Aleppo

Egészen sajátos, és talán kissé önző módon harcolok a szíriai káosz ellen: nem hagyom, hogy az Aleppóhoz kapcsolódó emlékeimet üveges szemű és véres fejű gyermekek, szétbombázott  épületek  képei nyomják el. Nekem Aleppo az ISIS (s mások) minden erőlködése ellenére egy életen át a hörcsögöket fogja jelenteni.

Mármint a szíriai aranyhörcsögöket. Amikor az első hörcsögöt megkaptuk, Apu elmesélte, hogy a már kihaltnak vélt állatot Aleppo-ban, Szíriában fedezték fel újra, a 30-as években, s innen kapta a nevét.  Már nem emlékszem, hogy mikor, de azt hiszem, egyik születésnapomra kaptam az elsőt. Arra határozottan emlékszem, hogy amikor az (első és utolsó) osztálytársaimmal együtt ünnepelt születésnapi bulimon kézről-kézre járt kis a kis meleg állat, valakinek kiugrott a kezéből, bele a szendvicsek közé.

Már kisebb gyerekkoromban is valamilyen kisállat mindig volt a lakásban, az elsők vagy fészekből kiesett verebek voltak, vagy mocsári teknős, amelyik tojást rakott, de volt pióca, amit Apu etetett a karján, volt kismacska is (utóbbit kiváncsi, még totyogós öcsém dobta ki a harmadikról), s amikor Sopronba költöztünk, nagyobb lakásba, akkor jöttek a rágcsálók, s később a kutya, a macska. Az első tengerimalacot vidékről hoztuk, s alig érkeztek meg a szép, trikolór állatkák, a macskánk mindjárt el is ragadott egyet, mert valamelyikünk elfelejtette lecsukni a terrárium tetejét. Öcsém bőgött kegyetlenül, mert az ő malacát vitte el Luca macskánk, aki aztán nem tudott mit kezdeni az áldozattal, csak bámulta a kis tetemet anyám ágya alatt ülve.

Hörcsögeimet rendszeresen egzotikus nevekkel illettem. Valamelyiket még Apu nevezte el Faria abbénak, mert folyton azon küzdött, hogy kirághassa magát a terráriumból: egész éjjel lelkesen rágott és zörgött, de nem jutott semmire, csak minket tartott ébren. Arra határozottan emlékszem, hogy volt egy Bernard nevű hörcsögöm, aki egy Truffaut-film szereplőjéről kapta a nevét (értelmiségi szülők gyermeke, hehe), volt egy Danilo nevű is, annak azt hiszem, annak öcsém adott nevet, de nem az író után :-). Mindkettőt valamilyen fertőzés vitte el, szegény Danilót már én fojtottam vízbe, hogy ne vergődjön órákig, mint Bernard. Akkoriban egy hörcsögöt, malacot, netán macskát állatorvoshoz vinni még úri huncutságnak tűnt, még hosszú évekre volt szükség, hogy az ilyesmire akár csak gondoljak is.

Osztálytársam Vanda nevű, matuzsálemi kort, 9 évet megélt nőstény malacára egyszer mi vigyáztunk, míg ők nyaraltak. Vanda levesestányér nagyságúra terülve érkezett, vemhesen. Éppen tervezett távozása napján sikerült lebabáznia, ami nekem nagy újdonság volt, mert reggelre a terrárium tele lett fényes szőrű, csillogó szemű, igen élénken szaladgáló kismalacokkal: a tengerimalacoknál a fiak már teljes szőrzettel, rohangálásra képesen születnek, s nem csupaszok és tehetetlenek, mint a hörcsögfiak.

A malacok nevét most nem tudom felidézni. Az egyikük sokszor "tévézett" Apuval, orrát Apu hóna alá dugva aluszkált édesen, s melengették egymást. Ajtónyitásra hosszú visítás volt a válasz, mindig várták, kapnak-e kaját. Nagyon szerettem a meleg, kerekded kis testüket. Az egyikük a szobában rohangálva bement a fikusz tárolóedénye alá, aminek négy oldalán, a sarkánál lyuk volt, s ott még befért a malac, de ki már nem tudott jönni (vagy nem volt hajlandó). A fikusz nagyon nagy és nehéz növény volt, megemelni nem lehetett, így aztán a malacot csak hosszú szuszakolás után lehetett kinyomni alóla...

Máskor pedig a nagy herékkel rendelkező egyik fiúhörcsög szorult bele a játék mentőautó tetőablakába. (Nyilvánvalóan részt vettek a játékainkban, hol szörnyként laktak a műanyag várban, vagy kívülről fenyegették a vár népét, vagy szintén szörnyként bolyongtak a frissen "felszántott" csíkos mintás szőnyeg "földjein".) Ez a höri egész testét átnyomta azon a semmi kis nyíláson, de a heréi fennakadtak. Volt riadalom. Már nem emlékszem hogyan, talán behorpasztottuk a pléhautó tetejét, de valahogy sikerült sérülés nélkül kiszabadítani.

S szaporodtak is, hogyne, mert annyira tudatlanok voltunk, hogy nem tudtuk, nem célszerű a fiú és lány hörcsögöt együtt tartani, nem szoktak békében élni egymással. Meg is lett a baj: valamelyik szülő megette a nokedli nagyságú, rózsaszín kicsinyeket. Utána már nem tartottunk párokat. Azt hiszem, ez és egy későbbi, "perzsa", vagyis hosszúszőrű szökevény által szétrágott ágynemű jelentette a hörcsögtartás végét. A hosszúszőrűnek mennie kellett, s nagy örömömre sikerült a gimiben találni neki helyet. Egyszer aztán a biológia szertárból is megszökött, s a kályhákkal fűtött gimnázium hamutárolásra használt kukájában találta meg a sasszemű gondnok. Hogy került oda...? Onnan kezdve az addig fehér szőrű állat tartósan szürke színt nyert, képtelenség volt rendesen megtisztítani a szőrét.

S nos, izé, kegyetlenkedtünk is velük... Azt ugye, már mondtam, hogy szörnyként léptek fel a játékaink során, de mászattuk őket karácsonyfára is, távol tartva az izgatott macskát. Sőt, egyszer a takaró közepére raktuk valamelyiket, s óvatosan belengettük a takarót, szegény höri pedig ott bucskázott a takaró közepén... Ezt a ténykedésemet az uram azóta sem képes megbocsátani. S azt sem, hogy apám tiltása ellenére kinyitottam a nálunk áttelelő mogyorós pele terráriumát, s majdnem kiugrott onnan, csak sikerült időben visszalöknöm, s lecsapnom a fedelet. Rácsaptam a farka végére... A kicsi állat rémülten ugrott, s lehúzta a szőrös bőrét a farka végéről. Megrémültem, hogy beteg lesz, valamint apám elveri rajtam a port, így nagynehezen megfogtam, bőrkesztyűvel, s visszahúztam a farka végére a bőrcsúcsot. Rajta maradt... pár hét múlva pedig elengedte Apu az erdőben. Remélem, sokáig élt még ezután teljesen szőrös farokvéggel.

Aztán lassan kinőttünk az apró állatokból, kutya-macska lett inkább, főleg, amikor elköltöztem hazulról nagyanyámhoz, ahol Mami nem engedte volna meg, hogy rágcsáló legyen a szobában. A macskának volt valami haszna, na de egy hörcsögnek?! Szerintem fel sem merült, hogy ilyesmit tartsak náluk. Lett Peggie baba, Murchison és Possum macska...

Tehát ezért írtam, hogy nekem Aleppo a hörcsögöket jelenti, s fogja is jelenteni, hiába is folyik ott olyan borzalom, nem vagyok hajlandó borzongva kiejteni a város nevét. Kapd be, ISIS.

Jankánál jártam, fánkot csináltam

Már régóta pedzegettem Jankánál, hogy elmennék hozzá, megnézni, hogyan készülnek a doughnutok. Mármint nagyban, százával. Végül kedd este sikerült elmennem hozzá, már előre megmondtam neki, tízkor haza kell mennem, mert a másnapi koránkelés, bla-bla-bla, de igazából nem akartam V.-t sokáig fenntartani, hiszen ő hozott-vitt.

A város nem éppen kellemes éjszaka ezen a környéken (itt is van drogprobléma), ráadásul a sütöde egy félreeső kis átjáró végén van, mondjuk, ki van világítva, de azért elég sietősen igyekeztem oda. Janka már bent keverte a tésztát, egy hatalmas Őrnagy úrban, amihez még egy kerekeken guruló szállítóeszköz is tartozott, közepén lyukkal. Így a gép tálját nem kell emelgetni, csak beleilleszteni ebben a lyukas eszközbe, s lehet gurítani a következő munkafolyamathoz, amikor kész a tészta. 

Nedves hozzávalók alul, liszt felül, a gép pedig kikeverte. Aztán megnézhettem, ahogy Janka karjára hajtva, több részben kiemeli a tésztát a hosszú pultra, ahol a nyújtógépe van. Csináltam ám fotókat, de utána kérte, ne tegyek nyilvánossá semmit, szerinte az üzlettársa nem örülne, ha a műhelytitkokat szellőztetném akármilyen blogon. Így csak a leírás marad.

A tészta elkészítése alatt megtöltötte a sütőedényt pálmaolaj (?) -zsír (?) darabokkal, ezek szépen lassacskán felolvadnak, s mire készek a doughnut-ok (na jó, nevezzük őket fánknak), addigra a zsír is felforrósodik. Egy nekifutsra három-négy kiló zsírt használ fel. A forrósítás lassú folyamat, két óráig is eltart! Janka pálmazsírt használ, ahogy mondta, ebből csak 2 gramm szívódik fel a fánkokba.

Amikor a gép kikeverte az élesztős tésztát, jön a nyújtás. A nyújtógép valami ilyenforma, mint a Sinclair-féle videóban, az 1:30 percnél. Janka ugyanígy nyújtja rajta egyenként a kb. 3 kilós tésztadagokat, amíg egy bizonyos vékonyságot el nem érnek. Tapasztalatból már tudja, hogy a lyukas fánkok tésztájának milyen vastagságúank lenni ahhoz, hogy a formával kivágva megkapja a megfelelő súlyú fánkot. Mert azoknak grammra egyformának kell lenniük, hiszen később ez az olajban való kisütésnél igencsak számít. Van ugyan egy olyan kézi készüléke, mellyel egyszerre több fánkot is ki lehet vágni a kisimított, kissé belisztezett tetejű tésztából, de ez sajnos, túl nagy fánkokat szaggat ki. Így egyelőre egy kiszúróval dolgozik, 400-1100 fánkot vágva ki, mindegyiket lemérve - a hét napjától függ a fánkok száma, akkor nagyobb a boltjaikban a forgalom.

A fánkokat rácsra rakta: ezek a rácsok tulajdonképpen tenyérnyi széles, lyukacsos fémcsíkok egy vázra erősítve. Egy csíkon négy fánk ül, egy rácson hat csík van. A pult melletti kerekes állványra rakogattuk a rácsokat, amikor megteltek fánkkal. (Ő kiszabta, én pakoltam őket.) Később ezeken a rácsokon süllyesztette a fánkokat a forró pálmaolajba, de azt nem tudtam megnézni.

Közben megjött Lenka, Janka szlovák munkatársa, aki magyarul is értett, de beszélni nem tudott. Vele a bemutatkozáson túl egyetlen szót sem váltottam, Janka mesélte, hogy szótlan leányzó, de nagyon jó munkaerő. Ő felel a cukormázokért, csokimázokért, s a fánkok díszítéséért, bevonásáért. Amíg mi kiszúrtuk a fánkokat, ő kikeverte, a mikróban melegítette-készítette elő a mázakat. Az előző napiakat frissítette, megírta a címkéiket, feldátumozta őket. Mindent le kell írni, hőmérsékletet, beszerzési dátumot, összetevők listáját megőrizni - sok a papírmunka!

Amikor elkészültek a fánkok, Janka áttolta a sütöde végében lévő kelesztőszekrényhez az állványt, s átpakoltuk a rácsokat a kelesztőbe. Utána pedig megcsináltuk a töltendő fánkokat. Itt már több feladatom volt: Janka kiszabta grammra pontosan a tésztagömböcöket, én pedig formáztam őket két kézzel, mint egy rendes pék. Be is állt a vállam az első perc után, aztán Janka elmagyarázta, hogy nem kell izomból csinálni, lazítsam el a vállam, s csak gyengéd mozdulatokkal kell formázni, hogy ne legyen a gömböc felszíne szakadozott. S tényleg, utána már szép sima, selymes gömböcöket formáztam. "Remek - mondta -, fel vagy véve!" A megformázott, majd pihentetett gömböcöket kissé lelapítva tettem a rácsokra, hogy ne kelljenek túl magasra, s aztán ezek is mentek a kelesztőbe. S itt abba is maradt nekem a munka, mert tíz óra lett, s V. várt az átjáró végén, kint a főutcán.

Egyébként Janka péket keres, vagy bárkit, aki tud formázni. Nem talál embert, így már feladott egy hirdetést román oldalon, szlovák oldalon, s most V.-t is megkérte, hogy az írországi magyaroknál is adjon fel egy hirdetést a nevében. Az éjszakai műszak nem könnyű, ő már hónapok óta csinálja, emellé jön az anyagbeszerzés, a papírmunka, az intézkedés, napi 4-6 órát ha alszik, már örül, érzi, hogy nem bírja sokáig. Nem akarok részmunkaidőben elmenni hozzá? Sajnálkoztam, hogy V. nem örülne, hogy még kevesebbet volnánk együtt, de az az igazság, éjjel nem szeretnék dolgozni. 

A kisütés és kihűtés után jött a dekoráció. Janka és Lenka együtt csinálják ezt, ha ügyesek, hajnali fél négyre-négyre végeznek is a fánkokkal. Utána dobozolás, boltonként a rendelések összerakása. Reggel pedig jön értük a cégük saját szállítója, s ők pedig mehetnek haza aludni...

Formázás után keltek a fánkok, öröm volt nézni, milyen nagyra nőttek a gömböcök. Kedvem lett volna megnézni a sütést is, de mennem kellett. Kérdeztem Jankát, csinál-e majd cronut-ot a közeljövőben, ami croissant (rongyoskifli) és doughnut (fánk) keveréke, igen finom, V. nagyon szereti. Mesélte, hogy most nem fog beleférni a 24 féle termékbe, az első héten még csinált, aztán felhagyott vele. S mivel szóba került, hogy nem találok olyan helyet, ahol amerikai liszthez jutnék, kérdezte, nem akarom-e elvinni azt a még bontatlan zsák francia lisztet, amit a cronuthoz használt volna... Jaj, dehogy nem! Örömmel! Ajándékba nem fogadtam el azért. 

Most pedig izgatottam várom, hogy az új lisztből majd milyen kovászos sikeredik... Az elsőt magunknak sütöm!

Aranyló őszi napok

Csak ismételhetem magam: eljöttek már az egyszámjegyű hőmérséklettel rendelkező reggelek, de nappal még kellemes az idő. Sokat esett, nagy szél is volt, mégis inkább az időjárás enyhesége maradt meg bennem erről a hétről, a szép őszi színekkel.

Kint teregettem a héten, s míg tolattam kifelé az üvegajtón, magam előtt emelve a ruháktól nehezített szárítót, sikerült seggre esnem a lépcső aljában, rá a cserepekre. Így jár, aki annyira hülye, hogy elfelejti, hogy saját maga rakta oda szépen csokorban a hagymásokkal teleültetett kisebb-nagyobb cserepeket.

Most jókora zúzódás díszlik a derekamon (fenekemen), a háton fekvés necces, de már múlóban a nyolc napon túl gyógyuló. S csak egy cserép borult ki, s fordultak ki belőle a nedves földbe ágyazott, még elég hallgatag hagymák. Gondosan visszatapicskoltam föléjük a földet, s csak aztán mentem be haldokolmi. 

A madarak megfigyelése folyamatos élményt nyújt. Ezt nem győzöm elégszer elmondani. Most is ott ül egy felettébb kövér erdei pinty tojó, centikre az etetőtől, gyengéden hintázik a fenyőfagallyon. Nem eszik, jaj dehogy, őrzi az etetőt, s akármelyik másik társa akarna rárepülni, elkergeti. Magát kissé felfújva élvezi az utolsó napsugarakat, s ha veszélyt vagy vetélytársat érez, lelapulnak a tollai, soványabb lesz és ideges fejrángatással nézi, ki merészel közel jönni. 

Azt már tudom, hogy ha a vízzel telt virágláda körül nedves a kő, akkor valamenyik a rigó járt itt megint fürdeni. A cinkék a sekélyebb edényt szeretik, ami a fal tetején van. A levert magok természetesen másokat is idevonzanak. Éppen sétára készültünk, amikor még utoljára kinéztem a kertbe, mit működnek maguk közt. A falat már befutó klemátisznak a kerítésfal mellett feltűnően mozgott az egyik levele, s valami villant a napfényben. Szemerőltetve figyeltem... Újabb mozdulat, ezúttal lejjebbről, kis szürke villanás, majd egy fej... Persze, hogy egér akrobatizált a klemátisz ágain, egyre lejjebb ereszkedve, gondolom, jött a földre levert magokra, de azon sem lennék meglepve, ha a fal tetején futkorászna az etetőig. 

A minap a kis kerti ház, a shed alól láttam kijönni egy egeret, őt egy sperűvel és hangos topogással próbáltam költözésre bírni (azt írja a szakkönyv, zavarás esetén elköltöznek.) Lehet, hogy vagy ő, vagy egy másik ereszkedett alá a fal mentén, s nem volt sikeres az akcióm. A lényeg, hogy semmilyen földre hullott kis mag nem megy kárba, vagy a madarak, vagy az egerek szedik össze.

***

Tegnap este a városba mentem, Kerry-t búcsúztattuk, egy év kávézóbeli munka után költözik haza Bostonba. Kellemesen elbeszélgettünk vagyis inkább kiabáltunk, mert a választott bárban dübörgött a zene, az én félsüket fülemmel elég nehézkes volt beszélgetést folytatni, számtalanszor hajoltam közelebb, hogy wha'? Nagyon élvezte Budapestet, a javaslataim alapján elment a Cserpes-tejivóba, a Kádár Kifőzdébe, az Auguszt cukrászdába krémesezni, s mesélt a sétákról, amiket a városban tett. S elmesélte Auschwitz-ban tett kirándulását is. A legjobban az döbbentette meg (már magán a helyen kívül, amitől folyamatosan kirázta a hideg), hogy az emberek fotóztak, sőt, selfie-knek is tanúja volt. "Miért?" - kérdezte tőlem döbbenten. - "Felrakják a Facebookra?"

Köszönte szépen a tréninget, amit tőlem egykor kapott, s azt mondta, most, hogy neki is be kellett valakit tanítani, tanulta meg értékelni azt az egyenes, szókimondó módszert, amivel én okítottam. Hogy nem volt hamukázás, hogy "ez egészen jó lett" vagy "ez már jól megy neked", mert megmondtam neki, hogy nem, ez nem jó, próbáljuk újra... stb. Azzal a keleteurópai szókimondással bántam vele, mint mindenkivel, amire az egyik séf kollégám azt mondta, hogy ezt szereti bennem, hogy megmondom úgy, ahogy van. Ha nem ízlett a kajája, vagy nem szépen csinált valamit, megmondtam azt is, nem udvariaskodtam. Ez a taktika (ha ugyan ez az) a főnökömnél nem jött be, ő azért kérdezett meg tőlünk dolgokat, hogy helyeseljünk, s megerősítsük a véleményében, hogy amit csinál, az jó - ha ellentmondtam, akkor ignorálta.

A vacsora végeztével nem maradtam sokáig, mert tényleg nem nekem való volt ez a zajos környezet, választhattam, hogy vagy bent üvöltök, vagy kint állok, beszélgetve dohányos kollégáimmal a füstben. Siettem haza, mert egyrészt lejárt a parkolójegyem, másrészt menekültem a szombat esti Camden Street-től, ahol a bárok előtt már álltak a biztonsági őrök, már kezdte ellepni az utcát az eldobott kajásdobozok tömege, már tántorgott egypár részeg a fal mentén, és a közeli hajléktalanszálló lakói kissé üveges szemekkel adták egymásnak a valamilyen cigit a lépcsőn ülve. Régen, munkás koromban hétfő reggelente már csak a takarításra szoktam beérni, munkába menet, ez, hogy teljes erőbedobással megy a mulatság, és ezen keresztül kell mennem, ez elég mellbeverő és szokatlan látvány volt a nyerseségével.

***

Mai ebédünket Raoul társasága "aranyozta" be a Harbour Bar-ban. Nyilván a csirkeszárny illata hozta hozzánk közel, később a mögöttünk lévő asztalnál is próbákozott, aztán felült az asztalunkra, ahol V.-vel együtt készült egy kép, de az csak privát felhasználásra, mert ugye, az én uram közös képen nem mutatkozik egy "büdös macskával"... Így ide az nem kerül fel, de a telefonomnak új nyitóképe van :-)

(Valamint a héten nem a népszavazás körüli mizéria bosszantott fel, hanem az a kép, amint Orbán Viktor laza, de nem előnyös testtartásban a rejtélyes robbantásban megsérült rendőrnő kórházi betegágyára TEHÉNKEDIK. Könyörgöm! Egy miniszterelnök, egy férfi, fogjon egy széket, és üljön le, s onnan tetessen aggodalmat és érdeklődést, de ne TEHÉNKEDJEN egy idegen, egy beteg ágyára, pláne ne úgy, hogy ágy keretén ott lóg a hölgy törülközője... ffs)

Edmonds/Ballard

Itt állok a fényesre élezett kisbaltával, erre esik az eső. Minden csapásra kész zuhannyal néztem szembe, úgyhogy felhagytam az erőlködéssel. Talán délutánra eláll...

Marad a beszerzés, és a sütés. Megkezdődött a Halloween-ra készülés, jöhetnek a tök-sütik, a boszorkánysipkák, a szellemek, használhatom az elmúlt hónapokban beszerzett új kiszúrókat. Az idén nem fogom a készülést az utolsó hétre hagyni, mennek a sütik a fagyasztóba. Mióta rájöttem, hogy még a kész dekor is bírja a hideget, s nem változik meg a minőségük a fagyasztás után, elhatároztam, hogy a nagy ünnepekre való sütiket előre lesütöm, és fagyasztom. Így ha beesik egy utolsó percbeni rendelés, az sem ér váratlanul, feltéve ha a megrendelő beéri a már meglévő formákkal...

***

Edmonds Seattle egyik külvárosa, ahová a nyaralás alatt azért mentünk, hogy apósom egyik régi ismerősével találkozzunk. Bruce is geofizikus, ő és a felesége, Dorothy először a kora nyolvanas években jártak Budapesten, apósom és V. kísérte őket, erről számos fotó is született. Így most először láthattam jó pár fotót az akkor még szakállatlan és nagyon fiatal férjemről. Bruce pár éve álkapocsműtéten esett át, ezért kissé motyogva beszél, nagyon figyelni kell, hogy mit mond. Nyilvános helyen inkább a felesége beszélt helyette, pl. ha rendelni kellett.

Először keresztülautóztunk Edmonds-on, ahol a nyaralójuk van. Megmutatták az igazán otthonosnak, kellemesnek tűnő városrészt, rengeteg kávézóval, s még több virágkosárral. Amikor megláttam az egyik előtt egy hatalmas, kiszuperált, virágokkal befuttatott keverőgépet, izgatottan fekiáltottam, s mutattam V.-nek. Dorothy-ék utána nevetve mesélték, hogy már régóta próbálták kitalálni, mi lehet ez a vajszínűre mázolt tákolmány, mi célt szolgált korábban.

Utána elvittek minket a Ballard városrészben lévő Hiram M. Chittenden Locks-hoz, amely a tengert köti össze Seattle tavaival. Évente több mint 50 ezer hajót átengedő csatornáról van szó, a legforgalmasabb az USA-ban, ahol a hadsereg hadmérnökei teljesítenek szolgálatot. Egyikük, egy idősebb férfi meg is jegyezte nekünk: "Better than hurling bombs at people..." 

A zsiliphez egy szép botanikus kerten át vezet az út, ezt sajnos, nem tudtuk alaposan megnézni, magára a zsilipre és a mellette lévő, víz alól is megtekinthető lazaclétrára koncentráltunk. (Kora este közös vacsorára mentünk barátainkkal, nem volt mindenre időnk. Majd legközelebb...) 

A parkoló már tömve volt, ebből is sejthettük, népszerű látványosságról van szó. A hatalmas zsilipeken túl volt a lazaclétra, lépcsősen vezetett keskeny meder, benne kavargó vízzel. Mellette a víz alá süllyesztett folyosón nagy ablakokon át lehet(ne) megnézni, hogyan vonulnak a lazacok felfelé, az ívóhelyeik felé, de sajnos, nem volt ott egy sem. A közeli csendesebb csatornarészen azonban hatalmas halakat láttunk úszkálni, úgyhogy el tudtam képzelni, mi lehet itt, amikor tényleg vonulnak a halak... A tenger felé tartó kishalak zavartalan közlekedéséről is gondoskodtak, jókora csöveken át pottyanhatnak vissza a vízbe, amikor elindulnak több évig tartó vándorlásukra a tenger felé.

  Nem vonulnak...

 Lazaclétra egyik foka

 A lazaclétra közelében izgalmas szobrok, halpikkely fényűek

Rengeteg turista jött-ment a zsilipeknél. Igazán izgalmas volt végignézni, hogyan tetris-eznek be egyszerre több hajót, vitorlást, csónakot a meglévő helyre, hogy minél jobban kihasználják a kapacitást. Derekuknál biztosítókötéllel kikötött emberek vezénylik le a zsilipeken való áthajózást, utasításokat kiabálva a hajósoknak. Távolabb, már a tavak fölött pedig időnként egy csokor vadászrepülő zúgott el, gyakoroltak a pár nappal később lévő bemutatóra. Ezeket a gépeket már korábban láttuk, a repülőgépgyárban állomásoztak a bemutató előtt.

 

 Bepasszintva

Fő a biztonság, nincs kedve senkinek a hajótest és a zsilipfal közé kerülni

Aztán a közeli múzeumban megnéztük a zsilipek építésének történetéről szóló filmet, és én egyből szerelmes lettem az izzó szemű, elszánt arckifejezésű Horam M. Chittenden-be, akinek vezetésével a munka 1910-ban lendült be. 1906-tól ásóval és kapával már végzett valamicske földmunkát pár lelkes helyi, mert frusztrálta őket az elhúzódó jogi huzavona, néhány üzletember tiltakozása, de végül belendült a munka. Végül jelentős állami és némi helyi támogatással megépültek a zsilipek, azóta is biztosítva a hajóforgalmat, utas- és áruszállítást egyaránt. Bámulatos méretű, örökké forgalmas, érdemes rászánni az időt.

Sajnos, Chittenden elég fiatalon, 58 évesen 1917-ben meghalt, alig néhány hónappal a zsilipek ünnepélyes megnyitása után. 

 Dorothy és Bruce

Fél adag snow crab (Jeges-tengeri póknak írja a szótár) és New Orleans halleves csészében

 

Utána ebéd a közeli kikötő népszerű halvendéglőjében, a Chinook-ban (ami egyébként egy helyi szél neve is). De milyen ebéd! Életemben először ettem rákot (snow crab), mármint olyat, amiből felet mertem csak kérni, s még így is alaposan megdolgoztatott, mire ki tudtam túrni az összes rákhúst a vékony lábakból, ugye. Kaptam hozzá ilyen roppantó célszerszámot, s roppantgattam lelkesen, de még így is én végeztem az ebédemmel utoljára. A vendéglőből a kilátás a kikötőre nyílt, Dorothy mesélte, itt telelnek át az Alaszkába járó halászhajók, például azok, amelyeket a Deadly Catch c. sorozatban lehetett látni.

Jachtok halomban

 

Ebéd után kisétáltunk a vízpartra, ahol a tengerbe veszett halászok, hajósok emlékműve fogadott minket, sajnos, elég friss virágcsokrok is voltak a tövében. Az emlékkő előtt pedig az odaveszett hajók és hajósok nevei... gyakran egy család több férfitagja is fel volt sorolva. Kemény munka, az biztos.

Ez a csinos autó éppen akkor érkezett meg a vendéglő melletti halas bolthoz. 

A tulaj beugrott friss halért...

Az ebéd után autózás vissza Edmonds-ba, aztán ránk még sok autózás várt, időre vissza kellett érnünk Redmond-ba. A gyakorlatozó repülők miatt a fő útvonalunk, a Washington Lake-en át vezető híd le volt zárva, így hátsó utakon, kieső városrészeken, kertvárosok, lakónegyedek útjain jutottunk csak haza, a tavat megkerülve. Eddigre már egészen magabiztosan tudtam navigálni, elég volt megjegyezni a nagyobb utakat, s onnan az ember hamar hazatalál, ha azokat megtanulja.

Nagyon kellemes napot töltöttünk együtt, de a folyamatos angolul beszélés eléggé fárasztó volt. Invitáltuk őket Írországba, mert olyan embereknek tűntek, akiket más kultúra igen érdekel, s szívesen utaznak. Ők pedig arra bíztattak, hogy legközelebb Denverben is látogassuk meg őket, mert ők ott élnek, csak a lányukat, unokájukat szokták meglátogatni Seattle-ben, illetve Edmonds-ban.

Büszke "pék" kínai kisbaltával

Felvettek a Real Bread Ireland tagjai közé!!!

Már régen elküldtem a jelentkezésemet, de folyamatosan bizonytalankodtam, hogy szóba állnak-e velem egyáltalán... mégsem vagyok (a többi taghoz képest pedig főleg nem) egy jelentős pék, nem tudom az eladott kenyereim számát feljebb tornászni, s a technikai dolgokban sem vagyok annyira profi, s inkább sütikben vagyok jó... De tegnap megkaptam az értesítést, hogy 8 másik jelentkezővel együtt felvettek a listára, fent vagyok a weboldalukon, s máris kaptam értesítést a newgyedévi összejövetelekről, s a zártkörű Facebook-oldalukról.

Híztam két kilót, s körbeugráltam a szobát. Kétszer.

***

Vettem egy olcsó kínai kisbaltát a helyi kertészboltban, hogy majd azzal vágom össze az ágakat, kihegyezem őket stb. Életlen volt, kérem szépen. Felhívtam a boltot (mert csak itthon vettem észre a gondot, a csomagolás kibontása után), hogy van-e élesítő-szolgáltatásuk, sajnos, nincs (hm). A helyiek tanácsa alapján egy jobb szerszámboltba mentem be tegnap, de ott is elutasítottak, mondván, csak fűrészlapokat élesítenek, mást nem, mert az esetleges élesítés drágább lenne, mint maga a kisbalta... 

Hihetetlen.

Átfutott az agyamon, hogy esetleg körbeudvarolhatnám a hentest, de mivel nem voltam nála ezer éve, alighanem nem venné ki jól magát. Így inkább vettem egy fenőkövet, s tegnap élesítettem (valamennyit) a kisbaltán, internetes videókból kiokosodva, majd boldogan lebaltáztam az első ágat. Nem volt egy mestermunka, de ez is valami. Egy lépéssel közelebb kerültem a rendezett kerthez. Paul is leszállította a madárodút, amihez majd kell egy kis emelvény, mert kerekeken gurulót csinált, ne ázzon fel: magas száron ülő odú, alatta egy virágoknak való edénnyel.

Erre V. mondta másnap este, hogy gondolkodjak el, milyen lehetőségeink lennének, ha költözni kellene...

Miután túlestem egy villámgyors szívrohamon, részletezte, hogy mire gondol. A lakás két éve feleannyit ért, mint újkorában. Most, egy ugyanilyen (na jó, két négyzetméterrel kisebb) földszinti lakást az újkori árnál ötvenezer euróval kevesebbért árulnak, bár kint van rajta a Sale Agreed, az egyes weboldalakon még eladóként hirdetik. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyiért valaki megvenné. Hogy két év alatt százezer eurót ugorhatna az ára. Aligha jobb, mint a miénk. De V. erősködött, hogy az árak mennek felfelé, kevés az ilyen lakás, s eljöhet hamarosan az az idő, amikor barátunk/háziurunk úgy dönt, ideje eladni a lakást, némi felújítás után. S akkor nekünk menni kell, ne érjen minket váratlanul. Legalább tudjuk, mire számíthatunk.

Nos, én tudom, mire számíthatunk, egész nap hallgatom a rádiót, a bérlők sirámait, az ingatlanlufi újrakialakulásának tanúja lehetek. Ugyan V. "nem sürgős"-nek ítélte a dolgot, újra szétnéztem az ingatlanos oldalakon... S kiderült, 500 euróval többért már kapnánk is egy valamire való lakást, igaz, kert nélkül, ugyanilyen falatnyi konyhával, egy vagy két parkolóhellyel itt Bray-ben, alig pár négyzetméterrel nagyobbat.

Én pedig itt kisbaltázgatok... s tavaszi növényekről, fészkelő kismadarakról álmodozom. De azért is meg fogom csinálni, ha másra nem lesz jó, talán a majdani eladási árat feljebb tudja nyomni egy kicsit.

Víkend Victoria-ban III.

A harmadik napot kései keléssel kezdtük, mégis, szabadság van... Utána elmentünk a  Murchie's-ba reggelizni. Még utoljára vízitaxiztunk egyet, vissza a szállodába, ahol kijelentkeztünk. A kedvemért a városon át autózva megálltunk annál a konyhaboltnál, amit első nap láttam meg a kocsiból. Kihagyhatatlan! Alaposan bevásároltam kiszúrókból, konyhai ezmegazokból. Utána elmentünk megnézni a város egyik legmagasabb pontján lévő régi palotát, amit Kanada egyik leggazdagabb embere építtetett a késő 1880-as években. A ház gyönyörű, nagyon szépen rendbetartott, érdemes megnézni, hogyan élt a krém abban az időben. Semmi sem volt számukra elérhetetlen, rengeteg pénzt öltek a csodás szobákba, bútorokba, gazdagságuk legendás volt abban az időben. A Dunsmuir-család gazdagságuk ellenére azonban nem volt boldog: pereskedés, családi viszály, tragédiák keserítették meg az életüket. Úgy tűnt, két legboldogabb leszármazottjuk két leánygyermekük volt (a számos közül), akik (khm) barátnőik oldalán éltek meg tisztes öregkort.

Még Írországgal is volt kapcsolatuk. Az egyik leánygyermekük a sok közül, Jessie, Sir Richard Musgrave felesége lett, 1891-ben. Sir Richard birtoka Waterford megyében volt, Cappaquin-ben, amely városka ma csirkefeldolgozójáról ismert. Esküvőjüket Victoria-ban tartották: a legnagyobb parti volt, amit a város valaha látott, 200-300 "közeli" barát és családtag részvételével. Jessie dédunokája, Julian Jameson (ismerős név, ugye?) egészen a legutolsó időkig a Jameson-lepárló tulajdonosa volt. 

A palotát kastélynak titulálják, de inkább egy hatalmas ház, igen szépen karbantartva. Az utolsó ott élő Dunsmuir-leszármazott halála után gyermekei eladták a házat egy építési vállakozónak, akitől egy montreali bank jutott a házhoz, adósságai fejében. Később 1919-ben katonai kórház lett, majd főiskola, aztán pedig konzervatórium. Ma pedig múzeum, Victoria egyik fő látványossága: valóban látványos, de szomorú hely. 

A bejáratnál egy alkalmazottnak csak az volt a munkája, hogy monoton hangon mindenkinek elismételje, mit nem szabad csinálni az épületben... Ne nyúljunk ehhez, ne támaszkodjunk arra, ne lépjünk ide vagy oda... Istenem, hát kiválthatták volna ezt az unalmas munkát egy-egy felirattal, nem?

A kissé lehangoló látogatás után egy Pour nevű remek kávézóban töltöttük fel magunkat koffeinnel,  aztán a közeli pólóboltban vettem magamnak vicces feliratú pólókat, mert így ötven felé az ilyesmik nélkülözhetetlen darabjai az ember lánya ruhatárának. Aztán végre nyitva találtuk a lángosost, s Zita azonnal vett magának egy klasszikus tejfölös-sajtos lángost. A már igen-igen erős akcentussal beszélő magyar tulajdonos hölggyel beszélgettünk kicsit, nem volt valami hízelgő véleménye a kanadaiak étkezési szokásairól, mert ők édesen ennék a lángost... Próbáltunk meggyőzni a lángos finomságáról egy sorbanálló szikh fiatalembert, de inkább mást választott. 

 Zita lángosozik

Ennyi volt. Indulnunk kellett vissza a kompkikötőhöz, Sidney felé. Elsütöttem az utolsó képeket. Az ajándékboltban Zita még talált nekem egy indián bálna-motívumos konyharuhát, s a kezembe nyomott egy Boldogság feliratú kis fafaragványt. Azóta is hordom magammal mindenhová. A komphoz sorban állva most egy udvarias határőrbe botlottunk, akinek nem a megfélemlítés volt a célja. Hálás voltam, hogy felesleges izmozással nem mérgezi meg a túra végét.

Két órát kompoztunk hazafelé, csodás naplementében, de sajnos, bálnákhoz nem volt szerencsénk most sem. Az amerikai oldalon sem volt gond, ott sem voltak kekeckedő kérdések (csak hogy mit hozunk be), de azt azért érdekes volt látni, hogy félrehúzódva ott állt egy autó, amelynek már üres csomagtartójában izgatott németjuhász keresgélt valamit.

Már erősen sötétben autóztunk Seattle felé, e remekül sikerült, felemelő, élmény-, és könnyekben dús előszületésnapi hétvége után. Annyira tele voltam élményekkel...!

Fürge ujjak

Olyan furcsák a reggelek: V. már sötétben megy dolgozni, nem áll meg napfelkeltét nézni a parton, mert ahhoz már korai a fél 7. Sötét van, hűvösnek tűnik reggel az idő. Aztán délre megint meleg lesz, volt, hogy zokni nélkül dolgoztam. S volt, hogy V. szandálban jött el sétálni... Ugyanakkor reggel megy a fűtés (közbevetett örömhír, a cég csökkentette a gáz és az áram árát, hurrá!), s este is pulcsit veszek.

A héten végre kertészkedtem is. Vettem egy kisbaltát, hogy a kivágott bokrot legallyazzam (szakszó!), s a vastagabb ágakból kis rudakat faraghassak majd, a virágágyás szegélyéhez. ("Nagyratörő terv" - mondta V., aki ismer.) Nos, a vásárolt balta életlen, egy hajszálat sem vágna el. Most nézem, hol élesíttethetném meg, mert a bolt ilyen szogáltatást nem kínált, s mert fenőkövem sincs. 

Gallyazás helyett gazoltam, és a tavaszi virágokat ültettem el. A dublini, családi vállalkozás keretében 40 éve működő kertészettől rendelt növények a vártnál nagyobb mennyiségben érkeztek: öt primula helyett hatot kaptam, a 20 nárciszhagyma 20 maroknyi lett, egyedül a bluebell-ekből számoltak le a tizet. S ajándékba még kaptam krókuszhagymákat is, úgyhogy bőség zavara stb. Bernadette, piaci kolléga és kertész erre azt mondta, hogy egy újabb cserépnek mindig van hely... csak ne felejtsem el felcímkézni, hogy jövőre tudjam, mi hol van. S milyen igaza van! Egy üresnek hitt akasztós virágkosárból a cserélendő földdel együtt több tucatnyi, igencsak egészséges hagyma is kifordult, riadtan pakoltam őket vissza, de gőzöm sincs, hogy mi fog belőlük kinőni, azt hiszem, talán mini nárciszok, de ki tudja... 

Kiebrudaltam pár olyan növényt, amelyik nem volt hajlandó virágozni, s évek óta csak kornyadozik a cserépben. Már majdnem azt írtam, hogy Tesco-nál nem érdemes virághagymát/növényt venni, de ez nem igaz, mert az ott vett petúniák is igen szépek, a fedőnövény is szépen terül, s a Karácsony után többszörösen leárazott, félig halott, szánalomból megvett kisfenyő is egyre csak nő.

***

A bokor kivágása óta az etető a fal tetején van, nagyon-nagy rajta az élet, de sok a verekedés is. A pintyek elverik a cinkéket, a pintyeket a vörösbegy, a hímek elverik a tojókat... V. mondta, rakjak fel még egy etetőt. S lőn, azóta béke van: a felakasztott, csőszerú etetőhöz a cinkék járnak, mert ők kicsik, és odaférnek a kis kapaszkodó rudakra, a nagyhasú pintyek és a gömbölyded vörösbegy pedig tovább ülheti egymást a nagyobb etetőért. A cinkék a legrendesebbek, ők végigjárják a kertet is, és összeszedik, amit kell, a pintyek nem. Hálátlan kosztosok! Nagyon szórakoztató nézni, ahogy pár mohó pinty a kerek hasával próbálkozik, nekiszorul hasuk az etető műanyag falának, mert nem tudnak sehogysem "kanyarbeállósan" odaférni a kajához, ami ott jön ki a nyílásból a lábuknál... Így csak a cinkéké az az etető.

***

Horgolótanfolyamra járok. Pár éve vettem egy könyvet, szép mintákkal, azzal a szándékkal, hogy majd horgolok ezt-azt. Hamar megbuktam, nem sikerült egy takaró sem, mert az alapdolgokat ismerem csak. Amikor megnyílt az új fonalas bolt a városban, láttam, hogy ilyesmit hirdetnek, ráadásul napközben, hamar beiratkoztam. S bizony, már az első órán kiderült, hogy néhány apró, de annál fontosabb dolgot nem tudok a horgolással kapcsolatban. Úgyhogy azokat megtanultam, s a házi feladat, a babatakaró első néhány négyzetét már meg is horgoltam "tévénézés" közben. S persze, mohón gyűjtöm a szebbnél-szebb mintákat a Pinterest-ről...

V. azzal cukkol, hogy "fonóba" járok. Lehet benne valami. Míg a különböző feladatokkal ki-ki a maga módján küzd, beszélgetünk. Pl. hogy szabad-e azt a szót használni manapság, hogy "négerbarna". Milyen a karácsonyi mise Korzikán? Hol máshol lehet drága, ritka fonalat kapni csipkekötéshez? Az angol tv-sorozat szívdöglesztő pasija (aki ír) vajon szándékosan szabadul-e meg az ingétől az egyes részekben, vagy ennek van valami célja is a történet szempontjából? Kell-e a kutyának játszótárs arra a pár órára, amíg mi a fonóban tartózkodunk? Szabad-e, lehet-e repülőn horgolni, hogy ha tű műanyag? S a LUAS-on? Egyszóval, roppant szórakoztató. S még közben tanulunk is. Az első óra után kapunk teát-kávét, pár szelet süteményt, s a teázás alatt kinyújtóztathatjuk esetleg görcsbe rándult ujjainkat.

Azt hiszem, be fogok iratkozni egy haladó kurzusra is.