Halloween 2017

A rengeteg mézeskalács csontváz és egyéb társaik remekül fogytak a szombati piacon, a kevéske maradékot pedig ma V. bevitte az Üzembe. Emilie mesélte, hogy főleg a mexikói "Halottak Napja" mintázatú, nagyon színes koponyák fogytak el azonnal. Festettem is volna még neki, de sajnos, sok eltört, ahogy vettem őket elő a dobozból. Nem tudom, miért, talán mert kiszáradnak? De már sokszor előfordult, hogy a sütijeim pár nap dekorációra várakozás során megrepednek, ezért ha megrendelésre dolgozom, mindig szoktam pár plusz darabot sütni. Három koponya maradt csak egészben, a többit megesszük majd.

Váratlanul megkeresett exfőnököm, behízelgő sorokkal, hogy segítségre van szüksége, a vacsoravendégei nem esznek cukrot, sem tejterméket, volna valami süti a tarsolyomban, mert az ő bevált receptjei mind száraz és unalmas desszerteket produkálnak, s reméli jól vagyok, s fussunk össze egy kávéra... Yeah, right. Mázlim volt, pár nappal korábban az újságban olvastam Nigella Lawson új könyvéről, amihez pár receptet is mellékelt (már két könyve vár megvételre, de majd később kerül erre sor, ha lesz nekik hely...). Az egyik torta elvileg vajmentes, cukor ugyan van benne, de az könnyen kiváltható kókuszpálma cukorral. Így továbbküldtem a receptet exfőnökömnek, de a köszönöm után nem jött semmi, hogyan sikerült a torta. Amit ma fogok kipróbálni, igen, eljött a nap, amikor egy vegán torta készítésébe vágok bele.

Mondhatni, muszáj. Illetve, nem muszáj, de még mindig erős késztetést érzek arra, hogy az Üzemnek segítsek, ha mással nem, hát ötletekkel. S most vegán dolgokat kezdtek el felszolgálni, meghajolva a kor kívánalmai előtt. Ugyanakkor pár napja rivális kávézó nyílt a sarkon, gyakorlatilag az ember belebotlik, mielőtt az Üzemhez elérne. Roppant aggasztó. Emilie tortái remek darabok, és mindig irigykedve nézem, olyan szépek, de ez nem elég a vevők becsábításához: mostanában nagyon terjed a vegán, vegetáriánus étkezés, életmód, így Ray erre helyez nagyobb hangsúlyt. Így aztán arra gondoltam, ha találok valami érdekeset, elküldöm a receptet Emilie-nek, s most meg fogok vele próbálkozni, mert a piacon is kerestek már tejmentes és cukormentes dolgokat...

Ha sikerül, megírom. Ha nem, akkor is!

***

Vasárnap régi lakótársunk, Sandra meghívására perui pop-up vendéglőbe mentünk ebédelni. Egy sporttelep klubházába szólt a meghívás, ahová - az éppen aznap zajló dublini maraton miatt - csak jókora kerülővel jutottunk el, az útlezárások miatt. Csak hosszas kérdezősködés után találtuk meg a termet, mert semmi nem jelezte, hová kellene menni. Először az emeletre tévedtünk fel, ahol egy "Latino Halloween" felirat fogadott minket, s egy latin-amerikai pár, listával, akik letereltek bennünket a földszintre. Csak egy WC ajtót találtunk lent, aztán mellette eldugva egy másikat, mint kiderült, az vezetett a "vendéglő" helyszínére. Egyszerű papírterítővel letakart asztalok, mely terítőket a huzat lengette, minden asztalnak volt valami humoros neve, rajtuk papírslejfnik, a foglaló nevével. Úgy ültem, hogy rálássak a konyhára, ahol már folyt a sürgés-forgás.

Sandra késve érkezett, mert nem jártak a buszok. Nagy örömmel üdvözöltük egymást, próbáltam emlékezni, mikor futottunk vele össze utoljára... Nagyon régen, három éve! Azóta házat vett, mint kiderült, egy igen kellemes, félreeső kis zsákutcában, fás, kertes, nyugis környéken. Már előre szabadkozott, hogy az ebéd nem lesz zökkenőmentes, ez ugyan már a negyedik ilyen rendezvény, de mindig elhúzódik a fogások tálalása, kicsit össze-vissza szervezetten megy minden...

Inni pisco sour-t kértem, vagyis savanyú pisco-t, a peruiak szőlőpálinkájából készült koktélt. Zöldcitromlével, felvert tojásfehérjével, cukorsziruppal készül, pár csöpp angostura bitter kerül a tetejére, és egy csipetnyi fahéj. Nagyon finom! (Lehet whiskey-vel vagy más pálinkaszerűséggel is készíteni...) Citromos vizet kaptunk, míg vártunk az ebédre, ebből azonnal hoztak utánpótlást, ha kifogyott az üveg.

Az előétel nekünk ceviche volt, V. pedig egy furcsa öntettel leöntött burgonyás, hagymás ételt kapott (papas a la diabla = krumpli ördög módra). Főtt krumpli volt, valamilyen sajtszósszal leöntve, perui chiliszósszal ízesítve. Kis edénykében az asztalra még további csípős szószt is raktak, ha nem lett volna elég erős. A ceviche remek volt, felkockázott haldarabkák, zöldcitromlében "megfőzve". Egyszer még régen, amikor együtt laktunk, Sandra csinált nekünk ilyet, s elmesélte, hogy a halról leöntött opálos zöldcitromlevet tigristejnek hívják, s meg lehet inni. Amin különösen jól szórakoztam, hogy salátaként (konzerv)kukorica is került a tányérra, amihez hatalmas, félig kipattogott kukoricaszemeket kevertek. Sandra csodálkozva jegyezte meg, hogy jé, szereztek igazi perui kukoricát... Ez az egyetlen fotó, amit kapkodva csináltam az ebéd során, azt hiszem, nem lehet nem észrevenni a "rendes" és az európai kukorica közti méretbeli különbséget...

A második fogás sült kacsacomb volt, rizzsel, a combon nem fedeztem fel semmi érdekeset, de a mellé adott korianderes rizs nagyon finom volt. Sajnos, nem volt időm megkérdezni, mi adta a finom ízét, de úgy sejtem, húslével alaposan meg volt öntözve (Arroz con pato). Desszertnek pedig rizspudingot kaptunk, erősen bordó színű, édes lilakukorica kompóttal (!), amibe ananászdarabkákat kevertek. 

Közben további pisco-k, és csevegés. Sandra elmesélte, hogyan repült egyszer haza takarékosan, Párizson és Caracas-on keresztül, ahol az egyetlen Limába tartó gép meghibásodott, s többnapos veszteglés lett a karácsonyra hazaérés helyett. Mesélt Caracas-ról, hogy mennyire nagy a szegénység, s a drágaság. Az ebéd elhúzódott, egyre csak jöttek a többi asztalokhoz, sokszor kellett várni, de minden finom volt, ízletes, és igazán nem tehetnek róla, hogy a bárral kiegészített sportterem nem volt igazán perui hangulatú. Egy lepedőre felragasztottak pár fekete-fehér fotót a régi Limáról, s egy táblára krétával szépen fel volt írva a pisco sour receptje, de az egyes arcokon kívül más nem árulkodott róla, hogy itt perui összejövetel folyik.

A hosszúra nyúlt ebéd után elvittük haza Sandrát, s ő megmutatta a házát, amolyan townhouse: kicsike, de tökéletes kialakítással, alul kis belépő, egybenyitott konyha, ebédlő és nappali, ahonnan ajtóval lezárható lépcső vezet az emeletre, ahol két háló és a fürdő van. Rengeteg növény, jókora, magukba ölelő fotelek, rajtuk birkaszőrök és sokszínű indián szövetek: igazi otthonos ház. Szobájának ablaka jókora, nyitható panelekkel, irigyeltem is, hogy ha akar, éjjel nyitott ablaknál alhat. Gyorsan körbenéztünk, a kifestéshez Róbertet ajánlottam figyelmébe, aztán igyekeztünk haza. 

S most a hátsó szobából hallgathatom, hogyan petárdáznak, tüzijátékoznak odakint a gyerekek és szüleik. Nálunk sötét van, az íratlan szabályok szerint ez elvileg azt jelentené, hogy nem fogadunk Trick or Treat-ezőket, de attól még becsengettek már egyszer... Akinek lehetett, elmondtam, hogy mi nem ünneplünk, így igyekeztem megelőzni a becsengetéseket. Úgy tűnik, sikerrel!

Viharok után

A hétvégén a Brian nevű vihar riogatott bennünket. Nagyon sok esőt hozott, de nem annyira vad szelet, mint Ofélia. Meglepő módon ez a kevésbé vad szél emelte meg, s döntötte el a kis fóliasátramat, amiben még ott hervadoznak a termésüktől megfosztott paradicsomnövények. (A termésből pár napja lett rizses lecsó, nagyon büszke voltam a saját paradicsomokra, még akkor is, ha az ablakpárkányon értek be...) A telepen két fa dőlt ki, rokkant meg, és néhány nagy ág szakadt le, ezeket igen sietve felaprózták, s eltakarították a kertészek. Brian itt a felettünk lévő utcában döntött ki egy fát, más kárt tudtommal nem okozott a városban.

Múlt péntek éjjel, és éppen a piac ideje alatt esett legjobban az eső, ehhez képest nagy volt a forgalom, néhány utolsónak befutó vevőnek köszönhetően pedig alig maradt valami a pultokon. A kávékuckóban is szép volt a bevétel, az emberek inkább leültek teázni, újságot olvasni, mint hogy hazamentek volna a szakadó esőben. Az új, kiváncsiságból kipróbált sós karamellás barnatésztám módjával fogyott csak, minden másnak sikere volt, még az ezúttal rendesen beárazott Halloween-ra készített sütijeim is vevőre találtak. Úgy döntöttem, nem szívbajozom, a hatos csomagért elkértem a 6 eurót.

Amin meglepetve mosolyogtam, hogy ketten is megkérdezték, hogy a múlt héten a kávé mellé felszolgált sütiből lehet-e venni, van-e eladásra kirakva. Mert az milyen finom volt, és mennyire elegáns... Kérem szépen, egy Mary Berry-féle, roppant egyszerű, ún. hűtős sütiről van szó, vagyis olyan tésztáról, amit az ember kikever, kedve szerint ízesít, kövérkés hurkát sodor belőle, folpackba, vagy sütőpapírba hentergeti, s berakja a hűtőbe, hogy keményre dermedjen. Aztán fél centi vastagságú szeletekre kell vágni, s kisütni. Ennyi. A fondorlat csak annyi volt a részemről, hogy némi szárított, és cukorral finom porrá darált levendulavirágot raktam bele, s egy keveset levendulaolajból is. (Limarának van egy levendula ízesítésű sütije, az adta az ötletet, s nekem volt egy kis zacskónyi, még Aniz által, Albuquerque-ből ajándékba hozott bio levendulavirágom, kifejezetten sütéshez, egy olyan kávézóból, ahol mindent ezzel ízesítenek.)

Maradék, lila színű dekorcukorba hentergettem a hurkákat, így szép lila szélű, enyhén virágillatú, amúgy elég egyszerű kinézetű kerek sütiket kaptam. (Hurrá, nagyon aggódtam, hogy túllövök a célon, és szappanillat- és íz lesz belőle...)

Ez a lila cukorbevonat nagyon megfogta őket... Mindig azon töröm az agyam, milyen sütivel rukkoljak ki a kávékuckóban, erre kiderül, a legszimplább teszik nekik legjobban!

***

Amúgy most a nagyjából kipakolt kissszobából írok, mert vészesen közeledik a festés ideje, remélhetőleg tényleg sikerül megejteni november elején. Kilenc dobozban (még mindig) a kiszúrók, a számgép, a hatalmas vasalós kosaram és két megpakolt könyves szekrény van még a szobában. S a penészes mennyezet/falak. Háziurunk sokadszorra is megpedzegette az új management company-nál a terasz/fal kijavítását, de valami azt súgja, nem lesz változás. Még a nyamvadt parkolási engedélyeket sem küldték meg, holott már október elejére esedékes lett volna.

Kint a nappaliban a kevéske rendelkezésre álló helyen dobozok egymáson... Nagy lélegzetet véve kidobtunk több évfolyamnyi, polctámaszként használt National Geographic-ot, sőt, kis híján odáig jutottam, hogy a féltett és jobbára szentimentális okokból őrzött videókazettáim is majdnem a recikálós kukában végezték. Aztán hamar eszembe jutott, hogy köztük vannak családi felvételes kazetták is, azokat nem tudnám pótolni, mint a filmeket, de nem álltam neki szétválogatni őket, mert ha leülök a doboz mellé, sosem végzünk a pakolással. Így is meg-megakadtam, régi vackok, iratok váratlan felbukkanásakor. Igyekeztem mindent úgy pakolni, hogy ne kapjon raktárjelleget a nappali, de elkerülhetetlen a felfordulás. Amit lehet, berakunk a nagy ebédlőasztak alá, a könyvszekrényeket pedig egyszerűen csak kiürítjük, és betoljuk őket a szoba közepére. Aztán mehet rájuk egy nylon, és kész. Remélem, Róbert megértő lesz, s nem kér teljes szobakiürítést, mert akkor csöppet meg leszünk lőve...

Amúgy sűrű sütésekkel és hosszas dekorálásokkal telnek a napok, hogy minél több tök-szellem-denevér-koporsó sütit tudjak eladni...

***

Pár hete láttam egy filmet, amiről igen keveset tudtam, de mivel francia (és belga) film volt, és én elfogult vagyok a francia filmekkel szemben, elmentem, egyedül, mert Trish, hűséges moziba járó társam, már régen nem ér rá ilyesmire a sok munkája, és az elhúzódó munkanapjai miatt. (Zárójel: miért szeretem a francia filmeket? Mert úgy általában szép kerek történetük szokott lenni, gyakran a történet hozzám hasonló emberekről szól, vagy legalábbis megeshetne akár velem is, valamint franciául beszélnek, mely nyelvet csakis messziről, de igen kedvelem... Ifjabb koromban az összes francia filmet megnéztem, amit kis városkánk klubmozija leadott, de az egész rajongásom oda vezethető vissza, hogy az első film, amire egyedül mentem el, kiskamasz koromban, az egy Truffaut-film volt.)

Szóval elmentem erre az angolul Heal the Living címet viselő filmre, ami röviden egy szervadományozás története. Baleset ér benne egy fiatal fiút, ennyi az előzetesből azért sejthető, s az ő szívét fogja majd megkapni valaki más...

No igen, de addig? Erről csak spoileresen tudok írni, de muszáj. A film nemcsak azért jó, és drámai, és megrendítő, mert részesei vagyunk két család agóniájának és a szervátültetést intéző/végző/szervező emberek mindennapi munkájának, hanem mert olyan részleteket is megtudunk erről a folyamatról, amit eddig csak az érintettek tudtak. A fiatal orvos, akinek nincs vesztegetnivaló ideje, a még sokkban lévő szülőktől kell megszereznie az engedélyt a transzplantációhoz. Hogyan teszi? Hogyan piheni ki a munkahelyi stresszt? Hogyan kezelnek egy szervdonort? Hogyan és kik döntenek a szervek adományozásáról, mármint hogy pontosan kinek jut a szerv? Hogyan értesítik a beteget, hogy eljött a nagy nap? Hogyan készül fel rá? Hogyan szállítják a szerveket? Mintha egy dokudrámát láttam volna. Nincsenek benne a főleg amerikai filmekre jellemző kapkodó vágások, libbenő köpenyvégek, magasba felcsapó zene, Vészhelyzethez illő rohangálás, s véres kendők az üres műtő padlóján... mégis olyan feszültség hatja át, akaratlanul is összeszorult az öklöm, míg néztem, annyira kellett drukkolnom: Ugye, sikerülni fog? Ugye, odaérnek időben...? Nagyon szép és felemelő film.

S olyan képi megoldások vannak benne, hogy néha elakadt a lélegzetem. A fagyos, villanyoszlopok szegélyezte út és a végtelen zöld szántóföld lassú átalakulása hullámzó tengerré... A fiúk hajnali szörfözése... A tenger hullámainak lassú áttűnése emberi alakokká, dolgaik után siető emberekké... A tömegből kiváló arc, majd alak követése a kamerával... olyan hosszan, olyan sokáig, hogy az emberben felmerül, most, MOST fog történni valami ijesztő, valami tragikus... Egy anya, ahogy megy a kórházi folyosón, éles neonfények között, kopog a cipője, hosszan megy, hangos a kopogás, szinte rákiálltanék, csendesebben! Ez egy kórház...

Utánanéztem, a film Szívvel és lélekkel címmel ment Magyarországon, nagyon tudom ajánlani, mert ugyan nem könnyű film, de igen megkapó. Legalábbis engem nagyon megfogott.

Anyu

Anyám öt éve halott. A minap megint vele álmodtam, illetve magamat néztem egy tükörben, valami szőrmegalléros kabátot próbáltam fel (mostanában kabátkeresőben voltam), s észrevettem, hogy az arcom itt-ott megereszkedett. Ahogy közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy na, basszus, öregszem, anyám arca lett a magamé helyett, s azt gondoltam álmomban, hm, tényleg teljesen anyámra ütöttem. S még csak nem is találtam furának, hogy az ő arca van az enyémé helyett, úgy nyúltam hozzá, húzogattam a bőrömet, mintha az enyémé lenne, s nem lenne ebben semmi szokatlan.

Zavaróak néha ezek a lelki dolgok.

Vihar közben, félúton

Valahányszor kimondanám, leírnám, hogy "no, enyhül a szél", jön egy újabb szélroham, s megint meghajolnak a fák, bokrok. Még tart a buli. Az alább már említett térkép szerint most még jön egy adag, Anglia és a sziget között a legerősebb a szél most, de mindenhol vannak még nagyon erős széllökések. Alighanem egész éjjel hallani fogjuk a hol erősődő, hol halkuló zúgást.

A kert túlélte az eddigieket, csak a vödör pördült párat, de ideiglenesen behoztam. Minden növény sértetlen. A madarak ügyet sem vetettek az erős időre, jöttek a földre szórt kajára, s az egyik énekes rigó a legnagyobb vihar idején jött fürdeni. S mivel nem látott engem, aki az esőverte ablak mögött álltam, tájba olvadva, nyugodtan ugrálgatva, szinte a lábaimnál, az üveg túloldalán szedte össze a szél leverte bogyókat a terasz kövéről. 

Néha még az ég kékje is felvillant, s igen-igen ritkán, de lehetett hallani orkán erejű szélre jellemző fenyegető morajokat, ahogy a szél megkerülte a tömböt. Az esővizet persze, most is benyomta az ablakkereten, s törölgetés közben végre sikerült tévedhetetlenül megállapítani, hogy melyik az a nyílás, amelyen a meztelencsigák és pincebogarak bejutnak a nappaliba. Hamarosan végleg betömöm a hézagot, amely egy ügyes építőmesternek köszönhetően van az ablakpárkányon, s amelyen át most úgy süvített be a szél, hogy a törlőpapír meglebbent.

A kis fóliasátor nem szállt fel, ellenben néhány ház, kerti házikó, közösségi épület tetejével, amiről máris posztolták a videókat a Facebookra a szemtanúk. Sajnos, három ember meghalt a vihar alatt, fa dőlt a kocsijukra, illetve egyiküket a saját láncfűrésze sebezte meg, amikor egy kidőlt fát akart eltávolítani.Sok a letépett, megrongált tető, a kidőlt fák, Dublinban is, s itt, egy közeli utcában is földre került egy fa.

Még a java előtt elmentünk ebédelni, kedvenc olasz kávézónk szerencsére nyitva volt. A tengeren jókora hullámok hömpölyögtek, sokan fényképezték őket. Sőt, még egy őrült is akadt, aki fürödni ment, s parafadugóként bukdácsolt fel-le a habok tetején. Hülye. A figyelmeztetések ellenére mindig akadnak olyanok, akiket aztán a Parti Őrségnek kell kimentenie.

Sötétedik. Sajnos, még nincs vége, holnap hajnalig még várhatóak csúnya széllökések, s sok helyen nem tudják helyreállítani az áramszolgáltatást, amíg tart a vihar. A vörös riasztás még tart. De mi megvagyunk, épségben.

Viharváróban

Már napok óta emlegetik az Ofélia nevű hurrikánt, hogy nahát, a sziget felé tart. Először csak a szokatlanságát emelték ki, hogy ilyen érdekes útvonalat még nem láttak, hogy egy, az Azori és a Kanári-szigetek magasságában megszülető vihar hurrikánná erősödve elinduljon észak felé. Ennyire keletre még nem jegyeztek fel ilyet. Napok óta nézegetem ezt a remek weboldalt, ahol a szelek valós idejű irányát, mozgását lehet szemmel tartani, találgattam, vajon mi lesz, tényleg ide tart, tényleg ide is fog érni? Úgy tűnik, igen.

https://earth.nullschool.net

Aztán tegnap délutánra már kiadták a vörös riasztást az ország nyugati felére, nálunk, a keleti oldalon csak narancssárga lett a riasztás. Volt már ilyen, erős széllökések miatt, ami, ha egybeesik a dagállyal, akkor problémát okoz az alacsonyabban fekvő területeken. Egy ilyen dagály/szél kombó okozta, hogy a hullámok felhordták a homokot/kavicsokat a promenádra, s itt-ott, a promenádi lépcsőknél átjött a víz a gyepre, s kiöntött az útra, amely a promenádot választja el a hotelek/házak sorától. A DART-on utazva láttam már nagy szél idején a kikötői móló fala fölött átvetődő hullámot, el tudom képzelni, mi lesz majd most. Nem ismeretlenek ezek a széllökések, csak most mégis egy hurrikánnak köszönhetőek, juj.

Amit elég hamar visszasoroltak ex-hurrikánná, majd erős trópusi viharrá... Valahol az volt az érzésem, szépen legyengül, netán el is hal, mire ide felér, de nem. Tegnap este 8-kor már vörös riasztást adtak ki az egész országra, s összeült a válságstáb, hogy mi legyen. Főleg a nyugati országrész készült fel alaposan, iskolák, irodák, intézmények bejelentették, hogy nem nyitnak ki, nem fognak járni a távolsági buszok, s felszólították az embereket, tegyenek fedél alá mindent, amit vihet a szél: kukát, virágcserepet, kutyát, macskát, állatokat behajtani...

Ez innen nézvést inkább pánikkeltésnek hathat, de ha az ember belegondol, hogy egy ilyen szél mire képes, akkor jobb a biztonság. 1990 januárjában Londonban voltam au-pair, amikor több szélvihar is alaposan megtépázta a várost, s azon túl Észak-Európát. Napokig voltak erős szelek, szélrohamok, letört ágakat, kéményeket, kukákat vitt a szél. A szomszéd házon lévő antennát a kémény köré csavarta a szél, s a saját szememmel láttam, hogy egy biciklista hogyan esik el a földön, majd egyik kezével a biciklijét húzta magához, amely időnként el-elemelkedett az úttól, s másikkal egy útszéli oszlopba kapaszkodott, míg nem siettek a segítségére, hogy valahogy talpra állítsák. Háziasszonyunk férje - akit egyébként sem lehetett távol tartani soha a munkahelyétől -, beautózott az egyetemre, s csodálkozva jelentette a feleségének telefonon, hogy "nahát, olyan kihalt a város". Naná, nem jártak a metrók, a buszok, azokat amúgy is könnyen feldönthette a szél a magas oldaluk miatt. Pár nappal ezelőtt a busz felső emeletén ültünk, s itt-ott bele-belekapaszkodott a szél, meglódítva a nehéz járművet, s durva kopogással vágta az esőt, letépett leveleket, kis gallyakat  az szélvédőhöz, s mi diszkréten próbáltunk a tenyerünkbe sikoltozni félelmünkben a társammal. Ronggyá ázva értünk haza a megállóból. Érdekes emlék!

Itt reggelre már több bolthálózat bejelentette, hogy bezárnak, s minden olyan rendezvényt, amihez az embereknek útra kellene kelniük, elhalasztottak. Nem lesz állampolgári beavatás, már országszerte bezártak az iskolák, nem mennek a kompok, repülőjáratokat halasztottak el, a járóbeteg rendelések törölve... A DART még jár, de az Intercity járatok nem. Nem járnak a buszok, déltől a LUAS sem, minden kocsit visszavisznek a remizekbe (van pár hely az útvonalon, ahol hídon kell menniük, s ott ez most igen veszélyes lenne.) Alakul az időjárás itt Wicklow megyében is. Eddig csak a délnyugati országrészből jelentettek kidőlt fákat, leszakadt vezetékeket, egyelőre húszezer ember van áram nélkül.

Nálunk még süt a nap, de időnként meglódul a szél, és rázza a fákat. Két óra múlva és délutánra mondják az erős időt. Ideje kimennem, s lepakolnom mindent a földre, nehogy véletlenül bajuk essen. Trish mesélte, hogy a Gyár kérte alkalmazottait, otthonról dolgozzanak, és a Félcsöcsűbe sem kell ma bemenni, V. itthonról dolgozik. Fura ebben a napsütéses időben kinézni a kertre, s elképzelni, hogy ebből esetleg komoly szélvihar lesz. Fent, magasan, eléggé sietős igyekeznek a felhők északkelet felé, a madarak akrobatizálnak, s nekem egyetlen aggodalmam, hogy a kocsikhoz legközelebbi magas utcai lámpa eléggé kileng. Eddig még minden vihart kibírt, remélem, nem most adja meg magát.

Jó esetben a vihar szépen végigkúszik a sziget nyugati partja mentén, s csak az ottani megyékben okoz problémát, rossz esetben kicsit kileng keletre, s betakarja az egész országot. V., akit nem lehet ilyen figyelmeztetésekkel megijeszteni, ki akar menni ebédelni (bár a legtöbb hely zárva van, alighanem be kell érnie az én rántottámmal), én kiváncsi volnék, hogy néz ki a tenger, de azért bennem van a félsz. Inkább nem mozdulunk, s tető alól nézzük végig a vihart. De most cseréppakolás, mert nagyon kezd zúgni odakint...

Popsika

Nagy újság van: Popsika eladó.

Folyamatosan nőtt az a lista, hogy mi mindent kellene rajta javítani, szépíteni, modenizálni, s bár nálam bölcsebb emberek azt mondták, ez V. hobbija, fogjam fel a fontosságát, én csak azt láttam, a kocsival mindig lenne valami tenni-, vagy javítanivaló, mindig volt valami. Persze, a segítségével találkoztunk hasonlóan megszállott emberekkel, elmentünk autós találkozókra, fotózkodtunk szép vidékeken... S átutaztunk vele kétszer is Európán, s az élvezetes utak során - még a szerelő meglepetésére is - kitartott, nem hagyott ott bennünket sehol. 

 A francia Alpokban, sülzanótsárgán

Popsika San Marino legtetején, tavasszal, alkonyi árnyalatban

Ellenben két hete megmakacsolta magát, otthagyta V.-t egy autós találkozó színhelyén, nem kis felfordulást okozva. Bár van biztosítás ilyen alkalmakra, mégis elég problémás egy hétvégi napon összeszedetni az autót, a biztosító feltételeivel. Bevontatni, szereldét keresni: milyen közel vannak? megbízhatók? megengedhető áron dolgoznak? Láttak már ilyen autót? Megannyi aggasztó kérdés. Piac után leautóztam V.-ért, s míg az N11-esen igyekeztem Arklow felé, ahol Popsika a hétvégét töltötte, inkább aggódtam, mint bosszantott a "viselkedése".

Amíg sajnos, a legtöbb szerelőnek Popsika munka, és nem szenvedély, a rendbehozatala elég nehézkes. Ez az autó érzésem szerint olyan embernek való, aki alkalmanként a saját garázsában nekiáll és szerel, bütyköl, s aztán élvezi az autó teljesítményét, de az, hogy V. csak fizet, mint a katonatiszt és még a szerelés hatékonyságában sem lehet biztos, elég - hogy is mondjam - úri passziónak tűnt.

Ezeken morfondírozva, valahol félúton eszembe jutott, hogy ez az a pillanat, amikor megkérem V.-t, szerezzen be egy megbízhatóbb autót magának. Egy olyat, ami nem egy folyamatos "projekt", ami nem annyira sportos, hogy szétrázza az ember gerincét, s amihez - bár neki ez nyilván örömet és elfoglaltságot okoz - nem legtöbbször más városból, urambocsá', országból kell levadászni az egyre ritkábban fellelhető alkatrészeket.

Azzal érveltem, hogy nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy legyen egy ilyen hobbiautó, amivel ugyan munkába jár, de amivel - lásd fent - mindig van valami. Bár, ahogy most ezt írom, enyhe lelkifurdalás kezd gyötörni, hiszen ez neki a hobbija, de mégis, valahogy bosszant, hogy ahhoz képest, hogy mennyit költ(ött) rá, a kocsi nem megbízható. Igen, szép sülzanótsárga, ritka, de... sokba kerül, nna.

Elkényelmesedtem. Megszoktam, hogy az én fenekem alatt is van egy autó, hogy nem kell osztozni, s ha esik, akkor kényelmesen el tudok ugrani vásárolni. Hogy nem kell hosszasan tervezgetni, hogy ha V. elviszi az én kocsimat, hogyan jutok fel Dublinba. Kényelmesen. Gyorsan. Mert átszállásokkal be lehet jutni, hiszen mások is csinálják, nap mint nap, csak éppen hosszadalmas. Szállítani pedig végképp nehézkes: a múltkor, mert V. vidéken volt, megcsináltam, s nehéz sütis dobozokkal buszozni, átszállni villamosra, másfél órán keresztül oda, majd vissza, nem volt egy élmény. Elment vele majdnem az egész délelőtt, s igen, többe került, mint autóval.

Szóval, valahol a saját önzésem is az, hogy valami megbízhatóbb autó megvételére bíztattam. Nem is nagyon kellett bíztatnom, mert vagy elég volt neki ez a 4 év Popsikából, s már alig várta, hogy valami mást vehessen, vagy - ahogy fogalmazott - Popsika "hálátlansága" fárasztotta el. Az autó nyújtotta örömök valahogy nem állnak arányban a rá költött pénzzel, ha jól értettem.

De annyira már nem is gyötör a lelkifurdalás, mert mégis csak megmaradhatott a hobbijánál: már vadássza az új autót, de nem is ő lenne, ha nem lennének határozott feltételei. Legyen sportos, ne legyen unalmas, mindennapi, legyen valami... dögös autó. Vigyen minket át Európán, legyen benn hely hátul... Amikor céloztam rá, hogy Julie széles fenekében bőven van hely utasoknak, s biztos elvinne minket hosszabb utakra, megkaptam, hogy Julie "családi" autó, valami sportosabbra vágyik. Ha!

Mostanság sok a kiadás, az őszi hónapok az az időszak, amikor mindenféle adókat fizetünk, kocsik után, éves adózás, könyvelő, satöbbi, ez mind meghatározza, hogy mennyit költhet majd egy - természetesen - használt autóra. A jó hír, hogy már van érdeklődő, az olaszautó klubtagok közül, így talán nem kell sokáig hirdetni Popsikát. Mondhatni, ismerik. S kvázi rajongó kezébe kerülne. De az eladásig még hosszú az út, ugyanis Popsikán rendbe kell hozatni ezt-azt...

Így történt, hogy vasárnap (megint) vidékre mentünk, alkatrészt vadászni. Carlow megye volt az úticél, egy félreeső vidéki ház, ahol a tulaj autókat bont, és volt neki olyan alkatrésze, aminek a hegesztéséért a wicklow-i szerelde vagyonokat kért, itt megkaptuk olcsóbban. Én is mentem, mert a) ha már vasárnap, legyen valami kirándulás, b) a kirándulás során kerülni akartam egyet a látványos Blessington-i tavak mentén lakó ismerősömék felé, hogy  beadhassak neki két flakon természetbarát mosogatószert, amivel V. nem volt elégedett, s kérte, ne használjam őket többet. Annáéknál, akik biogazdálkodást folytatnak, az ilyen dolgok szívesen látottak, így még korábban nekik ígértem a flakonokat.

Végül is kellemes autózás-kirándulás sikeredett az alkatrész beszerzésből. Már az főútról látottak is szépek voltak, a táj őszies színei miatt. Az a rengeteg árnyalat igen jól esett a szememnek, a fehérre meszelt farmházak, a fekete-fehér-barna tehenek, a domboldalakon elszórt pontokként legelő birkák, és az a sokféle zöld... Már színesednek a fák, hullanak a levelek, de a java még odébb van. Így is csodás volt a ködöcskékbe, arany árnyalatokba öltözött vidék.

A ház eléggé el volt dugva: keskeny, szántóföldeket és legelőket határoló ösvények közé szorult utacska mentén áll, s az udvarán tárolt autók (értsd: roncsok) nem néztek ki valami bizalomgerjesztően, de engem nem nagyon érdekelt. Ugyanis a tulajnak volt két kutyája, egyikük gyanakvó, távolságtartó, a másik, a Blue nevű azonban nagyon játékos volt, így jobbára vele töltöttem az időmet. V. és a tulaj hosszas szenvedés (makacs csavar fűrészelése, több eszközzel való feszítgetése) árán kiszerelték az alkatrészt a motorból, amelyet elhanyagolt, felgazosodott udvar szélén, két romos épület között evett az idő. Én kötélhúzást jászottam a kutyával, rövid sétát tettem a környező szántóföldek szélén, s élveztem a vidéki csendet. Az a friss levegő! A szántóföldek mély barnája, a távoli házacskákból kanyargó füst... a látóhatáron húzódó országúton apró bogarakként araszoló autók... A közeli fákon zajongó varjak... a tenyerembe nyomott kutyaorr... csupa élmény...

 

 

 A látszat csal: mindig vigyázott, az ujjaimat ne fogja oda

Majdnem két órába tellett, míg mindent kiszereltek... A fickó beszédes volt, érdekes élettúttal. Mint kiderült, a Félcsöcsű nyári és karácsonyi bulijain is fel szokott lépni, mint "entertainer". Egy doboznyi alkatrész birtokában ráztunk vele kezet, s indultunk Annáék felé. Ott nem zavartunk, a postaláda mellé csak leraktam a zacskót, s a hegyen, a látványosabb úton át indultunk Roundwood felé, ahol az ebédet terveztük. 

Még nagyon régen, csoportkísérőként voltam ebédelni a Roundwood Inn-ben, amelyről akkor úgy hírlett, német tulaja/szakácsa van. Akkoriban volt Hungarian Goulash az étlapon... Jelenthetem, hogy a gulyás most is megtalálható a menün, de én inkább a vesztfáliai sonkát választottam, amely spanyolosan érkezett, vagyis kevéske körettel... Kicsit furcsállottam a kanálnyi nyers hagymát a sonkán (díszítés?), de az uborkasaláta és krumplisaláta kárpótolt ezért. Talán egy kis bucit is adtam volna mellé... V. sült sertésszeleteket kapott, rengeteg krumplival. Kellemesen zajló volt az élet a fogadóban, hatalmas kandallóban égő tűz melegítette a nagyérdeműt, úgy tűnt, népszerű hely még mindig. Ugyan elnyílt a szemem némelyik ár láttán, de az adagok elég nagyok voltak. 

Utána kissé pilledten autóztunk Bray felé, végig a ködbe és felhőbe borult felvidéki tájon. Olyan mélyen ültek a felhők, hogy a Sugarloaf hegynek csak a dereka látszott. Igazi, korán sötétedős, borongós vasárnap volt, sok esőcskével, nyirkos őszi illattal a levegőben. S záróakkordként ezt a könyvkritikát találtam a hétvégi újságban: egy Orbán-életrajzot elemez. Vajon lefordítják magyarra?

Fest(eget)ek

Amikor még tavasszal szóba került a festés, színes falakról álmodozva elmentem egy közeli, ír gyártmányú festékeket, kellékeket áruló boltba (mondván, támogassuk a helyi ipart), hogy kinézzem a kívánt árnyalatokat. Mondanom sem kell, a különböző Pinterest-en lelt ötletek és álomszép lakásbelsők eléggé el tudják kápráztatni az embert, amikor színt választ, de sikerült hamar eldöntenem, mit szeretnék. Amikor említettem az eladónak, hogy jön a festő, akkor csodálkozva kérdezte, miért nem csinálom a festést én magam?

Néztem rá nagy szemekkel, mint a sövénybe szorult tehén, hogy ezt hogyan gondolja, mire  biztosított is róla, hogy az egész dolog nagyon egyszerű, csak jó eszközök kellenek hozzá, például itt van ez a szögben levágott szőrű ecset, ezzel kihúzom a sarkokat, falszéleket, a többihez ott egy jó henger... Gyerekjáték. Egészen belelkesedtem, s elsőnek vittem is haza a festékmintáimat, ahol aztán V. határozottan közölte, hogy szó sem lehet róla, majd Róbert megcsinálja, mert ő a szakember. Ki tudja, milyen egyéb rétegek kellenek még a falra, lásd penészesedés ellen, valamint Róbert már sok-sok falat lefestett, ennek profin kell kinéznie...

Letörtem, mint a bili füle, de egész nyáron való kitartó emlegetéssel, és célozgatással elértem, hogy a kis belépőnk kifestésére (előszobának nem nevezhető csöpp méret) végül rábólintott V. Annyira sokszor alkalmaztam enyhe erőszakot, hogy még festéknézőbe is eljött velem, s mivel nem mertem meglepetésként csak úgy valamilyen színt rákenni a belépő falára, addig-addig biztattam, míg kiválasztott egy kellemes meleg, Sierra Vista nevet viselő árnyalatot. S nem az ír festékek egyikére, hanem egy teljesen mezei Dulux-ra esett a választás. S mivel múlt héten pár napot Cork-ban töltött, szabad volt a pálya a "festegetéshez".

Nem mondom, hogy kacarászva álltam hozzá, mert szokás szerint túlaggódtam és túlgondoltam a dolgot. De annyiszor láttam hirdetést, reklámot, ahol az emberek maguk festették a falat, hallottam ismerőst is festést említeni, hogy azt gondoltam, csak meg tudom csinálni. Milyen ördöngösség lehet benne?

Kicsit gyomorszorulva mentem a közeli barkácsboltba festékért, kerengtem a polcok körül, szemem sarkából segítségre lesve. Sajnos, csak egy meglehetősen kedvetlen arcú eladó volt ott, fülében telefonos fejhallgató, amivel - mint később kiderült - a raktárral tudott beszélni. Meg akartam volna tudni tőle, hogyan tudom a falból kioperálni a tipliket, amik régebben szögeket tartottak volna a belépő falában. Még a háziúr nyomta őket oda be, alighanem polc felszerelését tervezte. A fickó olyan kurta volt velem, hogy végül, miután megkaptam a festékemet, nem kérdeztem tőle semmit. Tovább mászkáltam a polcok között, hengerek nézegettem, mekkora legyen, hogy a radiátor mögé is beférjek, kell-e hozzá külön hosszú nyél (szintén a radiátor miatt), műanyag tálcával együtt vegyem, vagy külön, borzas legyen-e vagy sima, melyik milyen festékhez/falhoz/magassághoz való, segítség! Rajtam kívül úgy tűnt, mindenki tudja, mit akar, s senkin nem látszottak a tanácstalanság jelei.

Az egyik polc előtt egy magába mélyedt férfira akadtam, szintén vásárlóra, kissé festékes ruhában. A smirgli-lapokat nézegette. Egy életem, egy halálom, megszólítottam, mondván, csinált már ilyet? S emelgettem a festékes edényt. Csinált. Megkérdeztem a tiplikről, mire a szemét forgatta, hogy jaj, tudja miről beszélek, előző este 30 darabot szedett ki a falakból... Majd szépen körbement velem a polcok között, míg össze nem szedtünk mindent, ami a tiplieltávolításhoz, lyuk betöméséhez, a tömítés elsimításához kellett. Megmutatta, melyik hengerre lesz szükségem. Sokkal figyelmesebb és kedvesebb volt, mint az eladó, akinek ez lett volna a dolga. Hálásan búcsúztam el tőle, kosaramban ott volt minden, amivel elvileg magam is meg tudtam oldani a festést.

S megoldottam. Nagyjából. Annyira izgultam, hogy csak az első egyedül töltött nap kora délutánján mertem megközelíteni a falakat, miután kipakoltam mindent a belépőből, leszereltem a fogast, a szellőzőnyílást fedő jókora műanyag rácsot... No, arra is rácsodálkoztam, mert nem volt más, mint egy a falba látszólag ököllel szakított lyuk, össze-vissza tépett széllel, mögötte maroknyi törmelék, szemét és pókháló, s egy műanyag cső, amely  ki tudja hová kanyarodik fel, enyhe légáramalatot hozva a belépőbe. Ó, az ír építészet rejtélyei! Pedig mióta - Róbertnek hála - láttam, mi rejtőzik a kád alatt és a mosogatószekrény mögött, nem kellene, hogy meglepetésként érjenek az építők által hátrahagyott "nyomok". 

Kipucoltam belőle a törmeléket, lefényképeztem, hátha még szükségem lesz gyomorsavszaporítóra, aztán letöröltem a falakat, s leterítettem az újságpapírokat a létra alá. A léckereteket legjobb tudásom szerint leragasztottam fedőszalaggal, s ugyanígy tettem a villanykapcsolók esetében. A kapcsolószekrényt, a riasztó házát nem ragasztottam körbe, mondván, elég stabil a kezem ahhoz, hogy ezeket körbefessem. A pasi tanácsai alapján a tipliket az egyik vaskos fémnyársammal egyszerűen benyomtam a falba, a mögöttük lévő résbe (ugyanis a legtöbb helyen olyan falunk van, ami mögött nincs szigetelés, csak a nagy büdös semmi). A lyukakat legjobb tudásom szerint betömtem, lekentem glettel (Polyfilla, ahogy itt hívják), amikor az megszáradt, amennyire tudtam, simára csiszoltam, s aztán jött a festés.

Előtte jött a kézremegés.

Számtalan Youtube-videót néztem meg a falfestés helyes módszeréről, mondanom sem kell, minden egyes videó alatt összevesztek az emberek, hogy melyik módszer a jó. Megnéztem festékgyártók videóit, magyar szobafestőkét, írekét, angolokét, amerikaiakét... S aztán kitöltöttem némi festéket egy edénykébe, s a ferde ecsettel fentről lefelé, balról jobbra kihúztam az első fal szélét. Fogalmam sincs, hogy jól csináltam-e, igyekeztem nem mélyen a festékbe nyomni a lapos ecsetet, aztán kicsit lecsapkodni róla a fölösleget... Ügyeltem, hogy a festék ne csöpögjön le, s én se essek le a létráról. Jobbára sikerült egyenes vonalakat húznom... S nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy egy volt műszaki rajzoló keze nem feltétlenül biztos akkor, amikor az egy létra tetején egyensúlyoz. 

Néhány hete látogattam meg egy vidéken élő ismerősömet, aki két, még eléggé kiskorú gyermek mellett vállalkozott hatalmas házában kifestésére, s a nehezén túlesett emberek magabiztosságával ajánlotta nekem, hogy mindenképpen vágjak bele, mert ha nem csinálom meg, ahogy fogalmazott, "ott örökké viszketni fog". Egyik tanácsa az volt, hogy tartsak a kéznél babafenékhez méretezett törlőkendőket, s ha bármit félrekenek, csak töröljem le hamar. Így is tettem, kéznél volt egy csomag Tesco babywipes, tökéletesnek bizonyult. Eleinte nőtt a létra alatt az élénkpirosra maszatolt törlőkendők halma, de aztán ahogy húzogattam a vonalakat, úgy lettem magabiztosabb. 

Amikor már mindent körbekentem, eljött a hengerhasználat ideje. Beleöntöttem a kis tálcámba másfél centi magas festéktócsát, a nyélre ráhúztam a nagyobbik hengert, s óvatosan megmerítettem a festékben. Ja, hogy gurítgatni kell, hadd szívja meg magát? Gurítgattam volna, de nem gurult. Odanyomtam, nagynehezen megindult. De nem gurult körbe teljesen a nyelén. Jajistenem. Akkor most hogyan kenem be mindenhol? Forgattam így is, úgy is, végül csak festékes lett a teljes felülete.

Amikor úgy gondoltam, elég festék van a hengeren, se nem kevés, se nem sok, nagy lélegzetet véve felkentem az első M-et a falra. Aztán görgetés visszafelé. S onnan kezdve igyekeztem ügyesen, egyenletesen lekenni a falat. Jobbára sikerült is. Amikor végeztem, jött a következő fal, mert mindenhol az volt a tanács, egyszerre csak egyetlen fallal dolgozzunk. Ez a csöpp kis helyiség 5 órámat vette igénybe... S amikor már elteltem önmagam nagyságától, leesett, hogy bizony két réteg kell, nem egy, az első réteg csak az alap... 

Akadt néhány akasztó, amit nem tudtam kiszedni a falból

Nem egészen hozzáértő számításaim alapján a 2.5 liter festék elég kellett volna, hogy legyen a csöpp belépő falaira. Amikor úgy tűnt, hogy mégsem lesz elég, a biztonság kedvéért vettem még egy pekedlivel, erre tegnap, amikor befejeztem a festést, mégis maradt egy egészen kevés az első edény alján... Az már csak az én szerencsém, hogy amikor visszamentem egy újabb pekedli festékért, az utolsót hoztam el a boltból. S azt hárman kerestük, két (ezúttal készséges) alkalmazott és én... De meglett. Más festékek mögé belökve, egy polc hátulján. Meglett, s most felesleges...

A végeredmény, ha az ember felületesen futtatja végig a szemét rajta, egészen mutatós. De persze, az összes hibát elkövettem, amit el lehetett. Amikor lehúztam a fedőszalagot, már megszáradt a festék, s két helyen is feljött a szalaggal, festegethettem a foltokat egy kicsike ecsettel. Két helyen is megfolyt a festék, pedig nagyon igyekeztem, hogy ne kenjek túl sokat a falra. Bámulatos hajlékonyságról téve bizonyságot, be tudtam festeni a falat a radiátor mögött mindenhol, igaz, a csöveit is alaposan összekentem festés közben. A lyukak glettelését nem tudtam lecsiszolni teljesen simára, szerencsére a visszarakott képek elfedik a falhibát. Bár nem szabadott volna, a plafon alatti csíkot leragasztottam fedőszalaggal, s mondanom sem kell, itt-ott lejött a fehér festék, amikor lehúztam a szalagot... Eredmény: a plafont is festeni kell.

Az egyik cikkben olvasottak szerint nem tálcába kellene mártogatni a hengert, hanem egy vödörbe kellene kiönteni a festéket, s (szintén a vödörbe állított) rácson lehúzni a festékfelesleget. Ha vállalkoznék a többi szobára is, valószínűleg így tennék, de nem fogok vállalkozni. El sem tudom képzelni, mennyi ideig tartana, nekem, a kezdőnek egy átlagos méretű szoba kifestése...