőben még mindig a múltkor látott szigorú tekintetű főpincér irányítgatja a többieket. Ez azon szimpatikus országok egyike, ahol pincérnek lenni megbecsült szakma, s nemcsak egynyári diákmunka. Még a legutóbb nagy csalódást okozott Quatre Gatsba is benézünk, inkább Trish kedvéért, hadd lássa, hol állított ki először Picasso, buzgón fotóz, de persze, nem engedik, hogy megnézzük bent az étteremrészt. Meginognék, hátha most nem unott kínaiak szolgálnának fel, s talán megint zongorázna a bácsi egy hatalmas virágváza alatt, de V. szigorú, és nemet int. Lassan rájövök, hogy NEM szabad visszamenni, múltidézni, úgysem lesz olyan.

Egy félreértésnek köszönhetően egy nappal előbb megyünk a Sagrada Familia-ig, ahol a fekete ruhás biztonsági őr kis mosollyal az arcán közli, hogy jegyünk másnapra érvényes. Hiába no, szabadság alatt az ember, főleg ha nem néz híreket, nem nézi a dátumot, keveri a napokat. Másnap, a Montserrat-on tett kirándulás után aztán lenyűgözötten ülünk a padsorban, s elmerevedő nyakkal bámuljuk a katedrális falait, s nyeljük a meghatódást. Trish körbejár, fényképez, várjuk, várjuk, hogy ürüljön a hatalmas épület, így zárás előtt, s megmutathassuk neki, milyen fenségesen szép és magával ragadó, ha csendes ez az épület, de a turisták csak jönnek. Ennyi selfie-botot én még az életben nem láttam, ezeket (is) úton-útfélen árulják a megszaporodott számú árusok. Elvileg büntetendő tőlük vásárolni, de ott vannak mindenhol. 

***

Aztán a sötétben, késő este repülünk haza, két óra az út, nem látjuk újra a Pireneusokat, ami odafele szépen látszott, a havas csúcsaival. Egy Elaine  nevű hölgy a pilóta a járaton. V. ügyes, odakér minket a vészkijárathoz, ahol elhadarják nekem a szokásos "vész-esetén-akkor-ön-vállalja-az-ajtó-kezelését?", bólogatok, persze, megemelem én, nem gond, haha, nevet a stewardess, én nem tudnám megemelni... Nem magyarázzuk a liszteszsákhoz való kapcsolatomat, de azt sem, hogy újabban azért nehezen megy a 25 kilós emelése. Ha baj lenne, majd erőt ad az ijedelem, vigasztalom magam, s elvackolok. Hazaérünk, a reptéren most kevesebb a nyüzsi, úgy számítjuk, éjfél után kicsivel hazaérünk úgy, hogy még Trisht is elvisszük a házáig. Ahol majd nagy meglepetésemre megölel, s köszöni az élményeket. A csomagok hamar megjönnek, a mellettünk lévő már üres szalagon egy jókora csomag pelenka kereng elhagyatottan. Neki is végetért a szabadság.

Újabb évkezdet

Boldogat, egészségeset, stresszmenteset, távol politikától, gyomorsavtól, gondoktól - kinek mi a legfontosabb. Mostanában hajlok rá, hogy csak egészség legyen. Úgy gondolom, a többit meg tudjuk oldani, mert az rajtunk múlik.

A telep még tele karácsonyi fényekkel, és focizó gyerekekkel. A mi esőtől foltos ajtónkon alig látszik a belülről felrakott, sok éve szolgáló karácsonyi koszorú. Az adventre kapott gyertyát sikerült leégetni a karácsony előtti napig. Szaloncukor még van a tálban. Sajnos, folyamatosan felhős az ég, s annak ellenére, hogy most már hosszabbodnak a napok, éppen ezért még mindig elég borongós a hangulat napközben. A karácsonyt Barcelonában töltöttük, ahol felhőtlen kék ég, és balzsamos, tavasziasnak nevezhető meleg kényeztetett minket. Sikerült megnéznünk mindent, bár nagy csalódás volt, hogy az a Caravaggio-kép, ami 25 éve olyan nagy hatást tett rám a Montserrat-on lévő bencés szerzet múzeumában, most éppen Hollandiában van kiállítva, érkezésem előtt 13 nappal vitték oda. Puff neki. 

V. már tegnap dolgozott itthonról, sőt, ma reggel már bement dolgozni, s a városban is zajlott az élet. Én még mindig a szünet hatása alatt állok, nehezen rugdostam ki magam az ágyból, inkább lustálkodva olvastam. Szilveszterkor egy új Agatha Christie-feldolgozásba feledkeztünk bele (naná, John Malkovich játszotta Poirot-t), s éppen a végkifejletet néztük, amikor meghallottuk, hogy jé, éjfél van, mert megindult a petárdázás, s a szomszédok fazekakat verve tódultak ki a ház elé. Nálunk virsli, saját sütésű kenyérfalatkák és karácsonyról megmaradt prosecco volt a menü, s bár volt meghívás szolid partira, nem mentünk sehová.

V. átvállalt egy ügyeletet, s ez majd májusban fizetődik ki, amikor extra napokat tud a szabadságához toldani. Kocsival szeretnénk Magyarországra látogatni, kell a hosszú szabadság. Még nem múlt el a karácsonyi szünet hatása, s már tervezzük a következőt. Ami engem illet, most belecsaptam a lecsóba - hogy egy rokonomat idézzem -, s az ajándékba kapott japán whisky-t iszogatva idézem fel azt a fantasztikus ebédet, amit Kobe-ban követtünk el. Mert az volt az év egyik fénypontja. Engem baromian nem érdekel, mennyire volt "turistás" a kinézett vendéglő, s hány külföldi tévedt be a Tripadvisor javasolta helyre, de az az ebéd nagyon sokáig emlékezetes marad. Éppen úgy, mint a katalán pincér kedvessége, aki megismertetett a paradicsomos kenyérrel és a galiciai tönkölypálinkával a Négy macskához címzett vendéglőben, amikor kérdeztük, hogy mit ajánl. Annak is sok-sok éve már, de még mindig emlegetjük. S éppen neki volt köszönhető, hogy amikor a most felfedezett vendéglőben vastag héjú kenyeret hoztak nekünk, nyers fokhagymával és paradicsommal, pontosan tudtuk, mit kell csinálni velük. Éppen így emlékezetes marad az az ebéd az előttünk dolgozó japán séffel, aki azokkal a jól begyakorolt, csodás mozdulatokkal a vagyont érő marhahús-szeletet vágta-forgatta a forró sütőlapon... micsoda ebéd volt! Le kellene már gépelnem a részletes naplómat, hogy mint új-zélandi utunkról, megmaradjon minden apró érdekesség, a fotók mellé - ezt is majd meg kell csinálni.

Marhaszelet még a kezelés előtt Yamazaki whisky-vel

Jobbára jó év volt 2018, fantasztikus utazásokkal, s kevés kellemetlenséggel, de három velünk majdnem egykorú, vagy alig idősebb ismerősünk halt meg az év folyamán, s ez azért ijesztő valahol. 

Az elmúlt hónap nehéz volt, de mint a gyerekszülésnél, itt is a végeredmény elnyomja a kellemetlen emlékeket, többek között azt a pánikolós, torokszorítós éjszakát, amikor meg voltam róla győződve, hogy nem tudom teljesíteni a felvett rendeléseket - pedig a rendelési könyvet már november végén lezártam (nagyjából, mert mindig beesik valaki az ajtón, akinek nem lehet nemet mondani). Megint tanultam egy-két dolgot szervezés és dekorálás terén, s (megint) eljutottam oda, hogy nem, nem fogok több mézesházat csinálni, túl időigényes, nem hozza vissza a belefeccölt időt és energiát - aztán megint nem tudtam otthagyni a polcon a szép dekorcukrokat egy ajándékboltban, amikkel majd tetőt lehet díszíteni.

Nehéz hónap volt, de ha belegondolok, nem kellett éjszakáznom, nem rokkantam bele, sőt, ha jobban odafigyelek, és fegyelmezettebb vagyok, belefért volna több is. Csak hát nem vagyok.

Erre bizonyíték, hogy kelhettem volna ma korábban, süthettem volna már, de csak annyi tellett tőlem, hogy gyalog mentem el egy nagy bevásárlós-levélfeladós körre, hátizsákban, szatyorban cipelve haza a dolgokat, s hagytam a kocsit a ház előtt. Szuszogás közben szívtam a friss levegőt odakint, nézegettem, máshol is előbújtak-e már a nárciszok, mert nálam bizony már van, ahol arasznyiak. A kert várva-várja, hogy rendberakjam végre, a mókusokkal továbbra is hadakozom, ott egy befejezendő csipkesál a barátnőmnek, s halom könyv is várja, hogy kiolvassam. 

Most nem jut eszembe más, amiről írhatnék. Csak annyi, hogy a Barcelonában vett hópehely (!) kiszúrókkal együtt a szekrényben tároltak száma elérte a nyolcszázat.